Fekete Vince költő Span, avagy a „hallgatással sújtott" írók címmel tartotta meg akadémiai székfoglalóját.

Az értekező költő visszaemlékezik 1982 késő őszére, amikor egy hegyaljai székely falu közepén, az akkor épült magas panelház egyik lakásában Király László verseit, az akkor megjelent Amikor pipacsok voltatok című kötet verseit olvasták egy motorbicikli akkumulátoráról beüzemelt aprócska villanykörte fényénél. „Hogy mi a nagy vers, azt azóta sem tudom pontosan megfogalmazni, csak  megérzem, hogy amit elolvastam, az nagyon megfogott, megrendített, megszólított" – fejtegette a költő.

Farkas Árpád a „szűken mért" szavú, versben keveset beszélő lírikusok egyike. A dacos konokság költészetének egyik alapvető meghatározója, a székely népnek, annak a tájnak a fia. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek." Az ő költői nemzedékében még értéke volt az emberi szónak, és egyáltalán: érték volt embernek lenni – fogalmazta meg Fekete Vince.

Csiki László 33 éves volt, amikor harmadik verskönyve megjelent és ugyanabban az évben a Román Írószövetség prózadíját kapta Az eladott nagyapó című, ugyancsak harmadik prózakötetéért. 64 éves volt, amikor meghalt Budapesten. Az előadó 2006 februárjában látta utoljára a Székelyföld 100. számának bemutatóján, az Írók boltjában, és öt évvel halála után alig hallani róla, pedig Csiki olyan költészettel kísérletezett, s egy olyan lírai hangra talált, ami jó 30 évvel megelőzte a korát.

Fekete Vince ifjúságának kedvence volt a szomorú tekintetű költő, Szőcs Kálmán. Kamaszos megmutatkozási vágy és hit árad verseiből. Egyedül volt, mert nem tudott lenni mással. Azt is mondják, hogy a botrányok embere volt, de szép, borzongató versek szerzője is. A nagy bálvány, József Attila sorsának szinte hű követője, a 30-as éveinek elején tesz pontot az életére.
Tompa László modern magyar költőként indult és az is maradt. Választott sorsa a peremre sodorta. Amikor a székely tájról, a székely emberről, a helytállásról, magányosságról, a megmaradásról írt, akkor is csak önmagáról írt. Súlyos görgetésű költészete a kősziklák dübörgéséhez hasonlatos.

Az előadó idézett egy kortárs esszéistát, aki azt írta: „nagy költő az, akinek a sorai kirázhatatlanul benne maradnak az ember fülébe és minduntalan előbukkannak, valahányszor szükségünk van rájuk". Ilyen költő Sziveri János. Az ő költészete annyira van benne a magyarországi irodalmi köztudatban, mint az erdélyi Szilágyi Domokos lírája. Magyarországon vidéki költő volt, és az is marad talán mindörökre mind Sziveri János, mind Szilágyi Domokos, mind Király, mind Tompa, mind Csiki, mind Farkas, mind Páskándi – összegezte Fekete Vince.