Gaál József (1960) képzőművész, művészeti író, a Képzőművészeti Egyetem tanára. A tárlaton – melynek címét egy korai műcsoporttól, az 1991-ben készült háromrészes litográfia sorozattól kölcsönözte Kondor-Szilágyi Mária kurátor – bemutatott kulcsdarabok egyértelműen a fából készült és bőrrel, fémmel beburkolt fejek, a Marszüasz-figurák, a Hermák, a Macula- és Imagio-sorozat, illetve a Bello Brutto és a Transhuman Fetish darabjai. A háromteremnyi kiállításon a legújabb, Persona Umbra című sorozat darabjai is láthatók, melyek a korábbi művekhez hasonló anyagokból, főként fából, bőrből és fémből készültek. Az összeállítás a művész szándéka szerint egyfajta visszatekintés, hiszen korábbi művei is szerepelnek benne; indító darabja, a Nagy Moloch 1988-ban készült.
Gaál József a munkáiból a Műcsarnokban rendezett kiállításról elmondta: az anyag legkorábbi darabját, a Nagy Moloch című, 1988-as festményt az erdélyi falurombolások ihlettek. Ezek mellett kapott helyet többek között a tárlat címadó sorozata, az 1991-es Vezeklések kora, amely egy olyan időszakban készült, amikor egész Közép-Európa forrongott, átalakulóban volt.
A ki­ál­lí­tás­hoz ké­szí­tett ka­ta­ló­gus­ban Gaál Jó­zsef ta­nul­má­nya be­te­kin­tést enged al­ko­tói mód­sze­ré­be és a mű­vé­szet­tel kap­cso­la­tos gon­dol­ko­dás­mód­já­ba.
Idé­zet a ka­ta­ló­gus ta­nul­má­nyá­ból: „A művek min­den­na­pi éle­te­met is irá­nyít­ják, sza­bály­ta­lan­nak tűnő, akár szo­ma­ti­kus­nak is ne­vez­he­tő ha­tás­rend­szert te­rem­te­nek. Belső re­fe­ren­cia­há­lóm olyan or­ga­niz­mus, ami­ben egy­más­nak el­lent­mon­dó tar­tal­mak is el­fér­nek, össze­egyez­tet­he­tet­len­nek tűnő for­mák újabb je­len­tés­sel öt­vö­ződ­nek. Sa­já­tom­ként meg­élt pro­duk­tu­ma­im egy mi­ti­kus, ar­cha­i­kus ál­lan­dó­ság­ban akar­nak lé­tez­ni, nem egy eszme vagy mű­vé­sze­ti ideo­ló­gia bűv­kö­ré­ben, hanem ko­ro­kat át­íve­lő ál­lan­dó­ság­ban."
A tárlatról bővebb elemzést ad dr. Szeifert Judit művészettörténész. Megnyitó beszéde itt olvasható.
 
A MORPH-csoportot eredetileg hat szobrász már kiforrott művészként alapította meg 2005-ben, közülük hárman – Kalmár János, Mata Attila és Szabó Tamás (1952) – ma is rendszeresen állítanak ki együtt – idézi fel Reischl Szilvia kurátor a másik kiállításról. Mint hozzátette: a három alkotó nem kapott külön szekciókat, munkáikat mindhárom teremben együtt mutatják be. Közös vonás ugyanis, hogy szobrászként is mindannyian szorosan kapcsolódnak a festészethez. Ez a legszembetűnőbben Szabó Tamás sík képein figyelhető meg, de az anyagban helyet kaptak Mata Attila vázlatai, míg Kalmár János szobrait a rajzos vonalak kötik a festészethez – hívta fel a figyelmet a kurátor.
Mata Attila elmondása szerint a variáció a MORPH-csoport mindhárom tagjánál fontos rendezőelv, Kalmár János pedig az "egymáshoz hasonuló energiákat" emelte ki. Szabó Tamás hozzátette: a szobrászat igen munka- és költségigényes műfaj, ez is magyarázza a tárlaton felbukkanó kétdimenzós munkákat. További inspirációt adtak azonban édesanyja megtalált hímzései is, melyek a szoborszerű festményei kiindulópontját képezik – számolt be Szabó Tamás.
A három szobrász művei között saját, láthatóvá és érzékelhetővé tett tulajdonságainkkal kerülünk párbeszédbe, és a tapintható minőségekhez, a formákhoz, színekhez, felületekhez való közelítés által bontakozik ki a ráismerés, a megtapasztalt egylényegűség misztériuma. Kalmár János elegáns, égbe kiáltó ívekkel, Mata Attila bravúrosan játékos, bonyolult formai szerkezetekkel, Szabó Tamás elemi tömörséggel fogalmazza meg a test és a testben lakozó lélek kapcsolatát.
Szobraikban az emberi test és az általa hordozott tartalom olyan rétegei is megnyilvánulnak, amelyek mind az időtől, mind az emberi fajtól függetlenek, ősi és akár állati gesztusok, melyek már évezredek óta részei az ember világának.
Mindhárom alkotó az anyagtalant formálja anyaggá, miközben szobraikon megőrzik az ecsetvonások, a színek ősi erejét is, és a műveket megmunkáló utolsó mozzanatokban kézi szerszámokat használva emlékeztetnek arra, hogy sem a 20. század, sem a sokadik ipari forradalom nem változtat a tényen: az emberi kultúra legnagyobb öröksége ma is a techné.
Ez az alkotói attitűd formai változatosságában rendkívül gazdag, végtelen természetességet hordozó alakzatokat teremt, amelyek az emberi létezés minden dimenzióját néhány mozdulatba foglalják, és általuk kitágítják az érzékelés tünékeny pillanatát.

A két kiállítás 2018. november 11-ig látogatható a Műcsarnokban.