A kiállítás virtuálisan itt tekinthető meg: http://mucsarnok.hu/panoramafoto/nsz2020/
.
A kiállítás hivatalos oldala itt.

Képgalériánk:
Szurcsik József

Szabadjáték

Nagyinterjú Szurcsik Józseffel

Az elmúlt hat évben a prof. em. Fekete György, az MMA néhai elnöke kezdeményezésére indított Szalonok komoly szakmai és közönségérdeklődés mellett, műfajonkénti elosztásban valósultak meg az egyes művészeti ágak friss teljesítményét bemutatva a Magyar Művészeti Akadémia intézményében, a Műcsarnokban. 2015 után 2020-ban újra a Képzőművészeti Szalonra került a sor, melyet a fennálló járványügyi veszélyhelyzetre való tekintettel március 28. óta egyelőre virtuálisan lehet bejárni. A kialakult helyzetről, a szalon koncepciójáról a kiállítás kurátorát Szurcsik József képzőművészt, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi docensét, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagját kérdeztük.
– Mit tudhatunk a Nemzeti Szalonok eredetéről?
– A nyilvános képzőművészeti bemutatók őse, a szalon jellegű kiállítások hagyománya a 17. századi Párizsból ered. Eredetileg a királyi akadémia tagjainak szűkkörű tárlata volt, de a 18–19. század folyamán a Párizsi Szalon minden művész számára nyitottá vált, bárki szerepelhetett rajta, ha a zsűri jóváhagyta, kiállításra elfogadta művét. Ezeknek a rendszeresen jelentkező, nagy merítésű bemutatóknak a gyakorlatát Európa-szerte átvették. Az egyre nagyobb számú művészt befogadó 19. századi párizsi szalonok mintaként szolgáltak nálunk is, majd a század végétől elterjedtek az Országos Kiállítások, a Tavaszi és az Őszi Tárlatok. A millenniumi időszakban az Országos Képzőművészeti Társulat megbízása alapján felépített új épületben – több száz magyar művész alkotásával – 1896. május 4-én, a Hősök terén megnyílt az új Műcsarnok, ahol évtizedeken át rendeztek szalon típusú tárlatokat.
De már a múlt századforduló közeledtével az akadémiai szemléletet képviselő szalonokkal szemben ellenszalonok is alakultak a progresszív művészeti irányzatok bemutatására, ahogy nálunk is megalakult a Nemzeti Szalon Egyesület. A szalon kiállítások fontos eseményévé váltak a hazai művészeti közéletnek. A kezdetek óta a történelem viharos változásai többször és többféle módon alakították az ilyen jellegű képzőművészeti bemutatókat is. A differenciálódó művészeti élet, az új irányzatok jelentkezése a monstre tárlatokkal szemben egyre több kisebb, azonos irányzathoz, körhöz tartozó művész kisebb volumenű, együttes, csoportos kiállításának megrendezését kívánta meg.
Míg a zsűrizett szalonok egyre inkább zárt, az újabb művészi megnyilvánulásokat kirekesztő intézményekké váltak, a 21. századi szalon az én elképzelésem szerint befogadó, demokratikus és a lehető legtágasabb merítéssel mutatja be a mai kortárs művészet sokféleségét, egyéniségeit és tendenciáit. Jelentősége az irányzatoktól független közös fellépésben, az egymásra találásban és a képzőművészet együttes megmutatkozásában van.
– Mi a célja? Milyen típusú kiállításról beszélünk?
– A II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon létrejöttének fontos célja egyrészről az – véleményem szerint, hogy képes legyen kielégíteni a képzőművészet, mint szakma megmutatkozási igényét, miközben felkeltjük a nagy nyilvánosság kíváncsiságát, figyelmét, és igyekszünk megfelelni a közönség korrekt tájékoztatásának is.
Személy szerint nagyon törekedtem arra, hogy a képzőművészet bemutatásának szalon jellege megmaradjon úgy, hogy a céljaink megvalósulhassanak. Fontos szempont volt az is, hogy ne felsorolásszerű tárlatot hozzunk tető alá, ne egy névsorolvasásszerű kiállítás legyen ebből a projektből, hanem sokkal inkább a jelenkori képzőművészetet visszatükröző irányok, tendenciák és a korunkra kifejezetten jellemző egyéni teljesítmények mutatkozzanak meg.
A kiállítás típusa szalon kiállítás. Ám fontos tudni, hogy nem szabad beadásos, nem is nyílt pályázati kiírás alapján összeállított, zsűrizett kiállítást takar az idei Képzőművészeti Szalon, hanem kurátori válogatás alapján megvalósult tárlatot láthat a közönség.
– Mi a rendszere a kiállításnak? Mi a kurátori koncepció?
– Igen, érdemes beszélni arról, hogy egy nagy merítésű, szabad beadásos szalon kiállításból hogyan és miért lesz kurátori tárlat?
Az idei Képzőművészeti Nemzeti Szalont megelőzően 2015-ben már N. Mészáros Júlia kurátori munkája bizonyította, hogy lehetséges jó koncepció mentén megfelelő számú alkotó részvételével a kor művészetéről árnyalt képet mutatni a szakmai közönség és az érdeklődők számára. Az Itt és Most I. Képzőművészeti Nemzeti Szalon" tárlatnak, ennek a kurátori típusú (sokak szerint poszt-szalon jellegű) kiállításnak a sikerét egyébként a több tízezres látogatói szám bizonyította. Ezen felül szerintem volt még egy kifejezetten pozitív hozadéka is, történetesen az, hogy a különböző világnézetű vagy alapállású művészeket is egy kicsit sikerült közelíteni egymáshoz a tárlaton való közös szereplés, mint szakmai együttműködés által.
Az idei, a „Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon" kiállítás kurátori válogatás szükségszerűségének több oka is van.
Az egyik a Műcsarnok kiállítótereinek kapacitása, ami korlátozott, és ezzel szemben az aktív, kiváló minőségű műtárgyakat létrehozó alkotóművészek meglehetősen nagy száma. Bármennyire is tágasnak tűnik a műcsarnoki közeg, ebben a tekintetben bizony nem elég nagy, sőt. Egyszerűen képtelenség bemutatni akkora darabszámú műtárgyat, amellyel az egész szakmát hitelt érdemlően meg lehetne mutatni a Műcsarnokban. Ha a teljesség igényével szeretnénk láthatóvá tenni a kvalitásos képzőművészet termését, akkor egyidejűleg több, arra alkalmas és méltó (!) helyszín bevonásával lehetne megvalósítani ezt a szándékot. A mi jelenlegi helyzetünkben ezért is volt kézenfekvő a kurátori válogatásban történő, meghívásos kiállítás megszervezése. De azért azt sem lehet tagadni, hogy sajnos sokan kimaradnak, hisz ezernyi a hivatásszerűen alkotó képzőművészünk. A különböző okok miatt távolmaradók között is nagyon-nagyon sok a kitűnő, magas színvonalú művész, olyanok, akik műveinek nagyon is helye lenne a kiállításon. De szembe kellett nézzek azzal a ténnyel, hogy egyszerűen képtelenség ennyi művet bemutatni egyetlen tárlaton. Ez az egyik borzasztó nagy fájdalmam. Akárhonnan nézem, akárhogy szépítgethetem, sajnos mindenképpen szép számmal kimaradtak a kiállításból kitűnő művészek. Evvel együtt a Szabadjáték szerintem friss és tartalmas kiállítás.
De visszatérve az okokra. Egy másik szempont szintén a kurátori válogatás szerepét indokolja, hogy a kurátori koncepció ne igazodjon se trendek, se bizonyos erővonalak vonzása irányába, ne zárjon ki egyéni teljesítményeket valamely elvi vagy világnézeti okból, ne kövessen mintákat és ne alakítsa a kiállítási projekteket prioritások mentén. Továbbá semmiképpen se nyisson ajtót az elvárásoknak vagy diktátumoknak. Csak és kizárólag a jelenkori kvalitásos képzőművészet jellemző és legjellemzőbb változataiból válogasson. A kiállítás fókuszát a kurátori szándékom szerint arra irányítottam, hogy mutassa meg a jelen valóságát és egyidejűleg a többféle igazságot – az alkotásokon keresztül.
– A párizsi szalonok mintájára kialakult hazai Nemzeti Szalon mennyire lett egyedi és magyar?
– Egyedi is és magyar is egyszerre, vagyis sokféle és nagyon változatos.
Minden művészi teljesítmény egyedi, mely magára az alkotójára nagyon jellemző.
Hogy mennyire magyar, az más kérdés, hisz a vizualitás nyelve a képzőművészetben a legnemzetközibb, s a kiállított művek, összhangban tágabb kulturális környezetünkkel, bárhol megállnák a helyüket, de a magyar jelleg talán mégis kirajzolódik, hisz ezek az alkotások itt, ebben a környezetben születtek. Alkotóik alapvetően magyar nyelvi identitással, gyökerekkel rendelkező művészek, illetve tágabb értelemben is Magyarországhoz, a magyar művészeti élethez kötődnek, a jelen kor magyar társadalmához, amelynek sokszor ellentmondásokkal is terhelt viszonyai között dolgoznak. Ha úgy nézzük, akkor éppen az idevonatkozó jelen időben alkotnak és gondolkodnak vagyis itt élik az életüket.
De, ha már itt tartunk, elmondanám, hogy a kiállító 198 képzőművész közel 20%-a határon túlról érkező vagy jelenleg is ott élő aktív képzőművész, de vannak a kiállítók között életvitelszerűen Magyarországon élő külföldi, nem magyar származású művészek is néhányan.
A kérdés első felére vonatkozóan egyrészről igaz, hogy a párizsi szalon-minta meghatározó volt kezdetben, de azért idővel sok minden megváltozott. Ha már külföldi mintáról beszélünk, ma már talán a londoni Royal Academy of ArtsSummer Exhibition példáját említeném inkább, mint a 19. századi Párizsból származó, azóta lényegesen módosult változatát a szalonnak.
A korai párizsi típusú, elit szalonok eseménye mára demokratizálódott, vagyis nemcsak a kiválasztottak, a jómódú körök közelébe jutó művészek munkái kerülhettek bemutatásra, hanem sokkal szélesebb körből történhetett a merítés. A demokratizálódás folyamata ezidáig zajlott, ám – ahogy azt korábban említettem – mára olyan nagy létszámú lett a képzőművészek társadalma, hogy az A-tól Z-ig történő bemutatás egyszerűen már nem lehetséges.
A londoni szalon jellegű Summer Exhibition gyakorlata szerint időről időre képzőművészeket bíznak meg a kurátori teendők ellátására. A mi esetünkben is erről van szó, mivel jómagam is aktív képzőművész vagyok, jelen esetben pedig a Szabadjáték kiállítás kurátora.
Akárhogy is, egy aktív képzőművész kurátori válogatása érdekes lehet, mert valóban mást tarthat fontosnak egy teoretikus, mint egy aktív alkotó.
A súlypontok is máshová helyeződhetnek és más igazságok is a homloktérbe kerülhetnek emiatt. A frissesség, az aktualitás, a „látható jelenidő" és a különböző aktív alkotói irányok felkutatása, bemutatása nekem is célom volt, sőt egyik alapelve a képzőművészeti szalonkiállításunknak. Nyilvánvaló, hogy egy szabadbeadásos tárlatnak is, de egy kurátori válogatás alapján készülő kiállításnak is sokféle tanulsága van, így természetesen a „Szabadjáték"-nak is.
Hogyan kapcsolódik ehhez most a Magyar Művészeti Akadémia? 
– Az talán egyértelmű, hogy a kiállítás a jelenkor művészetére, az egész magyar képzőművészeti életre kívánja ráirányítani a figyelmet.
A Magyar Művészeti Akadémia szerepe kettős. A kiállítási intézmény, azaz a Műcsarnok fenntartói szerepe egyfelől, a projekt támogatói vagy program finanszírozói szerep másfelől. Persze ne feledkezzünk meg arról sem – amiről a beszélgetésünk elején ejtettünk már szót – történetesen arról, hogy a Nemzeti Szalonok koncepcióját éppen a Magyar Művészeti Akadémia élesztette fel és indította útjára, most már az egyes művészeti ágak szerinti csoportosításban.
– Milyen újdonsággal szolgál az elmúlt évekhez képest, miben különbözik pl. az első képzőművészeti szalontól?
– Hát, nem is tudom. Többféle újdonság is tetten érhető.
Az egyik újdonság maga a kurátor személye, aki egy képzőművész (jelesül én vagyok).
A másik újdonság, hogy a kurátor szabad kezet kapott.
A harmadik, hogy csak a kurátor meghívása alapján kerülhetett kiállításra egy-egy alkotás
A negyedik, hogy meghívott művészek munkái közül, az elmúlt öt évben készült alkotásaikból válogattunk.
Az ötödik, hogy hazai és határon túli, de magyar kötődésű külföldi művészek is kiállítanak ezen a tárlaton.
A hatodik, hogy mégis zárt ajtók mögött várja a közönségét a tárlat annak ellenére, hogy minden tekintetben felépült a kiállítás és el is készült a hozzá tartozó igényes katalógus is Kludovácz András grafikusművész tervei alapján a Pauker Nyomda jóvoltából.
Talán újdonság, (legyen mondjuk a hetedik), hogy nem az egész Műcsarnok, azaz nem minden terme áll rendelkezésre a kiállítás számára. A „DERKO 2020" három termet megtöltő kitűnő tárlata és Paolo Ventura kiállítása egy ideig egyszerre fut a Képzőművészeti Szalonnal.
Nyolcadiknak újdonságként említeném, hogy megjósolhatatlan a kiállítás további sorsa és vele együtt a tervezett folytatás is, hiszen a jelenleg látható/nem-látható akkord az első lett volna a sorban, amelyet további három újabb akkord követne, vagyis három újabb kiállítással bővülne a szalon, egymás után, természetesen újabb művekkel, újabb csoportosításban. Így állt volna össze a „Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon" egy nagy egésszé.
Kilencedik újdonság, hogy olyan művészek is kiállítanak a Műcsarnokban, akik eddig még sohasem.
– Miért a „Szabadjáték" nevet kapta most a Szalon? Miféle szabadságról beszélünk: politikai, művészi, társadalmi etc.?
– Igen, a címválasztás az egyik olvasat szerint éppen lehet az is, hogy – kurátori szándékom szerint –ne aktuálpolitikai, pártpolitikai és direkt politikai színekkel fessük tele az egyébként direktpolitika-mentesnek szánt kiállítást.
Fontos szempontom volt, hogy a „Szabadjáték" sokféleképpen értelmezhető és elég tág megfogalmazás lehessen ahhoz, hogy minden kiállító művész megtalálja benne a saját játékterének megfelelő szabadságát. A szabadság megengedő, a játék pedig akkor jó, ha szabadon játsszák, még ha bizonyos objektív keretek között is, de mindenképpen szabadon.
Ez, az előjelek nélküli szabadság fontos tényezője a kiállításnak, hiszen az aktuális „jelenidőt" helyeztük a figyelem fókuszába. Ez pedig azért volt fontos, mert a művészi kvalitásokról, irányokról, egyéni alkotói utakról szerezhető reális kép kialakításában volt a segítségünkre. Egyben a szalonkiállítás gyakorlatilag egy helyzetkép, korrajz és látlelet is egyszerre, ami végül meghatározó lehet a jövő számára, ha majd néhány év vagy évtized múlva visszapillantunk erre az időszakra.
Arról a szabadságról beszélünk, amely a különbözőségeink felmutatása mellett a lehető legátfogóbb részvételt és a képzőművészek egységes kiállásának a lehetőségét is felkínálta.
Szabadságról, amelyben megvalósulhat egy ilyen „kiállás – kiállítás" típusú projekt is, már csak a művészeti ág presztízse miatt is.
A „Szabadjáték" tanulságos kísérlet volt, amelyben kimondatott a többféle igazság, és aminek az eredménye végül – a maga erényeivel és hiányosságaival együtt – a műcsarnoki kiállítótérben öltött testet.
Olyan szabadság, amelyben eldönthettem, hogy kiktől és mit állítok ki, még akkor is, ha engem igazából nem azok a művek érdekeltek – vagy nem csak azok –, amelyek össze tudnak rímelni, hanem inkább azok vagy azok is, amelyek éppen, hogy nem.
Ezt a szalon kiállítást 2020-ban egy eseményként kellene felfogni, ami a képzőművészet ünnepe lehetne, hiszen a kvalitásokon túl az összetartozást demonstrálja a széthúzás helyett.
Mindent összevetve a művészet szabadságának elismerésére fókuszáltam, mivel a művészet szabadsága tulajdonképpen erkölcsi törvény.
– Ez a szabadság a politikai, társadalmi, gondolkodásbeli viszontagságok között a mai napig nem tud igazán érvényesülni. Ha a művészet sem képes arra, hogy az alkotók félretegyék az egymásnak ellenfeszülő pártpolitikai meggyőződéseiket, elveiket, akkor milyen más út lehetséges ehhez? (Itt elsősorban arra gondolok, hogy mindenekelőtt a hétköznapi ember számára lenne jó, ha azt láthatná vannak „fórumok", ahol valóban „rend-ületlenül" híve lehet mindenki hazájának, és szolgálhatja azt – mint pl. a művészet.)
– Szerintem a szabadság megnyilvánulásának egyik jellemző formája a szabad akarat kiteljesítése, még akkor is, ha az éppen nem lesz tetsző mindenki számára. A cselekvésformák között az „igen" mindig erősebb lesz, így a „nem" gyengébb. Az „igen" ugyanis aktív, vagyis cselekvő, míg a „nem" passzív, tehát nem cselekvő. Ezért nagyon fontos és a demokrácia egyik lényeges alapeleme a „nem" elfogadása és elfogadtatása, nem pedig beterítése, meghódítása, elfoglalása a „de, igen" agressziójával.
A véleményformálás szabadsága minden területen fontos. Nálunk, a képzőművészet területén szerintem ez meg is valósul (ahogy egyébként az alkotás demokratizmusa is). A vélemény ki is fejeződik egyrészről a műveken keresztül, másrészről az aktív szerepvállalással vagy éppen az elzárkózás demonstrációjaként vagy az aktív részvétel visszautasításával is.
Ez rendben is van így. Mindenki lelkiismerete szerint eldöntheti, hogy mit kíván cselekedni és miért.
A probléma inkább az, hogy világnézeti okokra vetítve formálódnak meg egyéni vagy csoportérdekek alapján megszülető döntések, amelyek következtében mondjuk nem jönnek létre művek vagy éppen nem szerepelnek a nyilvánosság előtt.
A művészi alapállás, a művész döntései, annak hatása és következményei bár lényegében a szakmai kérdéseken túlmutatnak, sokszor nem érik el vagy nem érhetik el a társadalom érdeklődésének küszöbszintjét sem.
Emiatt is jól látható, hogy akkor érthetjük meg igazából a művész helyzeti összefüggéseit a társadalommal, ha fordítva tekintünk rá. Vagyis, ha megértjük, hogy a művész cselekménye valójában egy társadalomfüggő reakció, egyfajta válasz tulajdonképpen a társadalmi jelenségekre. A művész élete, alkotásának, tevékenységének indíttatása, körülményei egyáltalán nem függetlenek a társadalomtól, amelyben születnek a művei. A mikro- és makrokörnyezet, az edukációs és szocializációs háttér, a társadalmi jelenségek összessége – legyen az politikai vagy gazdasági, ökológiai vagy kulturális stb. – a művész természeténél fogva mind-mind hatással és jelentős befolyással vannak a mű megszületésére. A művész szerepe indikátor szerep, hiszen jó eséllyel kellően nagy érzékenységgel képes rámutatni jellemző és fontos nagy formátumú témákra vagy hibákra, tévedésekre, és a társadalom figyelmét rávezetni esetleg olyan szegmensekben megbúvó kérdésekre is, amelyek éppen nincsenek a látótérben, vagy rejtve vannak, bár nagyon is léteznek.
Az, hogy a művészek meglehetősen nagy amplitúdóval kilengenek a nyugalmi helyzetből, ez az alkotói lét velejárója. Ezen nem szabad csodálkozni, sőt, inkább örülni kell neki. Ha kileng, akkor van benne energia, életösztön és életerő. A minőséget, a kvalitást, az érvényességet, az értékeket és a relevanciát az utókor igazolja majd. Vagy nem. A különböző korok értékkánonjának az adott kor művészi teljesítményeivel együtt az idő rostáján kell majd fennmaradniuk (vagy lehullaniuk), de ez már egy másik nagy ívű probléma kérdésköréhez tartozik.
– Először van online kiállítás. Ez milyen kihívásokkal járt?
– A Műcsarnok vezetése igencsak magasra tette a lécet több területen is. A járványügyi helyzetre való tekintettel sok mindenben kénytelenek voltunk nagy fordulatot tenni és gyakorlatilag „átírni" a projekt esetleges kifutásának új változatait. Egy darabig nem akartam elfogadni, aztán rádöbbentem, hogy a maga valóságában esetleg sosem lesz látható a „Szabadjáték".
Ezt a helyzetet Szegő György, a Műcsarnok igazgatója bölcs előrelátással kezelte és nagyon intenzív tempóra fogta a kiállításban érdekelt csapatot, hogy a kiállítás minőségvesztés nélkül, minden apró részletre odafigyelve – az aktuális egészségügyi rendeletek betartatására is – mielőbb elkészüljön. Így, a nagy hajtásban azért a meghívott 198 képzőművész 256 alkotásával a helyére is került gyakorlatilag az utolsó szögig minden, és megvalósult a kiállítás, egyelőre zárt ajtók mögött.
Azért azt nagyon jó szívvel szeretném elmondani, hogy a Műcsarnok munkatársai hatalmas szakmai alázattal és hozzáértéssel, fáradságot nem kímélve dolgoztak a kiállítás elkészülése és a sikeres létrehozása érdekében! Nagyon nagy köszönet illeti őket!
Kondor-Szilágyi Mária, a Műcsarnok belső kurátoraként, Szerdahelyi Júlia kurátori asszisztensként, Steffanits István mint a műszaki csapat vezetője és persze igazgatóként Szegő György is, mindent megtettek a kiállítás sikere érdekében.
A tárlat építése során készítettünk „werkfilmeket", fotókat és persze felvettük az intézményvezetői köszöntőt és a kurátori megnyitó szöveget is. Emellett tárlatvezetéseket, panoráma fotókat, interaktív digitális anyagokat is rögzítettünk. Ezekből a Műcsarnok munkatársai újabb és újabb anyagokat állítanak össze a kiállításról.
Ezek a dokumentációs jellegű és meglehetősen alapos információkat tartalmazó, jó minőségű anyagok apránként, de folyamatosan felkerülnek a Műcsarnok internetes felületére, közösségi oldalára, itt lesznek továbbra is elérhetőek.
A sietős kiállításrendezésnek, építésnek az volt az oka, hogyha netalán a fertőzésveszély elmúlna és az intézmény bezárásra vonatkozó rendeletet is feloldanák, abban az esetben az első pillanattól kezdve, azonnal látogatható legyen a kiállítás és azonnal folytatnánk a további kiállítás-fejezetek megvalósítását, valamint a kísérőesemények szervezésébe is belefognánk.
A világméretű járványhelyzetnek köszönhetően egy eddig nem látott helyzetbe kerültünk. Emiatt különleges jelentősége lett a kiállításnak szimbolikus értelemben is. A Szabadjáték szalon kiállítást megnyitottuk a nagyközönség előtt, bár furcsa módon, szigorúan zárt kapuk mögött. A valóságban jelenleg sem látogatható, de egyébként igazából létező kiállítás tudathasadásos ténye egy különösen emblematikus jelentést hordoz amellett, hogy az egész valóságunk is tulajdonképpen virtualizálódott.
Ez az állapot tökéletesen kifejezi a művészlétet, mint jelenséget.
Készülnek a művek nap mint nap, szerte a világ minden részén, de maga az alkotás, a mű mégis rejtve marad a világ szeme elől. Bezárva pihen egy műteremben, egy raktárban, esetünkben egy teljesen kész kiállításon.
Olyan ez, mit egy konceptuális mű, mely egyszerre foglalkozik a létező dolgok láthatatlanságával és a látható dolgok nem létező mivoltát felmutatva, miközben az érzelmek és a belső én harcát erősíti bennünk a tudatunkkal, a tudatunk önnön küzdelmét táplálva így a bizonyosság és a bizonytalanság együttes jelenlétének gyötrő állapotában.
Mindennel együtt azt gondolom, hogy a huszonegyedik század első negyedében elérhető és használható technikai eszközök óriási lehetőséget kínálnak művésznek, kiállítónak és befogadónak, közönségnek egyaránt. A nehézségek ellenére, bár a virtuális térben, digitális formában, de mégiscsak látható a jelenkori művészet és az egész kiállítás.
– A jelenleg álló kiállítás mellett a szalon további bővítését is tervezi. Mit jelent ez pontosan?
– Az idei képzőművészeti szalon-tárlat tulajdonképpen egy nagyobb, az egész Műcsarnokra kiterjedő kiállítás valójában. Az lett volna. Így terveztük, ez adta a kiállítási koncepció struktúráját, mivel a Szalon megnyitásakor néhány teremben még más kiállítások zajlottak. Három egymást követő, kiegészítő kiállítást terveztünk még a szalon kiállítás részeként. A szalon három új fejezettel, újabb művekkel, újabb kiállítókkal, újabb eseményekkel bővülne az időközben bezáró kiállítások termeiben.
Hogy ez megvalósul-e – a jelenlegi helyzetben nem sok esélye lehet az optimizmusomnak, de azért bizakodni tudok – mi mást is tehetnék?
– A most kialakult váratlan helyzetben mi lesz a szalon sorsa? Hogyan reagál az Akadémia és a Műcsarnok? Az eredetileg tervezett látogatási dátum kitolódik-e például?
– Azt remélem, hogy a lehető legkisebb veszteségekkel, de túléljük ezt a járványügyi helyzetet és ezt az egész globális válságot. Jó lenne még sokat sétálgatni a Műcsarnokban a művek között és tervezgetni tovább a Szabadjáték folytatását is. Mi ebben bízunk és arra készülünk, hogy így lesz.
Ezért nem adjuk fel a terveinket, úgy gondoljuk, hogy érdemes lenne tovább folytatni a munkát, nem állnánk meg. A kiállítás további sorsáról pillanatnyilag nem tudok biztosat, sajnos egyelőre erről nincs információm.
Az Akadémia munkatársai és a tagság is nagy érdeklődéssel fordul a képzőművészeti szalon kiállítás felé és nagyon drukkolnak mindannyian, hogy fizikailag is legyen módunk majd megnyitni a tárlatot a kiállító művészek, a szakmai nyilvánosság és a nagyközönség előtt.
Mert hát, a Műcsarnok mindannyiunké.