Varga Klára, Újhelyi Kinga és Edelényi Vivienn Fotó: Molnár Péter A felvétel a Csokonai Nemzeti Színház Déri Múzeumban rendezett előadásán készült

A börtön virágai

Egy márciusi estén lenyűgöző élményben lehetett része annak, aki ellátogatott a Pesti Vigadó Kamaraszínházába. Az érdeklődők Tóth Erzsébet műfajilag nehezen besorolható, a dráma formájához tökéletesen alkalmazkodó Kőrózsa című zenés előadásán vehetett részt. 
Szerencsére a kíváncsi jelenlét nem maradt el, a nézőtéren olyanok foglaltak helyet, mint Kiss Anna, Ágh István költők, Tverdota György író, s az irodalmi életen kívülről érkezettek is szép számmal képviseltették magukat. Teltház volt, s egy élvezetes, bár nem épp a vígjáték kategóriájába tartozó előadás. A versekre komponált darab (mely a Nap Kiadó gondozásában 2012-ben megjelent kötetből készült) korábban a Csokonai Színházban ment Kőrózsa betonszív címmel, végül egy váratlan tragédia miatt levették a műsorról. A darab most eljutott Budapestre, s Mispál Attila rendezésében megtekinthette a közönség. Az előadást a 2010-ben a színpadon meghalt Nagy László Zsolt emlékére ajánlották mind a rendező, mind a színészek.
Az összes berendezési „tárgy" két fekvőhely, s a háttérben meghúzódó zenészek. A színpadon megjelenített előadás tehát egy lecsupaszított, szinte üresnek tekinthető térben játszódott. Az alapszöveg két bebörtönzött nő életszakaszából vett naplószerű monológja. Az állandó önreflektáltság mellett válaszokat adnak és keresnek a külvilág kérdéseire, ezáltal a börtönfalakon kívül kezdődő világ is beszivárog, s ennek köszönhetően egyszerre van jelen a szövegekben a külső és a belső, a lelki folyamatokból kirajzolódó világ is. A mondatok, visszaemlékezések hívták életre a múltban történt eseményeket, az elszenvedett sérelmek és vétkek a felidézés tényközlő fényében látszottak. A tipikus kelet-európai hangulatot árasztó darab hamar magába szippantotta a nézőt, s könnyen átélhetővé tette a traumákkal és elhallgatásokkal agyonrakott, a test és lélek fájdalmaiból kirakott monológokat. Az önmagában semmilyen fogódzót nem adó, minden díszletet mellőző színpad köré az elhangzó szövegek húzták a börtönrácsokat és eresztették be a börtönfolyosók sötét és nyomasztó levegőjét.
A sodró és lüktető és kemény, helyenként nyers, súlyos szövegek, alkalmanként egymásnak feszülő, egymásra reflektáló monológok között rövid zenei futamok hangzottak el és oldották a darab keltette feszültséget, a szinte a szorongásig fokozott légkört. Ezek általában a legjobb, legdrámaibb pillanatokban hangzottak el, s részben elváltak a szöveg teremtette atmoszférától, s a derűsebb irányba lendítették az előadást, hogy a megpihenés után a néző visszalendüljön a nem túl örömteli, feldúlt női sorsok barátságtalan lövészárkai közé.
A színészek játéka letisztult volt, mentes a túljátszástól, a túl sokat akarástól, s nagy érdemük, hogy a versekből összeállt szövegek a maguk természetes módján, élőbeszédszerűen hangzottak el. Így nem kellett aggódnunk, hogy a szövegek erőltetett, erőszakosan létrehozott egésszé állnak össze.
Tóth Erzsébet erős szövege nem zárta ki teljesen a humor lehetőségét, s két komoly drámai mondat között elcsattant a poén, majd szépen, mintha mi sem történt volna, a színészek visszaterelték a nézőt a komoly és durva világ birodalmába. „[É]s tükörhöz való jogot is kérek / mert az ajándék faragott tükrömet / elkobozták hogy veszélyes / mert ha belenéznek az nyilván / katasztrófa de én igenis meg vagyok elégedve azzal / amit látok főleg félhomályban…" Ahogy a helyszín, úgy a két nő szabadulásának időpontja is bizonytalan, a monológokban megfogalmazódott társadalmi problémákra adható megoldáskísérletekhez hasonlóan.
Reméljük, a budapesti bemutató után az előadás több helyszínen is felbukkan majd. Megérdemelné, megérdemeljük!
Forrás: www.prae.hu

Tóth Erzsébet: Kőrózsa
Szereplők: Edelényi Vivien, Varga Klára
Ének: Újhelyi Kinga
Zenei közreműködők: Lukács Miklós  –  cimbalom, Borbély Mihály - fúvós hangszerek, Novák Csaba – nagybőgő.
Zeneszerző: Újhelyi Kinga és Lukács Miklós
Szerkesztő-rendező: Mispál Attila
A Debreceni Csokonai Nemzeti Színház produkciója a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával a Pesti Vigadó Kamaraszínházában 2015. március 12-én.
 

Fény hull rá
Tóth Erzsébet írása a Kőrózsa újabb bemutatója elé
 
„A kőrózsa időszobor. Kőbe zárt szirmok, csak ritkán érinthetik a harmatos, élő, hervadó, újra nyíló virágokat. A kő mozdulatlan. Mégis megvan a maga élete, minden nap más fény esik rá, más tekintet vetül rá. Persze csak akkor, ha mondjuk egy szobor részeként él a világban.  Elképzelhető, hogy egy fiók mélyén alussza örök álmát. Vagy éppen a könyvespolcon. Az én kőrózsám szerencsés csillagzat alatt született.
A versciklus még el sem készült, pár darabja jelent meg folyóiratokban, amikor Mispál Attila – aki nagy költője a fénynek, elég utalni a Fény ösvényei című filmjére – felhívott; szeretne színpadi művet létrehozni a verseimből, hozzájárulok-e? Vidnyánszky Attila, aki akkor a Csokonai Színház igazgatója volt Debrecenben, áldását adta rá: legyen a kamarateremben Tóth Erzsébet-est.
Persze. Hozzájárulok. A meghatottság nagyobb volt bennem az örömnél is, élni fognak a verseim, fény zuhan rájuk, ha csak egy-egy estére is, de hisz ez a versek sorsa, leveszi őket valaki a polcról, elkezdi olvasni, fény hull a versekre, elindulnak az olvasóban, hogy egy-egy percre, esetleg évekre ott maradjanak. Attila akkor még nem ismerte a készülő Kőrózsát, elküldtem neki a kész darabokat, és megvolt az előadás váza. Ezek a versek színpadra születtek, párhuzamos monológok, dialógusok, emberi sorsok egymás mellett, vagy egymást keresztezve – lelkesedett Attila és a színészek.
Zene is lett hozzá, Újhelyi Kinga és Szentai Cecília szerzeményei, fergeteges táncok, vagy csöndes futamok váltották egymást a versekkel.
A női képzeletben, emlékekben, vágyakban megjelenő férfiakat egyetlen színész játszotta.
Nagy László Zsolt. Ő játszotta Mastroiannit, az alvó fiút, gyerekkori önmagamat, a zsarnok szeretőt és apát, a megcsalt, elhagyott fiút. A zsarnok helyett az előbb „szarnok" lett a gépben, és igen, ő volt az áldott, imádott férfi és a „szarnok" is ő lett. Hiszen nagyszerű színész volt.
Meghalt még azon a nyáron, 2010 nyarán, színpadon állt, amikor rosszul lett, mire a mentő megérkezett, már nem élt. Harminc éves volt. Rejtett szívelégtelenség.
Ezt a halált nem lehetett elviselni, mégis, még mindig élünk.
Az ő emlékére készül a Kőrózsa újabb változata, éppen öt évvel az első után, új  közelítéssel, sokkal több zenével oldva az önmagában elég komor szöveget.
A Kőrózsa külön kötetben 2012-ben jelent meg a Nap kiadónál, a Nap a költőnek persze metafora, a Nap maga az élet. A kötetről nagyon sok kritikai értelmezés született már, és fog még születni, a színpadi értelmezés is csak egy a lehetségesek közül.
Kőrózsámnak tehát már sorsa van.
A színész barát elvesztése az első bemutató után lehetetlenné tette a darab újabb előadásait, s mikor április 18-án újra színpadra került Debrecenben, édesanyám betegsége miatt nem láthattam a bemutatót.
A versek már saját életüket élik, el kell engedni őket, mint a felnövő gyerekeket.
Izgatottan várom, MI A CSODÁT kezdenek velük a színészek. Varga Klára, Edelényi Vivien, és Újhelyi Kinga, aki Lukács Miklóssal együtt a zenét szerezte a versekhez.
Ha arra gondolok, hogy olyan nagyszerű zenészek lesznek a színpadon, mint Lukács Miklós (cimbalom), Borbély Mihály (fúvós hangszerek), és Novák Csaba (nagybőgő), izgatott várakozásom szinte elviselhetetlen. Hogy Újhelyi Kinga milyen csodálatosan énekel és táncol, arról már van elképzelésem az első bemutató alapján.
Szorongásomnál csak az örömöm nagyobb.
Köszönöm minden résztvevőnek és a Magyar Művészeti Akadémiának, hogy megvalósult az előadás. Hogy a Kőrózsa újra nyílik."
2015. március 10.