Láposi Terka

Vitéz László tovább vándorol

Beszélgetés Láposi Terka színháztörténésszel

Közel két hétig vendégeskedett Vitéz László társaival együtt a Vigadó Galériában a Kemény Henrik tiszteletére rendezett emlékkiállításon, amelyet bábelőadás és ünnepi ülés igyekezett kerek egésszé tenni. Február küszöbén azonban elérkezett a búcsú szomorú pillanata, amikor a bábok „szedték a sátorfájukat", akárcsak a vásári mutatványosok és tovatűntek egy ködös délelőtt a kiállítótérből.  
Ha igaz, hogy minden búcsú egy találkozás kezdete, akkor bízhatunk abban, hogy a Láposi Terka színháztörténész-kurátor által megálmodott tárlat hamarosan megörvendeztet másutt másokat is, különös tekintettel a fiatalokra, akik kiváltképp élvezik Vitéz László meséit.
– Minél többet szerettünk volna megmutatni a Korngut Kemény család hagyatékából, érzékeltetve a szellemi örökség súlyát, melynek méltó otthona volt a Vigadó Galéria – mondta el Láposi Terka a Korngut Kemény Alapítvány elnöke. - A hely kivételes szellemének hála rekonstruálható volt egy vérbeli vásári bábjátékos család bábszínháza. A kiállított bábok, paravánok, kellékek, személyes tárgyak, munkaeszközök mind reprezentálták a család életét. Érzékeltetni kívántuk, mennyire zseniális művész, alkotó, faragó, de ugyanakkor őrző is volt egy személyben Kemény Henrik. Megőrizte azt a tradicionális művészetet és tárgyi hagyatékot, amelyet ezen a kiállításon megkíséreltünk rekonstruálni.
 Vannak Kemény Henriknek örökösei, akik tovább őrzik a vásári bábjáték tradícióját?
– Az ünnepi ülésen dr. Kékesi Kun Árpád színháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője előadásából kiderült, hogy nagyon sok tudatos követője van Kemény Henrik bábjátékának, s egyre több a fiatal generációból kikerülő tehetséges művész, aki kortársi megszólalásban, de a vásári bábjáték műfaját szeretné művelni. Az egyikük éppen Pályi János bábművész, aki az ünnepi ülésen vette át a Kemény Henrik-díjat, Majoros Gyula szobrászművész kisplasztikáját.
 Terveznek másutt is kiállításokat Kemény Henrik bábjaiból, illetve a családi hagyatékból?
– Igyekezni fogunk másutt is megmutatni ezt a szellemi kincset. Egyelőre a pécsi Bóbita Bábszínházzal állapodtunk meg arról, hogy a Zsolnay Fesztivál kezdetekor és a POSZT nyitányakor a tárlat újra látható lesz egy a Vigadóhoz hasonló impozáns épületben egészen augusztus végéig. Ősztől pedig Szombathelyen biztosít az önkormányzat számunkra egy galériát ugyanerre a célra, lévén, hogy húsz éves a Mesebolt Bábszínház, amelynek bábelőadása a Vigadóban is sok gyermeket szórakoztatott. A bábszínház igazgatója Kovács Géza nagy tisztelője Kemény Henriknek és sokat tesz azért, hogy Vitéz László halhatatlan maradjon a fiatalok számára.
 Az ünnepi ülésen elhangzott, hogy megjelenésre vár A Kemény Bábszínház képeskönyve - Korngut Kemény Henrik színházteremtése című könyv. Nevezhetjük ezt a színháztörténeti munkát az Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig – Egy vásári bábjátékos, komédiás önarcképe folytatásának?
– Inkább az előzménye. Az új könyv ugyanis elsősorban Kemény Henrik édesapjáról szól, illetve azt a teremtő munkát meséli el, ahogyan a család bábszínháza a semmiből megszületett 1926-ban a népligeti vurstliban. Nagyon érdekes a párhuzam a városligeti bábos Hincz család sorsával, akikkel egy időben léptek színre és majdnem ugyanakkor kényszerültek a bábjáték befejezésére az ötvenes években, az államosításkor.  A Hincz családból nem vitte tovább senki a családi tradíciót aki tovább vitte volna a családi tradíciót, míg Kemény Henrik, aki idén lett volna kilencven éves, élete végégi megmaradt a vásári bábjáték utolsó mohikánjának. Henrik édesapjától kordokumentumok, sőt rendkívüli szépséggel megfogalmazott, romantikus hangvételű és stílusú kézzel írt tanulmányok maradtak ránk, amelyek még kiadásra várnak. Egy olyan kreatív zseni alakja bontakozik ki a múltból, akinek még a kézírása is bizonyítja rendkívüli személyiségét és a művészi hivatás iránti alázatát. Nem véletlenül volt rá büszke Kemény Henrik egész életében, folyamatosan „a papa" volt számára a követendő példa, így őt is nagy boldogsággal töltötte volna el egy ilyen könyv.
Forrás: MMA

(Tekintsenek meg egy részletet Moldoványi Judit Az elátkozott malom című filmjéből, melyben Kemény Henrik felidézi legnépszerűbb bábfigurája, Vitéz László megalkotását.) 




 
Vitéz László dala
 
Mialatt Láposi Terka a Szervusztok, Pajtikák!" című kiállítás megnyitóján szívszorítóan beszélt arról, hogy Kemény Henrikék népligeti bábszínházának leégése után mennyire megromlott az idős művész kedélye és egészsége, régi személyes emlékek jutottak eszembe. Azokból az évekből, amikor Kemény Henrikkel és Dózsa László színművésszel barangoltunk a Népligetben, és Henrik egészen aprólékosan elmesélte nekünk, hogyan nézett ki a vursli, amelyet az ötvenes években lebontottak. Kifogyhatatlan volt a régi történetekből, a tekintete úgy ragyogott, mintha körülötte állnának szülei, testvérei és a Népliget méltatlanul elfeledett mutatványosai, az oroszlános Halbelák bácsi, a komédiás Káposztás Zsuzsi, a késdobáló Frédi, az artistanő Fekete Böske, a céllövöldés Halmos bácsi, Skoti bohóc és még sokan mások…
Meseszerű világot keltett életre bennünk, különösképpen Dózsa Lászlóban, aki a Népliget vándormutatványosai között nevelkedett, édesanyja a Műszínkörben lépett fel.
A hit egyik örömteli csodája talán éppen az, hogy egyesek akkor is elevenek tudnak maradni bennünk, amikor testi mivoltukban már nincsenek köztünk.
Dózsa László mesélte, hogy gyakran álmodik Kemény Henrikkel. Álmában a bábművész kezén ott van Vitéz László. „Csinálja a hepajt."
–Tyű, de elfáradtam, ebben a sok szövegelésben, azt a kutyika fáját! Én úgy elfáradtam, mint egy teherhordó szamár. Hát igaza van a nagymamucikámnak, nem lehet ám mindig otthon lenni. Na de várjunk csak, hová is indultam? Ja! Ha-ha! A Népligetbe! Nincs kedved nekem jönni?
– Hó-hó! Talán inkább veled menni?
– Úgyis jó?
– Jó!
– Hány óra van?
– Tizenegy!
– Az egyiket nekem adod?
– Ha elviszel magaddal a Népligetbe…
– Na, hunyd csak le szépen a szemed! Tyűha, jaj, de csúnyák a ráncaid! Na, várj, majd én kisimítom az arcod.
Olyankor Vitéz László szorosan odabújik Henrikhez és egészen halkan énekelni kezdi a népligeti mutatványosok legszebb dalát:


Egy vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én,
csak ámultam csak bámultam, mint apró kis legény.
Elkábított, elcsábított a fényes csillogás,
még álmomban is megjelent a sok komédiás!

Nem láttam én, hogy rongyosak, hogy mindegyik szegény,
csak vonzott-vonzott szüntelen a taps s a lámpafény.
Mikor elvonult a cirkusz egy szép nyári délután,
én búcsú nélkül hagytam el a drága jó anyám!

Szívemben elvonult egy régi-régi nyár.
Kezemben miden este szól egy kis gitár,
az élet állt előttem,
a fény s a csillogás,
boldogan dalolt egy kis komédiás.

Mit bántam én, hogy éhezem, hogy rongyos lett ruhám,
mit bántam én, hogy éjszakánként sír a jó anyám,
szerelmes voltam akkor én s a nyár is úgy virult,
egy komédiás lányért a szívem lángra gyúlt.

Az asszonyom lett és a csókja lett az életem,
a cirkusznál is többet ért az én kis gyermekem,
ha rágondoltam vígabb lett az esti nótaszó,
s úgy éreztem víg komédiásnak lenni jó!

Az évek múltak csendesen s egy őszi délután,
egy kis szobában bánatába meghalt jó anyám,
az asszonyom a csókjait rég másnak adja már,
s egyetlen kis gyermeke ki tudja, merre jár.

Bohóc ruhám is megkopott és rongyos már nagyon,
fáradt ráncok ülnek mar a festett arcomon.
Szememnek fénye megfakult s hajam egész fehér,
a vén gitár már meghasadt és holnap nincs kenyér.

Szívemben elvonult egy régi-régi nyár,
kezemben fájdalomtól szól a vén gitár.
Illúzió csupán a fényes csillogás,
álmodozva dalol egy nagy komédiás
...a vén komédiás
                                                                                         
B. L.
2015. február 3.