„Örök kérdéseink – világunk, életünk, múltunk, jövőnk vonatkozásában – még megvannak. A választ keresők – tudós, művész, filozófus, csupán csak gondolkodó emberek – fogynak. A válasz helyett profit motorja hajtotta, másodlagos fogyasztói, hedonista világot teremtett századunk. A »feleslegességig« szabaddá vált kortárs művész (becsülve, ismerve, szeretve a korábbi korok mesterségbeli értékeit) egy kereső, kérdező ember. Képi válaszaiban keresi, teremti a felejteni ítélt tartalmi értékeket: hitek, ideák, minőség, felelősség ideális befogadó formáját. Hogy a fogás, fogás a koron, a koromon (75 év) hogyan sikerült, az »Őszi lehalászás« című kiállítás mutatja a Vigadóban."

(M. Novák András képzőművész, az MMA rendes tagja)

„M. Novák András művészete nem határozható meg egyetlen iránnyal, irányzattal vagy törekvéssel. Festészete olyan meditatív árnyaltságú – és helyenként provokatív –, szintetizáló érvényű képteremtés, amely már messze eltávolodott mindattól, amit a klasszikus értelemben festészetnek nevezhetünk. E művészi óriás-poszterek, humántapéták, ezek a kép-tárgyak kegyetlenül ironikus hangokat és lírai szólamokat egyszerre szólaltatva meg a jelenbe emelik a múltat és a múltba transzponálják a jelent: nincs mese, elérkezett a pillanat, szembe kell néznünk önmagunkkal" – írta korábban M. Novák András alkotásairól Wehner Tibor művészettörténész. A Vigadó Galériában kiállított művek főként a víz, hal, háló fogalmak, hívószavak köré szerveződnek – a terem központi installációja ténylegesen is egy háló halakkal –, pasztell és kékes színeikkel egyrészt megidézik az őszi Balaton, a Nagyberek világát, másrészt az életkorra, az emberi élet múlására is utalnak, csakúgy mint áthallással a társadalomkritikát megfogalmazó "agyfogyatkozós" alkotásai. A fonyód-bélatelepi környezet úgy tűnik, inspiráló hatású a művészre: a helyből merítkezve kérdéseket feltéve róla megmutatja természet és urbanizáció határát, mely ellenpár az anyaghasználatban is visszaköszön (gyékény, halbőr – kátrány/aszfalt, fólia).

„Szülőföld
Az általunk még békén hagyott természet mutatja élni akarását, satnyán, vagy pompázatosan, még a rissz-rossz helyeken is (jut szegény, amire jut). Az ember az egyedüli, ki bárhol élni tud (akar, vagy muszáj). Mert rendelkezik egy örökséggel, ami az előzőek szellemi-anyagi hagyatéka (nyelv, beszéd, írás, olvasás, emlékezés, mesterségek tudása – a kéz intelligenciája), és bármilyen nyelvű anya révén cseperedve, stabil alapot kap. A szellemi hozomány az empirikus anyai szeretet révén ezer szállal kötődik a helyhez. Erre az alapra aztán lehet építkezni, tanulással gyarapítani azt. Helyet lehet változtatni, de az már csak jó-rossz viszonyítás a szülőföldhöz."

(MNA, 2005)

A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozat szervezésében megvalósuló kiállítás a 75 esztendős akadémikus életműve előtt tiszteleg.

---

---