– Milyen szerepet játszik a könyv, vagy általában véve a kultúra írott változata képzőművészeti tevékenységében?
– Nagyjából úgy 17-18 éves korom óta az összes képötletemet olvasmányaim alapján építem fel. Mindig van nálam egy kicsi jegyzet- vagy vázlatfüzet, s ha valami érdekes dologgal, olvasmánnyal találkozom, rögtön jegyzetelek, jönnek a képtervek.
– Rajzos vagy írott formában?
– Olvasás közben csaknem mindig rajzolt vázlat születik, ritkábban írott is, amire később visszatérhetek. Ilyen értelemben és tulajdonképpen az összes munkám az irodalomhoz kapcsolódik. Az utóbbi tíz évben még szorosabbá vált ez a kapcsolat, mert különösen az akvarell vagy papír alapú munkákon szövegek jelentek meg.
– Milyen jellegű, természetű szövegek?
– Konkrét idézetek, amelyek hatottak rám, amiről a kép szól. Sőt, a nagyobb méretű olajfestményeken is előfordulnak ilyen jellegű szövegfelfestések. Régebben ilyesmi nem jelentkezett munkáimon, aztán felkeltődött bennem az ingerencia, hogy ez kell, mint képelem. Én így építkezem.
– Vers és próza egyaránt képforrás, illetve képelem lehet?
– Igen.
– És a fotózás… Hogyan lépett be életébe?
– 14 éves korom óta fotózok komolyabban, ma is analóg géppel. A digitális gépet csak reprodukciókra és turistaképekre használom. Két külön világ. Festészetem sosem építkezik fotók alapján. Sohasem gondoltam még arra, hogy amit fotóban lerakok, az megvalósuljon képben. A két dolog különválik. Van egy külön fotóéletem, életművem, amely ugyan nem különösebben ismert, de akik fotóval foglalkoznak, azok tudnak róla, ismerik.
– Nincs is példa asszimilációjukra?
– Nincs. Úgy gondolom, hogy még stílusukban is eléggé eltérnek egymástól fotóim és festett vagy rajzolt alkotásaim.
– Fotói milyen témákat érintenek?
– Beállított tárgyfotók, beállított részletek. Éppen most láttam egy szobrot, amelynek egy részletéből, kivágatából fotó lesz.
– Fragmentumokról van szó?
– Igen, illetve általam felfedezett tárgyakról.
– Manipulálja fotóit?
– Nem, sosem. A digitalitásnak csak annyiban van szerepe, hogy a negatív előhívását követően egyszerűbb a pormentesítés, illetve a perspektíva korrekciója. Ha időm engedi, szeretem a negatívon megoldani ezt is, mert véleményem szerint ez így korrekt. Azt tapasztaltam, hogy a gyűjtők is jobban kedvelik, ha a fotózás nem digitális alapon történik, így a negatívot is megkaphatják. Ez esetben a negatívnak is tökéletesnek kell lennie, s nem manipuláltnak, éppen ezért kardángéppel szoktam dolgozni.
– Ez meglehetősen idő- és munkaigényes feladat.
– Bizony, egy fotó elkészítésével elmegy egy óra: kimérni, bevilágítani, a perspektívát korrigálni, tehát van vele bőven játék.
– E kétutasság, a fotózás és a rajzolás, festés megtermékenyítően hat egymásra, van ilyen jellegű tapasztalata?
– A látásba, annak módjába egész biztosan beleszól. A fotógéppel, mint műszaki eszközzel történő képalkotás igen korai vágyam volt. Az első komolyabb gépem egy Kodak harmonikás gép volt 14 éves koromban. S ugyanekkor iratkoztam be az első képzőművészeti szakkörbe. A kicsi Liget Galériában egy Munkácsy Mihály nevezetű képzőművész kör működött hat-hét emberrel. Az első aktjaim ott születtek meg. Akkortól kezdve párhuzamosan fut a két tevékenység.
– Sajátos és karakteres látásmódot képvisel a hazai képzőművészetben. Hogyan jellemezné e látásmódot?
– Tartalmi tekintetben egyértelműen a már említett irodalmi befolyásoltságról van szó. Egy időben erősen elmerültem a mitológia világában, jobbára Eliade és Frazer nyomán. Ezek beépültek az emberbe. Később dominánssá vált a jelrendszerek, szimbólumok használata. Például kifejezetten kedvelem a gótika nagyon egyszerű szimbólumrendszerét. A reneszánsz már kicsit más. Ha jól emlékszem félszemű festőkként is emlegették a perspektívát, egyfajta tudományosságot alkalmazó festőket. Megfogott a korai idők szimbólumhasználata. Alkalmazom őket, de nem szeretném általuk vezetni vagy megvezetni a befogadót. Mindenki gondolja azt képeimről, amit akar, vagy amit tud. Számomra a kivitelezés minőségigénye fontos. A szimbólumokra elsősorban nekem van szükségem a képek létrehozása során. Ha valaki érti a képet, akkor annak úgy is szól, de nem fontos, mert a kép képileg is működik. Ha megnézünk egy középkori képet, nem feltétlenül kell ismernünk az összes szimbólumot ahhoz, hogy megszólítson.
– Megszólíthat, de hogy helyes értelmezője, s ne ügyes félreértője legyek a képnek, ehhez nem árt ismerni például a középkori ikonográfiát, ikonológiát.
– Igen, másként szólít meg, ha tudjuk, ismerjük ezeket – és bízom is ebben, noha korfüggőnek találom –, de ha minőségileg, technikailag rendben van a kép, akkor működhet.

– Munkáin a tárgyak vaskosan, testesen jelennek meg, afféle meditációs tárgyakként – háttértelenül, vagy alig jelzett háttérben. E fókuszkeresésnek milyen alkotói szándékok állnak hátterében?
– Nem in facto képeket szoktam festeni. Nem arról van szó, hogy nekiállok, és majd lesz belőle valami. Az a taktilis vagy pasztózus eljárás, ahogyan dolgozom, eleve megköveteli, hogy komponáljak. A kompozíció számomra alapvetően fontos. Azt mondhatnám, hogy mániákusan keresem a komponálás lehetőségét. Ez nyilván a fotózási gyakorlatomból ered. Hiszen a fotó attól fotó, hogy komponált. Ha a kompozíció helyén van, akkor a kép rendben. Akkor tesz szert arra a képességre, hogy megszólítson.
Komponálok, dekomponálok, leszedek, kiemelek részleteket, tárgyakat. Sok vázlatom születik, s ezek alapján nagyon tudatosan épül fel a kép. A munkafolyamat előre tervezett. A vastagon felhordott festékrétegekhez ipari porfestékből magam készítem a festőanyagot, de ez nem színtartó. Ezért tudatosan meg kell terveznem, hogy hol lesz kiemelve a felület, hogy annak tetejére kerüljön a színtartó, minőségi szín.
– A részletkiemelés nem oly régi eljárás festészetében.
– Mint jellegzetes eljárás apránként alakult ki, mintegy évtizedes múltra tekint vissza, ahogyan a monokrómabb háttér, vagy háttérnélküliség is. Korai munkáimon az ecsetnyomok eléggé kitöltötték a felületet, s többségük valamilyen figurát is hordozott. Ennek helyébe lépett a tárgymánia.
Hogy nincs háttér, ennek döntő oka az, hogy véleményem szerint: nem fontos. Hátteret vagy figurát csak akkor indokolt alkalmazni, ha jelentősége van, ha fontosnak gondoljuk őket. Most ezeket nem találom lényegesnek. Az őskori barlangfestményeken és rajzokon ugyanezt láthatjuk: nem ismertek hátteret vagy lényegtelennek találták. A konkrét tárgy volt lényeges, amire fel akarták hívni a figyelmet, így azt ábrázolták. Ha esetleg több figura szerepelt, akkor kitakarással vagy nagyság viszonyokkal tettek rendet. A festészetben ma is aktív irányzat az egyetlen egység törekvése, amikor egyetlen tárgy áll a figyelem középpontjában. A 20. században ez elég gyakori tendencia. Nyilván nem arról van szó, hogy a festő ne tudna megfesteni egy sokalakos képet. De egy ilyen jellegű kép, egy sokalakos elviszi, szétszórja, dekoncentrálja a figyelmet. A történelmi festményeken el lehet kalandozni, de nincs az a hatása, vagy egészen más természetű hatást kelt, mint például egy Rothko-kép, amelyen ugyan csak egy sima felület jelenik meg, ám húsz réteg van egymásra pakolva, mélysége van annak, ami sík felületként jelenik meg. Megdöbbentő.
– Egyfajta redukció ment végbe művészetében az elmúlt évtizedben?
– Igen, a festői igények fenntartása mellett. Napi szinten készítek vázlatokat, terveket. 2008 körül szembesültem azzal, hogy kis fecnikből egy tévédoboznyi tervem gyűlt össze. Mikor fogok ezek végére járni? Ha elkezdek egy olajfestményt vagy egy nagyobb papírmunkát, annak kivitelezése több hét, esetleg több hónap. A tervek közben is egyfolytában jönnek. Éppen ezért elkezdtem képeslap nagyságú kartonokra akvarelleket készíteni. 700 körül járok.
– Az apró vázlatokat dolgozza fel?
– Megfestem őket. E módszerrel, technikai eljárással sokkal egyszerűbben kielégíthetők igényeim. Ebben persze szerepet játszik a festészeti redukció is. Ha valaki tanulmányai, gyakorlatai révén eljutott egy látásmódhoz, és meg tud oldani dolgokat, akkor mindig felmerül az igény, hogy azt megmutassa. Ezekkel a kis képekkel ez kivitelezhető, el lehet játszani velük.
– Az akvarellezés ennek a terepe.
– Persze, és e kisebb munkák vázlatként is szóba jöhetnek egy nagyobb képhez. Érdekes módon erre még sosem került sor, ezek közül sosem választok, hogy majd megfestem nagyobb méretben. Megmaradnak annak, amik. Egy nagyobb kép esetében nem biztos, hogy ugyanaz az én leszek.
– Míg a nagyobb méretű, olajjal festett képek a leszűkített, a tárgyak egyediségére és egyszeriségére fókuszálnak?
– Pontosan.
– 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjában részesült. Mit jelentett ez Önnek?
– Akkor igen nagy segítséget, mivel éppen lakás és műterem nélkül voltam. Érdekes, hogy miután megkaptam az ösztöndíjat, a szentendrei művésztelepen műtermet is kaptam. Szerencsés összecsúszása volt az eseményeknek, mert így nagyon jól tudtam felhasználni az ösztöndíjat.
– A beszámoló kiállításon kikkel állított ki, illetve milyen anyag került a falakra?
– A kiállított anyagot nem a kiállítók, hanem művészettörténész válogatta. A csoportos beszámoló kiállítások alkalmával mindig sajnálom a kurátort, a rendezőt, mert nem egyszerű dolog összehozni az anyagot: ahány alkotó, annyiféle munka. Sturcz János gondosan utánajárt mindannyiunk (Kótai Tamás, Olescher Tamás, Szabó Ábel, és egy erdélyi faszobrász) közelmúltbeli termésének. Tőlem a kisebb méretű akvarellekből, a nagyobb méretű papírmunkákból és az olajfestményekből egyaránt került ki anyag.
– Találkozott olyan munkákkal, életműtöredékkel, amelyek felkeltették érdeklődését?
– Nagyra becsülöm Olescher Tamás hihetetlen kitartását. Amit elkezdett, ma is azzal foglalkozik, a maga útját járja. Hasonlóképpen, mint a nemrég elhunyt Deim Pál, aki ugyanazzal a néhány motívummal dolgozott öt évtizeden át, mégis változatos tudott maradni, nem vált unalmassá.
Szabó Ábel kora gyermeke, a projektor festészet képviselője, ám fontos, hogy továbbgondolja azt. Az előbbi ma divat, utóbbi ritkábban. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ez nem feltétlenül vezet jó irányba.
– Mert véleménye szerint hová vezet az ilyen jellegű festészet?
– Az alkotó úgy gondolhatja, hogy már meg tud csinálni dolgokat, holott ez nem biztos. A projektor-képet lekövető festészet a látást sem segíti. Különösen akkor, ha az alkotók olcsó digitális géppel dolgoznak, amire vezető művészeink körében is akad példa. E gépek alapvető problémája, hogy nagylátószögű optikával, ugyanakkor kicsi autofókusszal vannak felszerelve. Minden remekül működik, hiszen a turistáknak nem kell mindent látniuk, ám a torzítások gyakran a festett képekre is felkerülnek. Ez néhol jó, lehet alkotói intenció, másutt meg nagyon nem az.
– Volt korábbról kapcsolata az MMA-val, ismerte tevékenységét?
- Különösebb rálátásom nem volt, tevékenységét sem ismertem. Kapcsolatom új keletű, az ösztöndíj által kerültem közelébe, illetve felkértek, hogy képviseljem az akadémiát az NKA kuratóriumi testületében.
– Sváby Lajos növendéke volt, de jó messze került tőle. A mestertől mégis volt mit eltanulni?
– Érdekes időszak volt. Akik előttem jártak hozzá, azoktól egy időben keményen elvárta a Sváby-stílus követését. Ezen a téren nem volt egyedül. Gerzson Pált, Molnár Sándort is említhetném. Kokas Ignác kivétel volt.
Amikor bekerültem a főiskolára, már nem tapasztaltam ezt a pressziót. Szerencsésebb időszakát fogtam ki. Tulajdonképpen azt festhettem, amit akartam, rám hagyta. Emlékeim szerint talán sosem volt példa arra, hogy korrigálta volna a munkát, csupán tetszését vagy nemtetszését jelezte. Mivel szintén könyvmániás volt, sokat beszélgettünk irodalomról, olvasmányélményeinkről, egyebekről.
Az egyetemi évek inkább azok miatt voltak fontosak, akikkel együtt jártam. Szerencsés évfolyamba kerültem, jó hangulatú társaságba, amelyből senki sem lógott ki. Egymást motiváltuk, húzni tudtuk. Más évfolyamokon gyakran tapasztaltam a széthúzás, az egymás elleni áskálódás jeleit.
– Ön is tanít, talán huszonéve? Mindabból, amit tud a rajzról, a festészetről: mi adható át a növendékeknek, illetve milyen fogadókészséggel találkozik?
– Inkább harmincon éve tanítok. Azt tapasztaltam, hogy fel kell kelteni a növendékek érdeklődését. Az osztályok között hihetetlenül nagy felkészültségbeli különbségek mutatkoznak, így többnyire egyénileg kell mindenkivel foglalkozni. Az nem járható módszer, hogy kiadok egy feladatot, s majd mindenki maga megoldja. Sokszor személyre szabottan kell kezelni a gyerekeket. Ez akkor problémás, ha a létszám nagyobb.
Eddig szerencsém volt növendékeimmel. Remélem, hogy a jövőben is olyan embereket taníthatok, akiket érdekel a képzőművészet, mert ezzel akarnak foglalkozni.
– Milyen tervek megvalósítása előtt áll?
– Dualista vagyok. Életmódomban és alkotásaimban egyaránt. Az egyik felem nagyon aprólékos, finoman kidolgozott, kicsi rajzok felé vonzódik, a másik a durvább, nagyvonalúbb felé. A kiállítási felkérések folytonosak, így mindig többet szeretnék végrehajtani, mint amennyit ténylegesen meg tudok valósítani. Most éppen egy teljesen új anyagot, 60 képet szeretnék létrehozni jövő tavaszig, ugyanis 60 éves leszek. A tervek szerint májusban az Ateliers Pro Arts galériában nyílik kiállításom.
– Egy sorozatról volna szó, amely egyébként is jellemzi életművét: szeret szekvenciákban gondolkodni?
– Úgy gondolom, ez majd jön magától. Nem feltétlenül sorozatként indulnak el munkáim, de az valóban gyakori, hogy nem vagy nehezen tudok kiszállni egy-egy megkezdett anyagból. Gondolok itt például az edényábrázolásokra, amelyek terén folytonos új ötletek vetődnek fel.
– Hol szab határt magának?
– Határt csak az jelent, hogy előlépnek egyéb megvalósításra várakozó tervek. El kell rugaszkodni. Nem mindig sikerül. Ha úgy érzem, hogy egy téma körében még nem dolgoztam, nem alkottam ki magamból a lehetőség szerinti mindent, akkor igen nehéz váltanom.
– Csapdahelyzet?
– Valóban az, ha az ember nem akarja életművét egyetlen vagy alig néhány dolog köré lerakni. Ezt szeretném elkerülni. Nem szeretnék beleragadni a dolgokba, noha most éppen ismét visszatértem az edényekhez. Sőt, a fotóimon is megjelentek. Kicsit tiltakozom ellene, mert nem találom helyesnek, ha a két terület, a festés és a fotó összeér.
– Miért vonzzák ezek a különösen puritán képtárgyak?
– Mert hihetetlen sokat tudnak mondani.
– Olyannyira, hogy az úgynevezett primitív közösségek körében a használati és a kultikus tárgyak nem is különültek el egymástól.
– Pontosan. Az egyszerű edények szent tárgyak, a világmindenség hasonmásai. E közösségeknél, népeknél mindig a legegyszerűbb tárgy volt a legkifejezőbb. Magam is erre törekszem.