Nem kis szellemi bátorságról tanúskodik, ha valaki filozófusként részben a teológia vizein kezd el evezni, különösen akkor, ha a filozófia módszereivel teszi ezt. Ugyanis eminensen vetődhet fel a kérdés, hogy a filozófia jelenléte mennyiben jogosult a teológiai viták közegében, illetve hogy viszonosság állhat-e fenn köztük. Alkalmi vagy tartós kapcsolatuk természetére mutat rá egy kortárs, Hans Ulrich Gumbrecht: „…vajon lehetséges és érvényes-e elgondolnunk valamit, ami túl van azokon a létezőkön … és dolgokon, amelyek a mindennapi világainkat alkotják – anélkül, hogy átlépnénk a teológiába?" 
Az éppen tíz éve elhunyt Molnár Tamás filozófiaprofesszor és szellemtörténész éppen erre tett kísérletet. Életművével közvetlen kapcsolatot teremtett, bátran közlekedett e két gondolkodásmód között. Hogy Európa, az európai gondolkodás és vallásbölcselet útjai merre, hová és milyen célok felé vezettek, milyen környezet övezte az utazót, s mibe torkollott e változásfolyamat; hogy mi az, ami belőlük óvandó, megőrzendő, mert megtartó érték egy elsekélyesedő világ közegében – e kérdések körül épült fel Molnár Tamás filozófiai és teológiai gondolkodása. Meggyőzően sorakoztatta egymás mellé érveit, amelyek hátterében az európai kultúrában gyökerező rendkívüli műveltsége, irodalmi és kultúrtörténeti tájékozottsága, és persze klasszikus filozófián pallérozott gondolkodása állt. Az a fajta filozófus volt, aki biztos, bizonyossá vált a dolgában. Kétségek nemigen kísértették, s ha néha mégis, azokon nem is annyira a filozófus lett úrrá, mint inkább a hívő ember, a teológus.
Úgy vélte, hogy „a vallás nem csupán a lélek tápláléka, hanem egyúttal intellektuális meggyőződés, racionális diskurzus is." Filozófiája talán éppen attól annyira markáns, hogy teológiai gondolkodás áll mögötte; vagy mert elkötelezte magát a hit mellett, amit aztán a ráció eszközeivel is igyekezett igazolni. Filozófiája egyfajta konzervatív vonulathoz kötődik, noha forradalmi. Nem jelent ez mást, mint hogy igyekezett megőrizni és a gondolkodás számára mind újra megújítani a visszatekintve feltétlennek tűnő értékeket, legyen az bármilyen természetű: filozófiai vagy teológiai, társadalmi vagy kulturális. Utolsó évtizedében ugyan már ódzkodott a konzervatív megjelöléstől; teljesebb és messzebb tekintő érvénnyel inkább katolikus filozófusként jelölte meg önmagát. Fontos e kitétel, mert egyébként nem volt eredendően az. 1954 körül tévedt a „damaszkuszi" útra, amikor egy ír apácával való találkozása új irányt szabott életének és tevékenységének. Különös dolog egy filozófusról azt állítani, hogy igazságra lelt. Hiszen a filozófustól azt várnánk, hogy kedvelje, ha valaki az igazság keresésén fáradozik, s kételkedjék, ha valaki azt állítaná, hogy megtalálta – egy magát katolikus filozófusként definiáló ember esetében ez mégsem annyira váratlan.
A második világháborút követően az Egyesült Államokba költözött, ám életének utolsó két évtizedében kétlaki életet élt. Könyvei és tanulmányai világszerte ismertek, és ebben nem kis szerepet játszott, hogy hazai és külföldi egyetemeken egyaránt oktatott.
Az életmű: majd félszáz kötet, s temérdek tanulmány. Ezek jellemző témáit saját kora szülte. Mint egy helyütt említi, nem választotta őket, hanem e témák választották ki őt. Rendhagyó módon viszonylag pontosan körvonalazható, hogy mi foglalkoztatta Molnár Tamást, a teológia vidékére vetődött filozófust. Elsősorban az a konfrontáció, amely a görög-római, kereszténnyé formálódó gondolkodás és kultúra, s az ebből számára vadhajtásként kinőtt modernitás, a modern kultúra között feszült. Vallási-filozófiai gyökereivel szembesítette a modernitásban létrejött világfelfogást. Azt vizsgálta kötetről kötetre, hogy a posztkeresztényi kultúra, a modem dekadencia mint a „modern rossz"  megtestesülése miképpen került összeütközésbe a keresztény szellemiséggel áthatott gondolkodással.
Molnár Tamás köteteiben nem kevesebbet állított, minthogy az emberi történelem során lerakódott filozófiai és teológiai konstrukciókkal, elképzelésekkel szemben Isten létének, a hit vagy a világ értésének létezik hiteles, királyi útja. Ez pedig megismerhető: az értelem természetes fénye – mert vonatkozhat értelmes beszéd egy nem empirikus síkra is – mellett a ráhagyatkozás, a földi helytartóként megjelölt Egyház eredeti tanításai, dogmái, teológiai tevékenysége világíthatja meg.
Mire jutott végül? Hogy a gondolkodás végső tárgya a vallás.
Értekezéseiben a teológia és filozófia ítélőszéke elé idézettek köre tágas, noha egy helyütt megjegyzi: „az emberi állapot nem könnyíti meg számunkra, hogy ugyanolyan módon fogjuk fel és ítéljük meg a dolgokat." Hogy miért nem, azt maga is jól tudta, meg is említi egy vele készített interjú során: „soha nem látjuk úgy, mint ahogy azt Szent Pál mondta: tükör nélkül az igazi valóságot, szemtől szembe. Ez Istennek a dolga, a mi dolgunk az, hogy gondolkodjunk a magunk racionális és hitbeli igazságairól." A szemtől szembe helyett – a magunk módján. De még így, az ész szerinti úton járva is félő, hogy csupán relatív igazságra juthatunk. Mert nem lehetetlen, hogy olyan szőttessel van dolgunk, aminek emberi lépték szerint, evilági időben nem lehet – mert lehetetlen – elkészülnie.