Kivezetés a szépirodalomból
Gróh Gáspár legújabb munkája Szabó Dezsőről szól. A Pethő Sándor-díjas irodalomtörténész, kritikus, esszé- és közíró, aki 2019-ben elnyerte az MMA Művészeti Írói Díját nem akármilyen feladatra vállalkozott. A 20. század egyik legkülönösebb közembere, Szabó Dezső és az irodalom kapcsolatát vizsgálja. A monográfiában Gróh nem akarja feltárni sem Szabó Dezső írói, sem közírói munkásságát, inkább arra kíváncsi: milyen a viszonya egy „nem-író" írónak az irodalomhoz, az írókhoz. Szellemi utazás ez a múlt század magyar közéletében, ahol feltűnnek a korszak nagyjai: Ady, Babits, József Attila és természetesen Szabó Dezső is. A könyvet az MMA Kiadó adta ki.
A második világháború utolsó évében, 1945. január 13-án egy ember végelgyengülésben, mások szerint éhhalált halva hunyt el a budapesti Rákóczi téri lakása pincéjében. Holtestét először a liftaknába tették, majd két nap múlva egy kocsmáros segítsége folytán szekrénybe helyezték, amelyet koporsónak alakítottak át. A halottas láda a bejárati kapu előtt maradt napokig, hiszen tartott az ostrom. A bevonuló oroszok parancsára a koporsót később kivitték a Rákóczi térre. Itt találták meg tisztelői, akik gyorsan helyben eltemették az írót. Szabó Dezső, mert róla van szó, négy évig nyugodott csak ezen a helyén, mert ekkor a koporsót titokban elszállították a Fiumei úti temetőbe. Azóta ott nyugossza örök álmát. De ki is ez az ember, akinek legalább annyi tisztelője, mint ahány ellensége volt életében? Divatos mai kifejezéssel élve, ki volt ez a megosztó személyiség?
Szabó Dezső Kolozsvárott született 1879-ben. A városi református gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten folytatta tanulmányait magyar–francia szakon. Felvételt nyert az Eötvös Collegiumba is, itt találkozott és kötött barátságot Kodály Zoltánnal. Párizsban volt ösztöndíjas, majd tanítani kezdett. Egyebek mellett Sümegen, Nagyváradon és Székelyudvarhelyen dolgozott. Időközben megírta a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású regényét, Az elsodort falu című könyvet. Publikált a Nyugatban, lépten-nyomon tisztelőibe botlott és az ember arra gondolhatott, hogy ez az első lépcső a hírnév felé. Írt még ugyan könyveket ezután, de lassan teljesen kiszorult az irodalmi kánonból, kiírta magát az irodalomból. Vajon mi történhetett és milyen egy jobbára közügyekkel foglalkozó írástudó kapcsolata az irodalommal? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Gróh Gáspár ebben a művében. Az irodalomtörténész kiváló ismerője ennek a korszaknak, szinte mindent tud, amit tudni kell a 20. század magyar irodalmáról. De ő még tovább megy. Arra kíváncsi, hogyan „állít elő szövegeket" az író, hogy azokat céljainak elérése érdekében irodalmi formában tálalja. Vagyis hogyan válik az író a közügyek kiszolgálójává?
Szabó Dezső nem volt egyszerű ember. Nem volt soha házas. Reformátusnak született, de volt egy szakasza az életének, amikor át akart térni a katolikus hitre. Nem kötött kompromisszumokat senkivel. Kedvelte Petőfit, Arany Jánost, Jókait és a népi írókat. De tisztelte a nyugatosokat is. Egész életében ragaszkodott a faluhoz, a hagyományokhoz. De óriási hatással volt rá Franciaország is, ahol tanult. Szinte falta a francia írók könyveit, mégis a magyar parasztsághoz húzott, a magyarságért aggódott. A francia katedrálisok csodálatra késztették, de a tanyavilágért vert a szíve. És közben – főleg fiatal éveiben – sokat írt. Az irodalom azonban számára eszköz volt. Ahogy Gróh tanulmányában meg is jegyzi: az irodalom Szabó Dezsőnek nemzetpolitikai tényező. Szabó ugyanis nem volt egyszerűen író. Olyannyira belevitte a közéletet a műveibe, hogy inkább nem-íróvá vált. Az irodalom neki társadalmi funkcióvá vált. A könyvben gazdag részletességgel bomlik ki Szabó irodalomhoz fűződő viszonya. Ami túl is mutat ezen, hiszen Szabó inkább irodalmakat tanulmányozott. Így tett az Eötvös Collegiumban, ahol műveltségének nagy részét szerezte, így Párizsban, majd később a nagyváradi vagy budapesti kávéházakban. Vagy rajongtak érte vagy mélyen megvetették. Főleg a fiatalok között akadt sok követője, de sokan gyűlölték vitriolos megjegyzései miatt. Gróh kiválóan mutat rá a korszak nagyjaival való kapcsolatára, amely sok esetben „nem-kapcsolatok". Hiszen Adyt istenítette, majd kiátkozta. Babitsot kritizálta, de tisztelte. A nyugatosok közül Kosztolányival volt a legközvetlenebb viszonyban, tehát vele került a legközvetlenebb konfliktusba is.
És közben zajlik a történelem, az első világháború, majd a Tanácsköztársaság, a fehér, a vörös terror, majd az előkészületek a második világháborúra. Szabó jól látja, hogy bomlanak fel a közösségek, hogy tévelyegnek a magukat kereső emberek. Zseniális műve, Az elsodort falu is ezt a képet támasztja alá. Főhősében sokan Ady Endrére ismerhettek. Szabó a pusztuló világot akarta megformálni a hős alakjában, de az utókor inkább „felemelte" a főhőst, és mindent a rohanó kor számlájára írt.
Az elsodort falu befejezése után a múlt század húszas éveitől kezdve Szabó befejezte szépírói tevékenységét, de megmaradt írónak. Közéleti írónak. Akinek egy cél lebegett a szeme előtt: a magyarság megmentése. Nem tudott megbarátkozni a korszak gyors fejlődésével, a nagyipari tőkével és az elvesztett háborúval. Sokak felelősségét firtatta, de ritkán érvelt, inkább gúnyolt. Egy azonban tény: a trianoni békediktátum után, a nagyon nehéz években, évtizedekben, amikor az egész ország mély pesszimizmussal szemlélte az eseményeket, csak kevesek értették meg, hogy ilyen helyzetben is utat kell mutatni az embereknek. Szabó ezt tette. A jövőbe nézett, a jövőt kutatta. Még akkor is, ha sokszor naivan szemlélte a dolgokat, az emberekben reményt keltett. Utolsó műve már kivonulás az irodalomból. A Segítség! című művéről szólva Gróh Gáspár is elmélkedik: vajon szépíró műve még vagy valami más? Pamflet? Regény? Pamflet-regény? Mindenesetre a címből is érezzük már, hogy az író vagy nem-író segélykiáltása a mű. A főhőse egy szobrász, ami nem véletlen. Aki nem regényt ír, hanem röpiratokat. Szakít a szobrászattal, ahogy Szabó is szakít az írással. Hogy aztán kivonuljon. Ahogy tette azt Gauguin Tahitiban vagy Albert Schweitzer Afrikában. Szabó formálisan még író maradt, de jelentősebb műve már nem született. Az irodalom Parnasszusát nem befolyásolta, mint ahogy korábban sem tette. De közéleti írásaira, vitaindító cikkeire még sokáig emlékeztek.
(Gróh Gáspár: Szabó Dezső. Kivezetés a szépirodalomból. Bp., 2020, MMA Kiadó, 247 oldal, 4200 Ft)
Szabó Dezső Kolozsvárott született 1879-ben. A városi református gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten folytatta tanulmányait magyar–francia szakon. Felvételt nyert az Eötvös Collegiumba is, itt találkozott és kötött barátságot Kodály Zoltánnal. Párizsban volt ösztöndíjas, majd tanítani kezdett. Egyebek mellett Sümegen, Nagyváradon és Székelyudvarhelyen dolgozott. Időközben megírta a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb hatású regényét, Az elsodort falu című könyvet. Publikált a Nyugatban, lépten-nyomon tisztelőibe botlott és az ember arra gondolhatott, hogy ez az első lépcső a hírnév felé. Írt még ugyan könyveket ezután, de lassan teljesen kiszorult az irodalmi kánonból, kiírta magát az irodalomból. Vajon mi történhetett és milyen egy jobbára közügyekkel foglalkozó írástudó kapcsolata az irodalommal? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Gróh Gáspár ebben a művében. Az irodalomtörténész kiváló ismerője ennek a korszaknak, szinte mindent tud, amit tudni kell a 20. század magyar irodalmáról. De ő még tovább megy. Arra kíváncsi, hogyan „állít elő szövegeket" az író, hogy azokat céljainak elérése érdekében irodalmi formában tálalja. Vagyis hogyan válik az író a közügyek kiszolgálójává?
Szabó Dezső nem volt egyszerű ember. Nem volt soha házas. Reformátusnak született, de volt egy szakasza az életének, amikor át akart térni a katolikus hitre. Nem kötött kompromisszumokat senkivel. Kedvelte Petőfit, Arany Jánost, Jókait és a népi írókat. De tisztelte a nyugatosokat is. Egész életében ragaszkodott a faluhoz, a hagyományokhoz. De óriási hatással volt rá Franciaország is, ahol tanult. Szinte falta a francia írók könyveit, mégis a magyar parasztsághoz húzott, a magyarságért aggódott. A francia katedrálisok csodálatra késztették, de a tanyavilágért vert a szíve. És közben – főleg fiatal éveiben – sokat írt. Az irodalom azonban számára eszköz volt. Ahogy Gróh tanulmányában meg is jegyzi: az irodalom Szabó Dezsőnek nemzetpolitikai tényező. Szabó ugyanis nem volt egyszerűen író. Olyannyira belevitte a közéletet a műveibe, hogy inkább nem-íróvá vált. Az irodalom neki társadalmi funkcióvá vált. A könyvben gazdag részletességgel bomlik ki Szabó irodalomhoz fűződő viszonya. Ami túl is mutat ezen, hiszen Szabó inkább irodalmakat tanulmányozott. Így tett az Eötvös Collegiumban, ahol műveltségének nagy részét szerezte, így Párizsban, majd később a nagyváradi vagy budapesti kávéházakban. Vagy rajongtak érte vagy mélyen megvetették. Főleg a fiatalok között akadt sok követője, de sokan gyűlölték vitriolos megjegyzései miatt. Gróh kiválóan mutat rá a korszak nagyjaival való kapcsolatára, amely sok esetben „nem-kapcsolatok". Hiszen Adyt istenítette, majd kiátkozta. Babitsot kritizálta, de tisztelte. A nyugatosok közül Kosztolányival volt a legközvetlenebb viszonyban, tehát vele került a legközvetlenebb konfliktusba is.
És közben zajlik a történelem, az első világháború, majd a Tanácsköztársaság, a fehér, a vörös terror, majd az előkészületek a második világháborúra. Szabó jól látja, hogy bomlanak fel a közösségek, hogy tévelyegnek a magukat kereső emberek. Zseniális műve, Az elsodort falu is ezt a képet támasztja alá. Főhősében sokan Ady Endrére ismerhettek. Szabó a pusztuló világot akarta megformálni a hős alakjában, de az utókor inkább „felemelte" a főhőst, és mindent a rohanó kor számlájára írt.
Az elsodort falu befejezése után a múlt század húszas éveitől kezdve Szabó befejezte szépírói tevékenységét, de megmaradt írónak. Közéleti írónak. Akinek egy cél lebegett a szeme előtt: a magyarság megmentése. Nem tudott megbarátkozni a korszak gyors fejlődésével, a nagyipari tőkével és az elvesztett háborúval. Sokak felelősségét firtatta, de ritkán érvelt, inkább gúnyolt. Egy azonban tény: a trianoni békediktátum után, a nagyon nehéz években, évtizedekben, amikor az egész ország mély pesszimizmussal szemlélte az eseményeket, csak kevesek értették meg, hogy ilyen helyzetben is utat kell mutatni az embereknek. Szabó ezt tette. A jövőbe nézett, a jövőt kutatta. Még akkor is, ha sokszor naivan szemlélte a dolgokat, az emberekben reményt keltett. Utolsó műve már kivonulás az irodalomból. A Segítség! című művéről szólva Gróh Gáspár is elmélkedik: vajon szépíró műve még vagy valami más? Pamflet? Regény? Pamflet-regény? Mindenesetre a címből is érezzük már, hogy az író vagy nem-író segélykiáltása a mű. A főhőse egy szobrász, ami nem véletlen. Aki nem regényt ír, hanem röpiratokat. Szakít a szobrászattal, ahogy Szabó is szakít az írással. Hogy aztán kivonuljon. Ahogy tette azt Gauguin Tahitiban vagy Albert Schweitzer Afrikában. Szabó formálisan még író maradt, de jelentősebb műve már nem született. Az irodalom Parnasszusát nem befolyásolta, mint ahogy korábban sem tette. De közéleti írásaira, vitaindító cikkeire még sokáig emlékeztek.
(Gróh Gáspár: Szabó Dezső. Kivezetés a szépirodalomból. Bp., 2020, MMA Kiadó, 247 oldal, 4200 Ft)
