Egy királyné ugyanúgy érez, mint egy hétköznapi asszony

Beszélgetés Ráckevei Annával

Ráckevei Anna a Csokonai Nemzeti Színház igazgatója 2014. június 27-én tartott akadémiai székfoglaló előadása után interjút adott a Magyar Művészeti Akadémia honlapjának. Örömmel mesélt arról, hogy miért a Vidnyánszky Attila által rendezett Mesés férfiak szárnyakkal című darabot választotta előadása témájául, emellett beszélt az igazgatói munkakör kihívásairól, valamint Iokaszté királynévá való átlényegülésének titkairól is.  
*

„Kérem, fogadják el a székfoglalómat és a szívemet!" – kérte búcsúzóul a hallgatóságtól Ráckevei Anna színésznő, mély és időtlen csöndet hagyva maga mögött a Benczúr Ház pulpitusán, ahonnét közel negyven percen át beszélt a költői színházról, szép hangján mindenkit utazásra csábított a lélek univerzumaiba, s aki társául szegődött ebben a csodálatos kalandban, az készséggel elhitte neki, hogy „a lét aranyló fája zöld". Mondanivalóját Vidnyánszky Attila Mesés férfiak szárnyakkal című előadása ihlette.

A Mesés férfiak szárnyakkal című darab párhuzamosan mesél az emberiség repülési vágyáról, az első űrhajóról, az orosz-szovjet űrhajózás nagyjairól Ciolkovszkíjtól Gagarinig, emellett szól a Kiskirály útjáról az Izvesztyíja utcából a Koponyák hegyéig. Ezek a szálak szövődnek egymáson keresztül-kasul, kiegészülve időnként személyes álmokkal, és egészen konkrét idézetekkel magyar költők, írók tollából. Miért éppen ezt az előadást választotta akadémiai székfoglalója témájául?
 
– Ahogyan azt a székfoglalómban is megfogalmaztam, ez a Vidnyánszky Attila által rendezett előadás, amelyet 2010. november 26-án mutattunk be a Jároszlavban, a velejáró próbafolyamattal együtt egészen másképpen érintett meg és maradt emlékezetes számomra, mint a többi. Egyfolytában az a furcsa érzés uralt, miközben az előadásra készültünk, hogy ugyanaz a megfogalmazhatatlan, zsigeri keresgélés, tapogatódzás játszódik le az előadást létrehozó közösségen belül is, mint bennem szokott, amikor egyedül készülök egy szerepre. Tudom, hogy evvel semmi újat nem fogalmaztam meg, hiszen többé-kevésbé minden előadás így születik, de csak kevesen engedik, engedhetik meg maguknak azt a bátorságot, hogy függetlenül tértől, időtől, a saját és az adott közösség tudatalattijára, asszociatív képességeire hagyatkozva bontsanak ki, járjanak körbe egy témát, egy gondolatot. Ezt az előadást Vidnyánszky Attila inspirálta, ő rendezte, de olyan mérhetetlen szabadságot adott a benne működőknek, hogy minden pillanatát mindenki a magáénak is érezheti, és ennél komolyabb, hatalmasabb érzés nincs a színházban. Vannak olyan tapadási pontok az előadás és az én életem között, amelyek lassan tudatosultak csak bennem. Tele van olyan pillanatokkal, amik sokkal többet jelentettek nekem a megszokott színpadi szituációknál. Egyszer csak rájöttem, hogy honnét ismerősek számomra a darabban elhangzó Pilinszky-sorok vagy a varrógép, ami ugyanolyan volt, mint amilyennel anyai nagyanyám dolgozott és tartotta el a családját. Mindenféle szempontból különleges az előadás a nézőknek és a színészeknek is, szerencsére a Nemzeti Színház műsorán tartja, így azok is megnézhetik, akiknek nem volt módjuk Debrecenbe utazni, hogy láthassák.
 
Úgy érzi, hogy ez az előadás megerősítette a Csokonai Nemzeti Színházról megfogalmazott korábbi véleményét, miszerint Debrecenben végre rátalált egy olyan közösségre, ahonnét nem kellett tovább lépnie ahhoz, hogy minden évadban történjen valami szakmailag teljesen szokatlan, újszerű, a színészi horizontot tágító esemény és ahol találkozhatott olyan társakkal, akikkel élmény az együttműködés?
 
– Igen. Hitvallásom szerint a színház és a színész halála, ha belemerevedik önmaga sémáiba, ha elveszíti a nyitottságát, ha nem képes megújulni, ha nem képes lépést tartani a folyamatosan változó korral, ezért alapjában szerencsésnek mondhatom magam, mert rendszerint jókor voltam jó helyen, mindig volt a környezetemben valaki, aki az adott pillanatban továbblendített az úton. Az életben csak akkor tudunk továbblépni, ha valamelyest mindig több az, amit elvár tőlünk az adott pillanat, mint az előző.
 
- Ugyanez vonatkozik arra a fordulatra is, amikor tavaly lehetőséget kapott a Csokonai Nemzeti Színház vezetésére is?
 
– Nem volt sok időm gondolkodni, annyira hirtelen álltak össze az események. Gyakran felmerül bennem, hogy vajon elegendő tudással és tapasztalattal rendelkezem-e a rám váró feladatok elvégzéséhez, de hála Istennek, nem egyedül vagyok, hanem csapatban dolgozom, és ez nagyon jó és megnyugtató érzés. Szeretném, ha még kiegyensúlyozottabb körülmények között tudnánk véghez vinni az új évadot, ami szinte lehetetlen egy olyan dinamikusan működő színházban, mint például a Csokonai, ahol egy csomó elvárásnak kell megfelelni, mivel nemcsak prózai, hanem opera tagozatunk is van, s ehhez képest elenyésző a társulat létszáma.
 
Az igazgatói munkával járó kihívások mellé társultak rangos művészi feladatok is, májusban mutatták be Nancy Huston Iokaszté királyné című darabját, melyben főszerepet alakít, az Oidipuszt férjként és fiakánt egyaránt szerető asszonyt. A kanadai származású, francia regény- és drámaírónő pszichodramatikus thrillerjében a királyné szemszögéből ismerjük meg a szophoklészi tragédiát. Beszélne erről a darabról és a szerepéről?
 
– Gemza Péter rendező már régóta készült arra, hogy megrendezze ezt az előadást. Ő beszélt rá, hogy vállaljam el a főszerepet. Nancy Huston részben azáltal tette izgalmassá a darabot, hogy egy kinézetében és megnyilvánulásaiban is Freud korabeli pszichoterapeutára emlékeztető Karvezetőt szerepeltet narrátorként és rezonőrként, aki időnként leállítja a játékot, máskor kivárja a jelenetek végét, s analizálja azokat. Kérdéseket is feltesz, melyek az ismert ókori történet logikailag leggyengébb pontjaira világítanak rá: Miért vártak a bosszúval húsz évig az istenek? Hosszú házasságuk alatt miért nem kérdezte férjét Iokaszté soha a múltjáról? A darab főhőséről, Iokasztéról Szophoklész csak annyit árult el, hogy a tragédia hírének hallatán, felakasztotta magát a palotájában. Huston darabja pedig éppen arról szól, hogy vajon mi játszódhatott le a királynő lelkében, mielőtt erre a végzetes lépésre elszánta magát. A próbafolyamat során, miközben Iokaszté karakterét formáltam magamban, az is lebegett a szemem előtt, hogy szüntelen átjárás van az életek, a sorsok, a tragédiák és az örömök között. Miután elfogadtam, hogy egy királyné ugyanúgy érez, mint egy hétköznapi asszony, nem okozhatott gondot, hogy tartalommal töltsem meg bármelyik szituációt a darabban. Az emberben, különösen egy nőben nagyon átjárhatóak az érzelmek: sokféleképpen tudjuk szeretni a mellettünk álló férfit, akár úgy is, mintha a fiúnkról lenne szó, amint azt a főszereplő el is mondja a drámában.
 
Hogyan tölti a nyarat?
 
– A júliust megpróbáltuk úgy alakítani, hogy az a pihenésé és a töltődésé legyen. Hihetetlenül kemény év van a férjem és a gyerekeink mögött is. Ránk fér a kikapcsolódás és a családi együttlét.
 
A Távol Afrikától című film magyarországi bemutatása óta rendszeresen kölcsönzi a hangját Meryl Streep amerikai színésznőnek. Hogy érzi magát ebben a szerepkörben?
 
– Nagyon szeretem szinkronizálni őt. Szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy ennyiszer adhattam neki a hangomat, mert ha nem is tudatosan, de biztos, hogy nagyon sokat tanultam tőle. Zseniális színésznő és nagyon jó ember. Minden szerepében elkápráztat. Abban a kiváltságos helyzetben van, hogy nemcsak válogathat a forgatókönyvek között, hanem voltak olyan szerepei is, amiket kimondottan neki írtak. A filmjeiben ő is arra törekszik, hogy kicsit mindig meghaladja önmagát és továbblépjen. Sohasem ugyanaz, valami érdekeset mindig hozzá tud tenni az alakításához. Irigylésre méltó, ahogy dolgozhat, ahogy élhet.


 
2014. július 2.