Körmendi Galéria
1055 Budapest, Falk Miksa u. 7.

 
Benkő Imre

UTAK / Fotók: 1971 — 2013

Benkő Imre 1971 és 2013 között készített úti fotóiból nyílt tárlat a Fotóhónap keretein belül november 3-án a Körmendi Galériában.

A kiállításnak otthont adó Körmendi Galéria vezetője, dr. Csák Máté köszöntötte elsőként az összegyűlteket, Végh Alpár Sándort, a kiállítás megnyitóját és természetesen magát Benkő Imrét. Rövid felvezetőjében kiemelte, hogy egyetlenegy rossz dolgot nem tudna mondani a kiállító fotográfussal kapcsolatosan, "ami ma nagy rizikó ebben az országban, hiszen az gyanús dolog". Hozzátette még, hogy tudomása szerint még maguk a fotósok is csak dicsérik, úgyhogy itt az ideje, hogy valaki egy kis rosszat is mondjon róla, fűzte hozzá humorosan; átadva a szót a laudátornak. Végh Alpár Sándor Benkő Imre művészete kapcsán hangsúlyozta, hogy "a magát dokumentarista fotósnak nevező alkotó, a világ klasszis fotográfusainak egyike". Kosztolányi egyik gondolatának felidézésével kezdte; miszerint a repülőgép feltalálása óta el lehet jutni mindenhová, vagyis tulajdonképpen egyformásították az életet. Ennek analógiájaként tette hozzá, hogy ma már milliónyian készítenek milliónyi képet naponta, így ha megfogadnánk Kosztolányi tanácsát, nem volna érdemes készíteni egyetlenegy képet sem. "Milyen nagy szerencse, hogy a költőnek talán nem lett igaza ebben az esetben, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Benkő Imre elhivatottsága, mert sosem hagyta, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdések és kétkedések kikezdjék művészetét. Volt egy álma, amit meg szeretett volna valósítani, és attól nem tántoríthatták el sem a fotózó tömegek, sem Kosztolányi repülői. Azonban ha arra volt szükség, hogy repülőre szálljon, megtette, és leszállva Afrikában, Kubában, a Távol-Keleten, keresni kezdte a helyet. Egy alkotónak természetesen meg kell találni a helyét, azt a helyet, ami csak az övé. Így tett Benkő Imre is, és többek közt megtalálta Ózdot, a Vasműt, ahol elkészítette ma már világhírűnek számító képeit. Pofonegyszerűnek tűnik, de hozzá kell tenni, hogy Benkő Imre Ózdot 27 éve fotózza; rá tehát nagyon is igaz, amit Bach mondott a tehetségről, vagyis hogy az szorgalom, szorgalom és ismét csak szorgalom. [...] Ehhez tartozik még, hogy Benkő Imre sosem szolgáltatta ki fotóinak szereplőit, mindig úgy ábrázolta őket, hogy az elkészült kép részvétet keltsen a megfigyelőben, vagy ha kell, érezzen megrendülést." Végh Alpár Sándor végül köszönetet mondott az alkotónak, hogy ilyen összetett bepillantást enged nem csak hogy művészetébe, de azon keresztül a világ legkülönfélébb helyeit is feltárja, nem épp egy turista lencséjén keresztül.


Ezt követően Benkő Imre megköszönte a megjelenteknek, Végh Alpár Sándornak, és magának a galériának is a meghívást, s hogy ilyen módon egyben megmutatkozhat az életművének jelentős része, ez a ritkán látható összefoglalás. Külön kiemelte, hogy azért is nagy esemény ez, mert a fotográfia még mindig küzd azokért a pozíciókért és az elismerésekért, amiket a képzőművészeti alkotások már magukénak tudhatnak, és különleges dolog, hogy egy galéria helyet biztosít egy fotókiállítás számára.

 
"Dokumentarista szemléletű fotográfusként a való világ vizuális összefüggéseit kutatom, az ember és környezetének egyéni ábrázolása érdekel, sajátos korlenyomatokat készítek.
Külföldi tanulmányutjaim alkalmával, nem turistaként fényképezek, az adott kor társadalmi keretei között, az emberi létezés sokféleségét vizsgálom. Kína, India, Vietnám, Észak-Korea, Oroszország, Románia, Kuba, Amerika, Franciaország, Anglia, Németország… különféle kultúrák, életlehetőségek. A technika fejlődésével a díszletek módosulnak, változnak, a generációk újratervezve váltják egymást, a tér-idő óriáskerék pörög tovább.
A megélt találkozásaim alapján, a csoportokba rendezett fekete-fehér analóg fotóim életérzéseket közvetítenek, egy globális korkép megidézésére törekszem. Filozofáló utazásaim az ébren álmodást jelentik számomra."
Benkő Imre



Benkő Imre az ózdi kohászat leépüléséről szóló fotóesszéjének köszönheti nemzetközi hírnevét. A kétszeres World Press Photo-díjas, a dokumentarista fotográfia egyedi képi világú alkotója majd 25 éven keresztül járt vissza pályájának meghatározó helyszínére, mai nevén „Kultúrgyárba". „Az események alakulását előre nem láthattam, a hírek mögötti világ érdekelt. Az ember és környezetének sajátos bemutatásával a korszak vizuális lényegét, egy szubjektumon átszűrt életérzést szándékoztam közvetíteni." – írta katalógusában. Az ózdi Városi Művelődési Központ „Olvasó" Kisgalériájában ACÉL-MŰ. Ózd, 1987–2014 címmel nyílt kiállítása kapcsán beszélgettünk az alkotóval.
 
 
Benkő Imre (Budapest, 1943. február 17.) fotográfus
Díjak: Balázs Béla-díj (1981), Pulitzer Emlékdíj (1991), érdemes művész (2004), Magyar Fotográfia Nagydíj (2004), Magyar Művészetért-díj (2009)
A dokumentarista fotográfia meghatározó alkotója. Riportjait, fotóesszéit úgy készíti, hogy hosszú időt szán az észrevétlenség megteremtésére: így tudja elérni, hogy alanyai természetes társként fogadják el őt és a fényképezőgépét. 1968 és 1986 között a Magyar Távirati Iroda fotóriportere volt. 1986-tól 1990-ig a Képes 7, majd 1992-től az Európa magazin fotóriporter-főmunkatársa volt; ezt követően 1993-tól napjainkig szabadfoglalkozású fotográfus. Tizenkét éven keresztül, egészen 2000-ig a Magyar Iparművészeti Egyetemen a dokumentarista fotográfia óraadó tanára volt. Már a hetvenes években az utca lett felvételeinek fő helyszíne és korhangulatot megörökítő témája, majd járt koncertekre, munkásszállókra, kultúrházakba, üzemekbe. Később a színház varázsa (Köllő Miklós pantomim-együttese), az Artistaképző növendékeinek különös élete, fanyar, érdekes, rettentő kitartást igénylő világa ihlette fotóit. 1989-ben megkapta a Kassák Lajos Ösztöndíjat, ez tette lehetővé számára, hogy elkészítsen egy egészen egyedülálló sorozatot, amellyel 1992-ben elnyerte a W. Eugene Smith Memorial Fund (New York) ösztöndíját is. Albuma Acélváros. Ózd 1987–1995 címmel jelent meg a Pelikán Kiadó gondozásában. A kötettel újraélesztette a már-már eltűnőben lévő nélkülözhetetlen vizuális műfajt, a fotóesszét. Szürke fények. Budapest 1970–1999 (9S Műhely, 2000) című albuma a főváros három évtizedének dokumentarista krónikája. A kötet címadása rendkívül találó, hiszen Benkő Imre több helyen is nyilatkozta, hogy szereti a szórt fényt, a mélyszürke hangulatot. 1993 óta, az első Diáksziget rendezvénytől kezdve fotózza az egyre nagyobbá váló fesztivált. Arcok. Sziget fesztivál. Budapest, 1993–2002 (Fotografus.hu, 2003) címmel jelent meg kötete az első tíz év képeiből, majd a 20 év anyagából nagyszabású kiállítás volt látható a Mai Manó Galériában és a Szigeten 2012 nyarán. 1988 óta különböző ösztöndíjakkal – Kassák Lajos Fotográfiai Ösztöndíj, André Kertész és HUNGART-ösztöndíj, Budapest Fotográfiai Ösztöndíjjal – alkotott, utazott a világ számos országába, ahol érdeklődése az emberekre, a társadalmi és szociális struktúrákra irányult. Utak/Fotók:1971–2002 című fotóesszé kötete saját kiadásában jelent (2004) meg. Több évtized óta kíséri figyelemmel a magyarországi ikreket (Ikrek. 1982-2008 címmel kötete is jelent meg több mint 200 fotóval, sok száz portréval).
2014. november 4.  |  kiállítás benkő imre