– Nemrég az MMA levelező tagjai közé választották. Hogyan fogadta, illetve meglátása szerint minek köszönheti e megtiszteltetést?
– 2014-től vagyok a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, illetve a nem akadémikus tagok megválasztott közgyűlési képviselőjeként azóta veszek részt a Film- és Fotóművészeti Tagozat munkájában. Tulajdonképpen egy kiállításnak köszönhetem, hogy „képbe kerültem", mivel Tóth György már 2013-ban fölkért, hogy a már akkoriban tervbe vett, de csak idén megvalósult Kép/Társak (Pesti Vigadó, 2017. február–április) című tárlaton legyek kiállító művésztársa. Tóth Györgynek köszönhetem életem két fontos momentumát is. A nyolcvanas évek elején ő hívott meg a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába, ami az akkoriban nem létező főiskolai képzést volt hivatott pótolni, és a fotóművészeti területre való kerülés jóformán egyetlen lehetséges útja volt. Másrészt ő már régóta gondolt rám, mint lehetséges MMA-tagra: jelölésem többször kezdeményezte és kiállt értem, de hasonlóképpen támogatóim között tudhattam olyan jelentős akadémikus alkotókat is, mint András Ferenc filmrendező vagy Haris László fotóművész. Mindamellett azt remélem, hogy levelező taggá jelölésem és megválasztásom valódi oka 35 évnyi munkásságom, az eddig elért hazai és nemzetközi eredményeim, amit az állami Balogh Rudolf-díj és számos más díj, elismerés, valamint két megjelent albumom is fémjelezhet. Hogy miként fogadtam jelölésemet? Természetesen nagyon megtisztelőnek vélem levelező taggá választásomat. Érdekes, hogy az eltelt pár évben egy intézményre gondolva vettem részt és végeztem feladataimat a Magyar Művészeti Akadémián, a levelező tagsági oklevél átadóján viszont azt éreztem, hogy ez nem pusztán egy újabb tagság egy szervezetben, hanem mélyebb KÖZÖSSÉG.
– Mi indította először arra, hogy valamit fotón örökítsen meg?
– Egy hetvenes évekbeli árvíz, amit tizenéves gyerekként éltem meg. Úgy gondoltam, hogy azt a döbbenetet, amit akkor éreztem valahogy képekbe kell transzponálni és továbbadni.
– Kalandos út vezethetett a vendéglátóipartól előbb a segédoperatőri feladatok, majd a fotózás felé. Története rendhagyó?
– Miskolcon éltem és jártam iskoláimat 1980-ig, elvégeztem a Berzeviczy Gergely Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskolát. Szakmám lett több is: szakács, cukrász és pincér, továbbá belső ellenőr – az analitikai laborismeret később igen hasznosnak bizonyult a fotólaborban is –, aztán még szállodaportás és idegenvezetői képesítéssel is rendelkeztem. Rövid, átmeneti időtől eltekintve (vonaton voltam szakács) jóformán sosem dolgoztam szakmáim egyetlen területén sem. Mindezek ellenére már gyerekkorom óta képzőművész szerettem volna lenni, rajzoltam, festettem, bújtam a művészeti könyveket, tizenévesen a Művészet című lap évkönyvét kértem szüleimtől születésnapomra. Megtanultam a művészet történetét, jártam főiskolai előkészítőre egy frissen végzett művészházaspárhoz, ahol sokat rajzoltam modell után, mivel szerettem volna a Magyar Képzőművészeti Főiskolára kerülni. Barátaim némelyike már fotózgatott, így apám amatőr fotógépét én is elkéregettem. Elvarázsolt és el is dőlt, hogy ezt fogom megtanulni. 1980-ban, 18 évesen költöztem Budapestre, ahol néhány hónapig munkásszálláson laktam Ferencvárosban, majd albérletről albérletre vándoroltam, s fürdőszobákban laboráltam. Ekkoriban vásároltam első gépem, egy 6×6-os Pentaconsix kamerát és kezdtem tökéletesíteni fényképtechnikai tudásomat is. Elkészült képeimmel jelentkeztem és felvételt nyertem a Magyar Televízió segédoperatőri iskolájába, ahol 1982-ben végeztem. Akkor frissen Lénárt papi próbált kiemelni és átcsábítani egy diszpécseri állásba, de néhány nap után – látva vonzalmamat a képkészítés iránt – megértően elengedett, s „hivatalosan" is segédoperatőr lettem, noha mi tréfásan csak „cselédoperatőrnek" hívtuk magunkat. Azonnal magához vett Mátray Mihály, majd Neumann László csapatába kerültem. Onnan kezdve éveken át ebből éltem, de közben folyamatosan fotografáltam. Nagyon sok filmes operatőrrel (Jancsó Nyika, Jankura Péter, Máthé Tibor, Mertz Lóránd) dolgozhattam, így rajtuk keresztül sok rendezővel is (András Ferenc, Knoll István, Siklósi Szilveszter, Oláh Gábor, Zolnay Pál, Wiedermann Károly). Intenzív és fantasztikus időszak volt, jártuk az országot keresztbe kasul, egész Magyarországot és rengeteg embert megismerhettem, olyan helyekre is eljutottam, ahová földi halandó be sem teheti lábát. Egyik építész barátomnak, Taksás Mihálynak köszönhetően már a nyolcvanas évek első évétől bekerültem az akkori, bizonyos fokig ellenzéki, a neoavantgárd és az új hullám egyik kulturális központjának számító Bercsényi Kollégium köreibe. Mindnyájan Makovecz-„tanítványok" voltak, szerkesztették, terjesztették a művészeti szamizdatokat, amelyeket kézileg állították elő. A Bercsényi 28-30 című kiadványok létrehozásába én is besegíthettem, Emellett kiállításokat szerveztek, rajongtak Makovecz Imre magyar hagyományokon és a steineri antropozófián nyugvó építészetéért, vele párhuzamosan Kós Károlyért, s mindezt velem is megszerettették. Így 1982-ben vendégként kerültem a legendás Visegrádi Építésztáborok egyikébe, a Barlangba. Hogy mennyit tudtam segíteni nekik, már nem emlékszem, de ők biztosan sokat nekem, főképp szellemileg. És láthattam alázatos „kétkezi" munkát végezve az egyébként mindig „kemény" Makovecz Imrét, aki előadást is tartott; körbeülve a tábortüzet izgalmas beszélgetés folyt, Makovecz pedig néha korrigálta véleményét, ha nálánál jobb ötlettel találkozott. A velük töltött idő felejthetetlen számomra.
Mindeközben a Televízióban összebarátkoztam Tóth Györggyel, akinek köszönhetően bejáratos lettem a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójába. Ott aztán örökre elköteleződtem a fotográfia iránt. 1984-től lettem tagja, majd később vezetőségi tagja egészen 1989-ig. Sok jelentős művész, művészettörténész fordult meg ott (például a fiatal Hegyi Lóránd, Boglár Lajos antropológus és sorolhatnám a neveket), nemegyszer zseniális előadást prezentálva.
– Mikor és milyen körülmények között dőlt el az, hogy fotózással szeretné tölteni idejét?
– A fotográfia számomra nem időtöltés, hanem életre szóló hivatás, elköteleződés. Sokat segített, hogy láthattam Korniss Péter nagyszerű fotótörténeti adásainak sorozatát a Magyar Televízióban, mert alig lehetett fotóművészeti szakirodalomhoz jutni. Szerencsésnek mondhatom magam azért is, hogy éveken keresztül részese lehettem a hajnalig tartó beszélgetéseknek Tasnádi László fotóművész lakásán, Attalai Gábor társaságában. Utóbbi művészként és teoretikusként egyaránt nagy hatással volt rám, egyik mesteremnek tekintem; ő hívta föl figyelmemet az akkoriban új művészeti formákra, kezembe adta, így eredetiben olvashattam az amerikai Artforum és a nemzetközi Flash Art friss példányait, továbbá jól ismerte a nemzetközi galériák és műkereskedelem számunkra teljesen vakfoltos területét. És Szerencsés Jánostól is sokat tanultam, míg asszisztense voltam.
– Esetleg megemlíthető egyetlen konkrét kép vagy akár életmű, amely ebbe az irányba terelte érdeklődését?
– Igen. Pontosan emlékszem arra a pillanatra és felejthetetlen megrendülésre, amit Plohn József 1848-as honvédekről készített sorozata láttán éreztem. Talán ez a fotó tekinthető mérföldkőnek.
– A korszak, amelybe beleszületett miképpen befolyásolta pályája alakulását?
– Tudomásul kellett vennem, hogy a fotográfiai képnek már jókora előtörténete van, mire foglalkoztatni kezdett. A nyolcvanas évekre egyszerre volt jellemző a hagyományos képpel való szakítás és konstruktív szembehelyezkedés, másfelől, posztmodern gesztusként, a klasszikus fotográfiai tradíció formai elemeinek idézete és új tartalommal való megtöltése, illetve az ezek között létrejövő feszültség kiaknázása, technikai értelemben pedig a nagy- vagy középformátumú hagyományos történeti képhasználat, megtöltve szokatlanul merész, netán provokatív tartalommal. Ilyen volt indulásomkor a testtel, illetve a testképpel való foglalkozás, ami a szocializmusban tabunak számított. – Kísérletező hajlamú alkotóként tartja számon a szakma. Mi mindent érint ez?
– A neoavantgárd kihunyó szellemisége idején mindenekfölött álló igényként jelent meg az előző korszakokkal való leszámolás. Az új, a soha nem látott vizuális újdonság határozta meg az új fotográfiát. Mint alkotók egymás közt vérre menő vitákat folytattunk a Stúdióban az újszerűről, és a kritika is elsősorban ezt kérte számon a fotográfuson, a fotográfiát használó művészen.
Munkáim a képzőművészet és a fotográfia határterültén állnak. Azt a fajta kifejező fényképezést művelem, amely reményeim szerint képes kimondhatatlannak tűnő érzések közlésére. Ebben hasonlatos a zenéhez. Néha persze „két szék között a pad alá esek", mert a képzőművészeknek túlságosan fotografikus vagyok, míg a fotográfusok közt túlságosan képzőművészeti. E megosztottságot pontosan jelzi az a tény, hogy a nyolc nagy múzeum közül, amely munkáimat megvásárolta, négy képzőművészeti, négy pedig tisztán fotográfiai közgyűjtemény.
– Hol mindenütt találhatóak meg fotói szerte a világban?
– Sokfele. Például a lausanne-i Fotómúzeumban, a párizsi Nemzeti Könyvtár gyűjteményében, ahová kétszer vásárolt tőlem a francia állam, az amerikai Santa Fe Szépművészeti Múzeumában, az esslingen-i Városi Galériában, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban; elsőként kerültek Magyarországon élő művésztől alkotások a Nemzetközi Polaroid Gyűjteménybe, az amerikai Cambridge-be. Továbbá közel 40 hazai és nemzetközi magángyűjteményben is találhatók fotóim.
– A hírnév, a siker, az elismerés hogyan hat Önre, mennyiben képes ösztönözni? Mit jelent a név ebben a szakmában?
– Hamvas Bélával szólva a dicsőség igen, de a hírnév, a siker nem érdekel, az elismerés pedig jólesik. Nem a személynek kell érvényesülnie, hanem az alkotásaimnak, s azok számos magyarországi és külföldi jelentős kiállításra kaptak meghívást. Egyéni kiállításom volt a Duna Galériában, a pécsi Vasarely Múzeumban, a székesfehérvári Városi Képtárban, a Focale Galériában, Svájcban és Ken Damy Galériában, Olaszországban. 2007-ben a legrangosabb helyen, a Magyar Fotográfiai Múzeumban mutattam be retrospektív tárlaton 17 év válogatott munkáit, amelyhez a múzeum Baki Péter szerkesztésében reprezentatív albumot jelentetett meg Codex címen. A három – magyar és nemzetközi – díjat nyert albumot, amelyet Ulrich Gábor animációfilmes tervezett, azóta a hazai fotókönyvkiadás mérföldköveként tartják számon. A három hónapig nyitva tartó kiállítás pedig a múzeum egyik leglátogatottabb rendezvénye lett abban az évben. Továbbá csoportos nagy tárlatokon is szerepeltek fotóim: a bolognai Galleria D'Arte Modernában, az esslingen-i Városi Múzeumban, a bonni Kunsthalleban, a budapesti Ludwig Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában. Többször részesültem fontos díjakban és ösztöndíjakban. 1993-ban elnyertem a Római Magyar Akadémia két hónapos művészeti ösztöndíját, 1996-ban pedig elsőként a párizsi André Kertész ösztöndíjat, többször a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatottja voltam. 2010-ben részesültem Balogh Rudolf-díjban, 2012-ben pedig elnyertem a XVIII. Esztergomi Fotográfiai Biennále Fődíját. Művészeti szerkesztője voltam a Fotó, később a Fotográfia című lapoknak öt éven át. Tanítottam óraadóként fotótörténetet és a Fényképészet című könyvben A kortárs fotóműtárgy alapjai című fejezet megírására kértek föl. Rendszeresen publikálok, különböző hazai és nemzetközi lapokban jelentek meg írásaim, tanulmányaim, mint pl. az International Photographersben (Taiwan), a pozsonyi Imagoban, a Fotóművészetben, a Műértőben vagy az Új Művészetben. Alkotásaimra hivatkoznak különböző tanulmányokban (Bordács Andrea: Az új média testképei; egyetemi szemináriumi dolgozatban: Plank Ibolya: Változatos homlokzatok – testképek). Eddig 7 különböző kiállításnak voltam kurátora.
– Miben áll újszerűsége annak a fotószemléletnek, amely sajátja, amit annak vall?
– Azt szoktam mondani, ha van organikus építészet, akkor létezik organikus fotográfia is. Na, ezt művelem én. Fotóim valóban természet közeliek, organikusak, néha természettudományos szemléletűek. Ettől ritkán térek el. Fotóimat Ember, Állat, Növény és Tárgy fejezetre bontva készítem és osztályozom immáron 27 éve.
A túlhajszolt, új technológiai gondolkodás ellenhatásaként is fölfoghatók képeim, hiszen azokon a természet jelenségei nem tűnnek el, sőt, visszanyerik korábbi szerepüket. Urbánus nem is lehetnék, mert hiteltelen volna, hiszen 14 éve egy kis domboktól körülvett faluban élek családommal. Egyaránt használom a korszerű, gyorsabb digitális és a lassúbb, hagyományos nagyfilmes fotótechnikát. Utóbbi nyilván elmélyültebb munkát kíván, így a választott tárggyal való alaposabb megismerést segíti elő. Kihasználom a klasszikus fotó képalkotási lehetőségeit, mint a fény-árnyék és az élesség-életlenség hatása. A nagyítások, printek méretei révén a kiemelt részletek, látványok megőrzik organikus hatásukat, architektúrájukat, sőt néhol eltérve az életnagyságtól, a részletgazdagság révén föl is erősödnek. Csendéleteknek is felfogható képeim környezetére vagy rátalálok, vagy korrigálva magam építem meg, de végső célom rámutatni a titokzatosra és fölfedezni az észrevétlenül lappangó analógiákat. Újabban hétköznapi jelenségekből, privát környezetemből, családtagjaimról, tájak részleteiből is próbálok szokatlan, absztraktnak látszó, mégis konkrét elemeket tartalmazó képi világot építeni. Ha eddigi munkásságom vezérszálát kellene meghatároznom, jellemeznem, azt mondanám: a dolgok anatómiája érdekel.