A Műcsarnok három oldalsó termében, kronológiai és olykor tematikai rendet is követve jelenik életművéből egy válogatott anyag. Az első terem a kezdetbeli 70-es évektől a 90-es évek közepéig, a következő a 2000-es évekből, s a harmadik biblikus-szakrális, illetve a legutóbbi évtized alkotásaiból válogat. Földi Péter és a kiállítás kurátora, Rockenbauer Zoltán azon műveket szólították egymás társaságába, amelyek egy folyamat hol részletezőbb, hol reduktívebb elbeszélésének nyitnak teret, s együtt szólnak valamiről. Talán Földi Péterről, talán Somoskőújfaluról, talán az életről, a létezésről, vagy az emberi tevékenységek egyik, de a többivel egyenrangú, noha az alkotó számára legfontosabb formájáról, a festészetről.
Emblematikus művek jelennek mintegy négy évtized munkáiból: A halász felesége és a hal fia, „Nyitva van az aranykapu…", Táltos boronával, Vetésforgó, Rongyszőnyeg, Macska a vasúti sínen – más számára talán fel sem tűnő, mert többnyire jelentéktelennek tetsző témák, noha súlyos történetek. Nem keresi témáit, mert kéznél levőként találja meg őket. A természet, az élő világ által inspirált benyomások képein mint reflexiók, mint belülről fakadó üzenetek hordozói jelennek meg. Az identifikáció, a dolgokkal és lényekkel való azonosulás, együttérzés, a sorsátérzés mintegy fundamentuma e művészetnek.
Műveinek középpontjában az ember áll, noha változatos formában: Krisztus képében éppen úgy, mint az embrionális formákban, mozdulataikban és gesztusaikban, de akár a légypapíron fennakadt legyek triviális példájában is. Művészete, annak ellenére, hogy képtémái olykor esetlegesen profának és provinciálisak, vagy éppen a szakralitás jegyében állnak: miként a nép körében évszázadokon át születő művészet: teljességigényű.
 
Földi Péter általuk kicsiny univerzumot teremtett, amely a kortárs magyar, de az egyetemes művészet számára is relevanciát hordoz.
Szobrai jellegzetesen filigrán formát öltenek, a térben szellősen jelennek meg a törékeny, vonalszerűen képződő szoborvázak, amelyek enyhe figuratömeget tartanak, hordoznak. Egyszerű, hangsúlyos helyzetváltozatok mutatják az állat beszorult lábát (Csapda), a fészke veszte fölött aggódó, fejét lehajtó madarat (Sérült fészek), vagy A kocsis lányát és feleségét két különálló, de egy térbe állított bronz szoborművön. Utóbbi, a feleség a kocsikerék tengelyén üldögél, föléje hosszan kocsirúd magasodik; előbbi a magasba emelt kocsi bakján foglal helyet. Éppen csak a kocsis nincs sehol. Tudunk róla, létezése mégis folyamatos eltűnés. E szobrok, miként a nagyméretű Kútbanézők című festett munka is: kozmikus távlatokba nyitnak be, értelmezési terük túlnő a csupán földi viszonyokon.
A festett munkáin gyakori képszervező körforma a szobrokon is domináns. Kitüntetett példái ennek a közbülső terem két bejáratába állított Röptetőfa I–II. című alkotások, amelyeken a madárfiókák görcsösen kapaszkodnak, mintha moccanni sem akarnának – holott létezésük, az életbe lépésük és maradásuk a tét. A tárlatlátogató is arra van késztetve, hogy karikavázukon át lépjen be a térbe.
Földi Péter eddigi életműve – s a tárlaton látható alkotások ennek legkiválóbb darabjai –: képről képre kibomló allegória, egy narratíva esetleges és esendő újra-elbeszélésének kísérlete képekben. Az egyes alkotások önállóan is jelentős érvénnyel szólnak az ember kiszolgáltatottságáról, védelemkereséséről, ám összenézve őket, mint e kiállítás erre alkalmat teremt: világképpé formálódik az, amely egyenként csupán kép volt egy kisvilágból.
A sajátvilág felmutatásának ereje és minősége Tóth Menyhért mellé állítja e művészetet. Földi Péter ugyan nem követője, hiszen eszközeiben, motívumalkalmazásában, végtére is stílusában kivételesen szuverén – gondolatvilágában, szemléletében legközelebbi rokona, társa és hiteles folytatója a Tóth Menyhért-i világkép megnyilatkozásának.
A kiállítás mellékleteként, képes és szöveges kalauzaként megjelent katalógus végén egy egészalakos portréfotó jelenik meg: bottal kezében a határjáró Földi Pétert látni. Találó e keresetlenül egyszerű kép. Azt a természetes és természeti tájat járja be, keríti körül, amely képei szülővidéke, ami az övé, amit ismer, s általa-benne ismeri fel a világot, önmagát – nem csupán képein. Azt a tájat, amely megtart, a védelem letéteményese, noha olykor fenyegető.
Mert ahol a szél jár, Földi Péter csak ott lehet szabad: emberi lénye s a művészet, amelyet a szabad ember alkot meg.