A MIA Klub első rendezvényén (vendég: Dresch Mihály) – 2019. február 28.
Egyéves az együttműködés a Magyar Művészeti Akadémia és az Országos Bírósági Hivatal között
„Értékes és érdekes beszélgetések a (művész)EMBERRŐL a műértő közönségnek" – Az Országos Bírósági Hivatal képzési központjában, a Magyar Igazságügyi Akadémián rendezett portrébeszélgetés mottója talán ez a mondat is lehetne. Az egy év alatt a magyar kulturális élet kiválóságaival, mintegy 30 művésszel találkozhatott a bírákból, bírósági fogalmazókból álló közönség. Az évforduló alkalmából Osztovits Andrást, a Kúria bíráját, a Magyar Igazságügyi Akadémia volt igazgatóját Kurucz Éva újságíró, a programsorozat szerkesztője és moderátora kérdezte.
– Ön volt a rendezvénysorozat ötletgazdája, megálmodója. Miért érezte fontosnak, hogy a jog és a művészet ilyen módon találkozzon egymással?
– Az európai közös kulturális örökség részét képezi a római jog, aminek egyik legnagyobb hatású jogásza, Ulpianus a jogot a jó és a méltányosság művészetének tekintette. Ez a gondolat a magyar jogfejlődésben is jelen van, az egyik legnagyobb hatású jogtudós, Grosschmid Béni ezt úgy idézte, hogy a jog nem mesterség, hanem műveltség. A bírói munka, az ítélkezés, nagyon összetett folyamat, amihez a jogszabályok ismerete mellett szükséges emberismeret, élettapasztalat, világlátás is. A művészi tevékenységhez ez utóbbiak ugyanúgy szükségesek, egy műalkotás és egy bírósági ítélet is – részben – a szerző világról vallott nézeteit tükrözi. A jog és a művészet között tehát sokkal több a közös vonás, mint azt elsőre gondolnánk.
– Van-e olyan – az estek során hallott – művészi hitvallás, gondolat, ami útravalóul szolgálhat a „hétköznapi" bírói munkájához?
– Egészen különleges volt minden este, a vendégekkel való találkozás olyan élményt nyújtott, amikből aztán napokig tartó, új lendületet nyerhettünk. A számtalan bölcs, élettapasztalatból fakadó útmutatásból nekem két dolog vésődött be. Az egyik, az alázat, a másik a közösségért, társadalomért való tenni akarás. A legismertebb és elismertebb magyar művészek voltak a vendégeink, akik évtizedes rutinjuk ellenére minden fellépésükre külön készülnek, izgulnak, fontos nekik, hogy munkájukat mindig, minden körülmények között, még egy esti beszélgetés során is a legmagasabb színvonalon, művészileg és emberileg hitelesen végezzék. Mindegyik vendégünk olyan művész volt, akit nem a környezete határoz meg, hanem ő képes arra hatással lenni. Hihetetlen teremtő erő sugárzott belőlük, akik bármilyen átmeneti vagy tartós nehézség ellenére új dolgokat hoznak létre és nemcsak szűkebb művész közösségük, hanem a társadalom iránt is felelősséget éreznek.
– A Magyar Művészeti Akadémia és az Országos Bírósági Hivatal közötti együttműködés tavaly áprilisi aláírásakor Handó Tünde, az OBH korábbi elnöke kiemelte, hogy a „bírói karban is megtalálhatók olyan tagok, akik egyszerre művészek és bírók". Például Ön is lefordított már több színdarabot. Honnan az affinitás, ez a mély kötődés a kultúra iránt?
– Az irodalom és a színház szeretetét a családomtól kaptam. Szüleim és az ő testvéreik között több irodalomtörténész, műfordító, dramaturg is van. Gyerekkorom óta sokat beszélgethetek velük könyvekről, előadásokról, ezek az élmények mai napig meghatározóak számomra. A zene szeretetét középiskolai énektanáromnak, Ungár Istvánnak és fagott-tanáromnak, Oromszegi Ottónak köszönhetem. Emiatt is volt nekem különleges élmény, amikor az egyik MIA Klubon Bogányi Gergely zongoraművész és testvére, Bogányi Bence fagottművész között ülhettem. Két duót is játszottak nekünk, amiket végighallgatva be kellett ismernem: még sokat kell gyakorolnom ahhoz, hogy az én fagottom is ilyen kifejezően szólaljon meg.
– Végezetül: Ki volt / mi volt a legkedvesebb vendég, legemlékezetesebb pillanat az egy év alatt?
– Erre a legnehezebb válaszolni. Voltak olyan vendégek, akiknek munkásságát korábban kevésbé ismertem, a velük való találkozások új felfedezéseket hoztak. Nem kötelező udvariasságból mondom, hanem tényleg minden művésztől nagyon sokat kaptam. Talán egyik este éreztem azt, hogy én is adni tudok a vendégnek. Iancu Laura költőnő saját életéről mesélve elmondta, hogy a csángó közösségből való kiszakadás, az anyaországba való beilleszkedés nem ment könnyen, sokszor még most is úgy érzi, hogy nem megérkezett, hanem úton van valahova. A beszélgetés végén azt a reményemet tolmácsoltam felé, hogy a MIA Klub hozzájárult a megérkezéséhez. Nekem úgy tűnt, hogy a költőnő arcán akkor örömteli mosoly futott át…
– Az európai közös kulturális örökség részét képezi a római jog, aminek egyik legnagyobb hatású jogásza, Ulpianus a jogot a jó és a méltányosság művészetének tekintette. Ez a gondolat a magyar jogfejlődésben is jelen van, az egyik legnagyobb hatású jogtudós, Grosschmid Béni ezt úgy idézte, hogy a jog nem mesterség, hanem műveltség. A bírói munka, az ítélkezés, nagyon összetett folyamat, amihez a jogszabályok ismerete mellett szükséges emberismeret, élettapasztalat, világlátás is. A művészi tevékenységhez ez utóbbiak ugyanúgy szükségesek, egy műalkotás és egy bírósági ítélet is – részben – a szerző világról vallott nézeteit tükrözi. A jog és a művészet között tehát sokkal több a közös vonás, mint azt elsőre gondolnánk.
– Van-e olyan – az estek során hallott – művészi hitvallás, gondolat, ami útravalóul szolgálhat a „hétköznapi" bírói munkájához?
– Egészen különleges volt minden este, a vendégekkel való találkozás olyan élményt nyújtott, amikből aztán napokig tartó, új lendületet nyerhettünk. A számtalan bölcs, élettapasztalatból fakadó útmutatásból nekem két dolog vésődött be. Az egyik, az alázat, a másik a közösségért, társadalomért való tenni akarás. A legismertebb és elismertebb magyar művészek voltak a vendégeink, akik évtizedes rutinjuk ellenére minden fellépésükre külön készülnek, izgulnak, fontos nekik, hogy munkájukat mindig, minden körülmények között, még egy esti beszélgetés során is a legmagasabb színvonalon, művészileg és emberileg hitelesen végezzék. Mindegyik vendégünk olyan művész volt, akit nem a környezete határoz meg, hanem ő képes arra hatással lenni. Hihetetlen teremtő erő sugárzott belőlük, akik bármilyen átmeneti vagy tartós nehézség ellenére új dolgokat hoznak létre és nemcsak szűkebb művész közösségük, hanem a társadalom iránt is felelősséget éreznek.
– A Magyar Művészeti Akadémia és az Országos Bírósági Hivatal közötti együttműködés tavaly áprilisi aláírásakor Handó Tünde, az OBH korábbi elnöke kiemelte, hogy a „bírói karban is megtalálhatók olyan tagok, akik egyszerre művészek és bírók". Például Ön is lefordított már több színdarabot. Honnan az affinitás, ez a mély kötődés a kultúra iránt?
– Az irodalom és a színház szeretetét a családomtól kaptam. Szüleim és az ő testvéreik között több irodalomtörténész, műfordító, dramaturg is van. Gyerekkorom óta sokat beszélgethetek velük könyvekről, előadásokról, ezek az élmények mai napig meghatározóak számomra. A zene szeretetét középiskolai énektanáromnak, Ungár Istvánnak és fagott-tanáromnak, Oromszegi Ottónak köszönhetem. Emiatt is volt nekem különleges élmény, amikor az egyik MIA Klubon Bogányi Gergely zongoraművész és testvére, Bogányi Bence fagottművész között ülhettem. Két duót is játszottak nekünk, amiket végighallgatva be kellett ismernem: még sokat kell gyakorolnom ahhoz, hogy az én fagottom is ilyen kifejezően szólaljon meg.
– Végezetül: Ki volt / mi volt a legkedvesebb vendég, legemlékezetesebb pillanat az egy év alatt?
– Erre a legnehezebb válaszolni. Voltak olyan vendégek, akiknek munkásságát korábban kevésbé ismertem, a velük való találkozások új felfedezéseket hoztak. Nem kötelező udvariasságból mondom, hanem tényleg minden művésztől nagyon sokat kaptam. Talán egyik este éreztem azt, hogy én is adni tudok a vendégnek. Iancu Laura költőnő saját életéről mesélve elmondta, hogy a csángó közösségből való kiszakadás, az anyaországba való beilleszkedés nem ment könnyen, sokszor még most is úgy érzi, hogy nem megérkezett, hanem úton van valahova. A beszélgetés végén azt a reményemet tolmácsoltam felé, hogy a MIA Klub hozzájárult a megérkezéséhez. Nekem úgy tűnt, hogy a költőnő arcán akkor örömteli mosoly futott át…
