– Sajdik Ferenc grafikus, karikaturistára különösen is igaz, hogy a nemzet egészének, kicsiknek és nagyoknak egyaránt alkot, és üzen a rajzaival. A közönség szeretetét megtapasztalhatta Budapest és Dunakeszi díszpolgárként, számtalan kitüntetés tulajdonosaként. Mit ad hozzá a korábbi elismerésekhez, hogy most a nemzet művésze lett?
– Ez a cím nem csak rólam szól. A napokban eszembe jutott Szabó Magda, akivel a halála előtt nem sokkal találkoztam a Pesti Városházán, amikor díszpolgárok lettünk. Mellette ültem, beszélgettünk, érdeklődött a szakmámról is – akkoriban illusztráltam a Tündér Lalát –, aztán megkezdődött a díjátadás. Miután átvette az érmét, visszaült mellém, és odasúgta: „Már senkim nincs, aki örülne ennek." Megsajnáltam, és nem mondtam neki, hogy én milyen gazdag vagyok, hiszen nagy és szerető család vár otthon, mint most is, amikor megkaptam ezt a nem mindennapi kitüntetést. Hetven éve vagyunk házasok a feleségemmel, van két szeretnivaló lányunk, vejünk, és vannak unokák, unokamenyek, sőt már a dédunokák is gyülekeznek – ja, és öt kutya is családtag. Persze nem egy helyen élünk, de közel, pár utcára lakunk egymástól.

– Volt egy pillanat az életemben – ennek is már több mint hetven éve –, amikor a Török Pál utcai Iparrajziskola műhelyében megláttam Pintér Jenő karikatúrasorozatát. Az adta a lökést: hirtelen rádöbbentem, hogy nekem ezt kell csinálnom. Biztosan hatott rám a család vidámsága is, a papám zsoké volt, és úgy élt, mint ma a futballisták: leszerződtették ide, oda meg amoda, amikor megszülettem, épp Németországba, onnan hazajöttünk, de már mentünk is Romániába, azután apu leszerződött egy görög trénerrel, és mi akkor is mentünk utána, de nem telt bele pár hónap, ő már Dániában volt. Bohém életet élt – kifogyhatatlan humorral. Egy alkalommal sétáltam vele Dunakeszi utcáján, szembe jött egy ember, tolta a talicskáját. Azt mondja neki apu, de olyan tisztelettudóan: „Miért tetszik tolni, miért nem tetszik ráülni?" Annak az embernek annyi, de annyi minden átsuhant az arcán… Megyünk tovább, a talicskás meg csak bámul utánunk. Régi ismerősöd? – kérdeztem. Soha nem láttam – felelte apám.

– Ilyen helyzetekben leste el azokat az arckifejezéseket és gesztusokat, amelyek visszaköszönnek a rajzain?
– Valószínűleg, mert a döbbenet kiült a talicskás ember arcára. Kétszáznál is több kötet illusztrátoraként mégis azt mondom: a karikaturistának legyen saját stílusa! 1965-ben kerültem a Ludas Matyi című szatirikus hetilaphoz, akkor már nem kellett politikát rajzolni. Azt a részt megúsztam. Olyan újdonságok, városi témák mentek éppen, mint a Patyolat vagy a kockacukor, amely oldódik a kávéban, én meg folyton azon spekuláltam, hogy a poénon túl is közöljek valamit. Akkor kezdtem el állatokat rajzolni. Tulajdonképpen csodaszakma az enyém, mert bármit meg tudok jeleníteni. Csukás Pista mondta mindig, hogy irigyel ezért, mert leírhat ő érdekes dolgokat, de az akkor is csak betű marad, legfeljebb az olvasó fejében áll össze képpé.

– Hogyan kezdődött az együttműködése Csukás Istvánnal?
– A Ludas Matyiban a jövő század állatai címet viselte az egyik sorozatom, és a lehető legfurcsább teremtmények szerepeltek benne. Egy nap fölhívott a Corvina Kiadó szerkesztője, hogy készthetnék egy modern mesét a sorozatból. Rajzoltam hát egy kislányt, aztán egy kövér madarat, aki annyit eszik, hogy nem tud elrepülni ősszel Afrikába, csak ül a kikötőben, és nézi az induló hajókat. De hát ez még nem mese. Mondom a szerkesztőnek, hogy a Csukásra gondoltam. Mondja, hogy ő is rá gondolt. Így született meg a Pom Pom.

– Több helyen olvasni, milyen sokat vitáztak rajta.
– Soha az életben nem vitáztunk. Én elfogadtam, amit ő írt – jól írt, úgyhogy igazán nem esett nehezemre –, ő meg tudomásul vette az én rajzaimat. A Pom Pom Csukás egyetlen meséje, amelynek kislány a főszereplője, ezért különösen is szerette Pista. Teljes volt közöttünk az összhang: ha írt valamit, elküldte postán, és ráírta, hogy sürgős – úgy értve, hogy nekem sürgős, mert odáig rajta ült, két hét múlva meg már le is kellett adni. Egyedül a kukacügyben volt némi nézeteltérés közöttünk.

– Kukacügy?
– Csukás nemes egyszerűséggel leírta, hogy a nagy Ho-ho-ho horgász a horogra tűzi a kukacot, és bedobja a vízbe. Mondtam is neki, ha ezt így megrajzolom, abból horror lesz. Az igazság az, hogy egy bogarat sem szeretek eltaposni. Semmivel sem vagyunk különbek az állatvilágnál. Azt mondják, aki kutyát vesz, negyven kiló szeretetet vásárol. Hát nem így van? Kapott tehát a Főkukac egy csinos kis derékövet. Így mindenki jól járt – főként persze a kukac és a gyerekek. Amikor Pista kitalálta a Radírpókot, csak nevetett: „Na ezt rajzold meg, ha tudod!" De még őt is belerajzoltam a meséibe, mondjuk nem volt nehéz dolgom, Lázár Ervin meg is jegyezte egyszer: „Csak azt nem értem, hogyan lát ki azon a kis lyukon." Nagyon szerettem Csukás Pistát, mert humanista volt. Amikor lemondott egy munkát – pedig milyen jó lett volna –, elkezdte nekem magyarázni, hogy mi most másban vagyunk benne, hadd éljen más is! Hadd éljen más is?! – én még ilyet életemben nem hallottam. Az Űrhajó az orrbolygóról című szagos könyv úgy készült, hogy Csukás írta az egyik felét, Berkes Péter a másikat, de mind a két részt én rajzoltam. „A Sajdik miért kap dupla honoráriumot?" – kérdezett rá Berkes. Mire Csukás csak annyit mondott: „Ne vess csóvát!" Micsoda kép: elképzeltem, amint a tatárok dobálják a tűzcsóvát a házak tetejére. Hihetetlen szókincse volt Pistának!


– Azért a pályatársak mellett időnként maga az alkotó is azonosítható a karikatúrákon. Kilencvenhárom évesen is jókedvűen dolgozik?
– A karikatúra műfaja végső soron a derűről szól, márpedig a magyarok szeretik a humort. A Ludas Matyi például száznyolcvanezer példányban jelent meg hajdan, de manapság is azt tapasztaljuk, ha van valami esemény – és az mindig van –, hogy futótűzként terjed róla a vicc pár nap elteltével. A derű, úgy látszik, karban tart, mert mind a mai napig illusztrálok. A Petőfi-bicentenáriumhoz kapcsolódva a Vivát Petőfi! után idén megjelent A helység kalapácsa című hősköltemény, valamint a Mosolygó Sándor és Somolygó János című gyűjtemény a Holnap Kiadónál. Talán mondanom sem kell, hogy az utóbbi Petőfi és Arany vidám verseit tartalmazza. Az illusztrációk mellett téli képeket festek a szegedi Régihíd Galériának. Éljen a humor télen, nyáron! Persze erre a felszólításra fütyül a világ…

Tóth Ida
Fotó: Nyirő Simon