A kommunista kultúrpolitika, a „nemlétező cenzúra" működése olyan helyzetet teremtett, amelynek egyik legfontosabb sajátossága a művészeti mező folyamatosságában rejlett. Ez nem ragadható meg sem a merev szembenállásban, sem pusztán a „hivatalos – nem hivatalos" képzőművészeti közeg szétválasztásával; sokkal inkább a két szféra közötti stratégiai játszmák feltérképezésével, amelyekkel a hatalom a művészet és az alkotók számára aktuálisan kimért teret próbálta szélesíteni, illetve szűkíteni. Az a szemlélet, amely a korszak művészeti életét politikai-ideológiai szinten kétpólusúnak látja, leegyszerűsít, és így hozzájárul ahhoz, hogy teljes életművek máig homályban maradhassanak. Hiszen a legtöbb alkotó ekkor keletkezett műveit nem szerencsés – és sok esetben nem is lehet – az akkori ideológiai, politikai kategóriák szűk keretei közé szorítani. Igaz, a korszak művészetpolitikája a hivatalosan elvárt és a nemkívánatos képzőművészeti teljesítmények megítélését elsősorban a realista és az absztrakt ábrázolásmód szembeállítására élezte ki. A politikai diktátumok ellenében keletkező művek megszületését azonban a folyamatos kontroll ellenére sem tudták minden esetben megakadályozni; de a hivatalos művészetpolitika mindent elkövetett, hogy a (politikai okokból) nem kívánatosnak minősített alkotásokat és alkotókat kizárja a köztudatból, vagy legalábbis a kulturális propagandából való kirekesztéssel, azaz elhallgatással ítéljen halálra műveket és művészeket.
A konszolidációként summázott korszakban számos alkotó látszatra semleges, valójában azonban morális állásfoglalást rejtő és termékeny lehetőségeket nyitó különutakra lépett. A Műcsarnok jelen kiállítása ezt a sokfelé tartó áramlatot igyekszik visszahelyezni a közelmúlt magyar művészetének térképére.

Az öt kiállításhoz közös katalógus készült, amely egy-egy tanulmányt ad közre bő illusztrációval a kurátoroktól, Szeifert Judit bevezetőjét, amely a művészpályák lehetőségeit elemzi a Rákosi-Kádár-korban, valamint Jankovics Marcell visszaemlékezését a Pannónia Filmstúdióra, számos különutat járó művész menedékhelyére.

Törekvés az egyensúlyra | Blaskó János művei

Blaskó János tárlatának különlegessége a képek intimitásában rejlik. Ha az alkotásnak létezik oka, akkor az nem a siker, hanem a visszahúzódó, magának a művésznek és szűk környezetének szóló gesztus. A lényege önmagában a folyamat, a kísérletezés. Ez a művészetszemlélet a keleti alkotásfilozófia felé tekint, abba a világba, ahol a mester saját gondolatait költészetbe foglalja, és meditatív, mély spirituális élményeket él át. Ehhez csend, magány és kiegyensúlyozott személyiség szükséges.
Blaskó János is ilyen lehetett. 1919-ben született Debrecenben, az Országos Királyi Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol mesterei Glatz Oszkár és Burghardt Rezső voltak. Tőlük sajátította el a színek elevenségét, a formaalkotást és a kompozíciós készséget. Rajztanárként helyezkedett el, oktatott a Lónyay utcai Református Gimnáziumban, a Pedagógiai Főiskola gyakorlóiskoláiban és általános iskolákban is. 1962–1981 között az Egri Pedagógiai Főiskola rajzi tanszékének tanára, tanszékvezetője volt. Egykori hallgatói, tanítványai jó szívvel emlékeznek vissza rá, s egy olyan tanáregyéniséget idéznek fel, aki szabad művészeti légkört biztosított számukra az alkotáshoz. Ismert tanítványai között találjuk Csáji Attilát, Földi Pétert, Cseh Tamást, Türk Pétert és Finta Józsefet. Egyéni kiállításait többnyire Egerben rendezte. Az 1977-es műcsarnoki tárlatát Finta József megnyitóbeszéde vezette föl. Külföldön 1965-ben Milánóban, 1971-ben Firenzében és 1973-ban Kassán állított ki, ahol szép sikereket ért el, munkái így külföldi gyűjteményekbe is bekerülhettek. A művészek többségével ellentétben nem eladásra készítette a munkáit, művészetéből nem akart megélni. A tanításon keresztül adta át az ismereteit hallgatók generációinak. Az életműből kiválasztott negyven festmény révén a Műcsarnok tárlata Blaskó János életművének bemutatásán túl egy késői, ám tiszteletteljes főhajtás a tanító mester előtt.

Kurátor: Kopócsy Anna

Képvilág-világkép Gadányi Jenő művészetében

Gadányi sikeresen induló művészi pályafutása 1948-ban a „fordulat évével" látszólag megtört, de a kényszerű hallgatás évei alatt értékesebb, teljesebb műveket alkot a magyar és az egyetemes művészet számára, mintha azt megérdemelt elismerésben tehette volna.
Életútjának, művészi karrierjének kezdete szerencsés, mivel családja támogatja törekvéseit. 1896-ban Gadányi József és Vaszary Katalin gyermekeként született. A Képzőművészeti Főiskolán mestere anyai nagybátyja Vaszary János volt. A '20-as évektől a Képzőművészek Új Társaságának, majd megalakulásától az Új Művészek Egyesületének tárlatain folyamatosan szerepelnek munkái.
A II. világháború után induló Európai Iskola egyik alapító tagja és meghatározó mestere.
Gadányi művészetének alapköve az igazság- és szabadságkeresés. Képei nem látványból, hanem élményből születnek. A felszín mellett jobban érdekli ami a mélyben van. Kutatásai során jut el a legkülönbözőbb izmustájakra. Művészpályáját mérnöki pontossággal előre megtervezett úton járja, arról két világháború, s közte a neobarokk, majd a szocreál időszak és '56 eseményei sem tudják letéríteni. Ouevre-jére mindvégig jellemző a figurális és a részben vagy teljesen absztrakt művek párhuzamos létrehozása.
A II. világháborút követő rövid eufórikus időszak után, a művészetpolitika 1949-ben eltávolítja tanári állásából és a közéletből. Békásmegyeren, Kassák Lajos művészbarátja szomszédságában, csendes visszavonultságban, számtalan nehézséggel küszködve alkotja színpompás remekművei sorát. Élete vége felé, 1957–59 között több gyűjteményes tárlaton állít ki – művészbarátainak szűk körét leszámítva – szinte minden elismerés nélkül. 1960-ban hal meg.
Jelen műcsarnoki kiállítás az eddigi legteljesebb, legnagyobb Gadányi-kiállítás. Célja Gadányi megismertetése, újrafelfedezése, valamint az életmű mintegy 4000 művéről átfogó képet adni a bemutatásra kerülő közel 150 válogatott alkotásán keresztül.

Kurátor: Rainer Péter és Rockenbauer Zoltán

A titok | Jakobovits Miklós groteszk és monokróm festményei

Az örmény származású Jakobovits Miklós (1936–2012) a romániai magyar képzőművészet, szűkebb értelemben Erdély és a Partium kiemelkedő alkotója volt. Kolozsváron született, Sepsiszentgyörgyön nevelkedett, marosvásárhelyi és kolozsvári tanulmányait követően Nagyváradon talált magának szakmai kibontakozásához, egyéni formanyelvéhez ideális, inspiráló környezetet és Jakobovits Márta keramikusművész személyében szerető feleséget, alkotótársat. Nem csupán jelentős életművet alkotó festő volt, hanem rendkívüli aktivitású kultúramentő személyiség is: művészetszervező, restaurátor, művészeti író, az erdélyi magyar kultúra egyik meghatározó szereplője. Arra törekedett, hogy a mellőzött erdélyi képzőművészetet megismertesse az anyaország művészeti kritikusaival és felhívja a figyelmet annak értékeire. Jellegzetesen transzszilvanista hozzáállással az erdélyi alkotásokat az együtt élő nemzetek sorsközösségében tartotta számon, legyen az örmény, magyar, román, zsidó vagy szász nemzetiségű képzőművészet; egyedüli szempontja a minőség volt.
Önkényuralmi rendszerben élni nap mint nap próbára tesz egy hazugságot és képmutatást nem tűrő, szabadságra vágyó, nem megalkuvó embert. Mégis, Jakobovitsot ezek a mindennapok vezették oda, hogy tisztázza a maga számára „a normális és abnormális fogalmát a biológiailag is beteg embereken" a dicsőszentmártoni sárgaházban, ahol semmi nyomát sem látta a kinti „egészséges emberek lelkében kialakult szándékos kettősségnek és alattomos gyalázatosságnak". A világ, melyben élt, abszurddá lett, ezért az elmegyógyintézetben nyert tapasztalatokból kiindulva látásmódjában a groteszket választotta: első nagyobb festői korszakát szarkasztikus groteszk karakterábrázolások jellemzik. Csendes lázadással készítette a diktátort karikírozó festményeit (Első az elsők között, 1975; Diplomaták, 1973), eközben titokban írta Néró papírmaséból című kötetének írásait. Festészetében akkor következett be stílusváltás, amikor a világ múzeumaiban találkozhatott az általa kedvelt mesterek remekműveivel: Velázquez, Picasso, Miró, Tapiès, Chillida, Burry, Morandi valósággal lángra gyújtották a képzeletét. Megerősítették abban, hogy a festészetben „a színek sugárzása fontosabb, mint az elbeszélés". Innentől fogva a grafika, a szobrászat, a kerámia kifejező formáin túl élete végéig a festészet anyagával kísérletezett. Ontotta magából a gyakran monokróm, reliefszerű alkotásait. A festészettől idegen anyagokat vitt a vászonra, beépített elemek rögzítésével, az autó ajtajáról, szélvédőjéről öntött papírmaséval, oxidációval feszítette a festészet határait. Életének utolsó szakaszában egyik rozsdaképének címéül egy alig lefordítható spanyol szót használt, a duendét, ami számára az ésszel fel nem foghatót jelentette, ami csak a lélek megérzéseinek, az ösztönök világának engedelmeskedik. Műveiben a kultúrák lenyomatait, az alkotói szabadságot és a művész örömét látjuk. Festészetében a dolgok színre, anyagra és jelre egyszerűsödtek, az anyag segítségével beszél az anyagtalanról. Utolsó művei nem befejezettek, még dolgozik rajta az idő; az oxidáció folyamatai nem állíthatók meg.
A kiállítás az életmű két vonulatát emeli ki: az 1970-es évek elejétől kezdve készített, és a romániai diktatúra hatását tükröző groteszk művek, illetve az életmű egészén végigvonuló, de markánsan az 1980-as évektől megjelenő monokróm táblaképek és kerámiák közül mutat be összesen mintegy 120 alkotást.

Kurátor: Ujvárossy László

Józan szenvedéllyel | Karátson Gábor, a festő

Karátson Gábor (1935–2015), a festő, író, filozófus, műfordító, művészetpedagógus, a szenvedélyes környezetvédő, a Duna Kör tagja. Nagy formátumú, szuverén egyéniségének kisugárzása csak barátainak, ismerőseinek körében hatott. Jellegzetes alakját, vékony pánttal megkötött hajviseletét felidézi a mulandó emlékezet, de képzőművészeti és irodalmi munkásságának ismerete alig nő túl tisztelőinek szűk rétegén. Tanítványok nélküli mester volt, noha számos elméleti munkában értekezett a festészet történetéről, technikai megoldásairól, elméletről és gyakorlatról (Miért fest az ember?, 1970; A festés mestersége, 1971; Hármaskép, 1975). A régi, csodált mesterek elemzésétől kezdve bemutatta 20. század számára is nagy példaképeit: Grünewaldtól és Leonardótól Paul Kleeig, Vajda Lajosig tárta fel izgalmasan az alkotók motivációit, a színek és formák mögött megbúvó gondolati rétegeket. Lefordította a kínai bölcselet két alapművét, a Tao te kinget  (1990) és a Ji kinget (2003), de a Bauhaus festőtanárainak alapműveit is: Johannes Itten A színek művészete című könyvét (1978) és Paul Klee Pedagógiai vázlatkönyvét (1980).
Úgy írt, ahogy festett: élményszerűen, színesen, részletgazdagon. Örökségnek ott volt a festő nagyapa, Olgyai Viktor, akinek művei és a hagyatékában maradt keleti metszetek, képek meghatározták Karátson érdeklődését a festészet és az orientalista kultúra iránt. Az ELTE forradalmi bizottságának tagjaként 1956 után börtönbe került, és esélye sem maradt a felsőfokú tanulmányok folytatására, így mindent, a festészetet is autodidakta módon sajátította el. Kiállításunkon bemutatjuk a festő indulását, a fotórealista látásmód és az ötvenes évek végén jelentkező magyar pályatársak szürnaturalista technikájának együtthatásában keletkező, intim hangulatú festményeit: portrékat, csendéleteket, tájképeket. Képalkotói stílusában 1968–74 között következett be változás, ami egyben tematikai újdonságot is hozott: érdeklődése a bibliai és a történelmi témák felé fordult. A régmúlt történelmének megidézése vezetett a jelenkor eseményeit feldolgozó utolsó festői képciklus megalkotásához (1975–1996): egy tetszőlegesen kiválasztott újságfotó alapján készített rajzvázlatot, majd ebből festményt. VI. Pál pápa, Björn Borg, Mitterand, Cicciolina és más hírességek absztrakciója így került a rövid életű újsághír reprodukciójából a művészetbe. Grafikusi életműve párhuzamos a festőivel, nagyszámú Biblia-illusztrációin kívül Goethe munkái is megihlették. Ez utóbbiból mutatjuk be a Faust I. és II. kötetéhez készített, 64 színes akvarellből álló sorozatát.
Bízunk abban, hogy kiállításunk ráirányítja a figyelmet erre a sokoldalú, színes, szabadelvű egyéniségre és morálisan megingathatatlan, következetes életutat építő művészre, akit nem késő felfedezni.

Kurátorok: Bellák Gábor és Mayer Marianna



Félárnyékban | Szemadám György félig elfeledett művészekre emlékezik
Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly, Szeift Béla

Ez a kiállítás tisztelgés kíván lenni ama hét – ma már elhunyt – képzőművész előtt, akiket a kor kultúrpolitikája legjobb esetben is csak az autodidakták kategóriájába sorolt, s a „mértékadó" művészettörténészek többsége sem érdemesített figyelemre. Így aztán valódi értékükön máig nem kerülhettek be az úgynevezett kánonba, munkásságuk jobbára fehér folt maradt a kortárs képzőművészet történetében. Életművük nemcsak a hatvanas–hetvenes években volt fontos, hanem ma is megállja a helyét és adalékul szolgálhat a kor képzőművészeti életének teljes feltérképezéséhez.

A kiállításhoz közel egyórás dokumentumfilm készült, amelyben pályatársak, különböző területeken alkotó tudósok és közéleti személyiségek beszélnek a tárlaton bemutatott hét képzőművészhez fűződő barátságukról és emlékeikről.
Bocz Gyula emblematikus plasztikai műve, a villány-nagyhasrányi kőbányában készült és felállított Spirál 2. (1973) című szobor a kiállítás ideje alatt a Műcsarnok előtti füves területen látható.

Kurátor: Szemadám György

° ° °

A kiállításhoz exkluzív és szakmai tárlatvezetések, dokumentumfilm-vetítések, művészetpedagógiai és családi programok kapcsolódnak, Elmondanám, hogy volt… címmel pedig beszélgetés-sorozat idézi fel a zene, a színház és a film analóg vonatkozásait.