– Először utazik a tengerentúlra. Izgul?
 
– Az nem kifejezés. Pankotai Péter kollégám évek óta jár Los Angelesbe előadásokat rendezni, emellett szervezi az ottani színházi életet, neki köszönhetem, hogy meghívtak engem is. A Dél-Kaliforniai Magyar Színház társulatvezetője Szoboszlai Sándor, az ő meghívására utazom Los Angelesbe, San Diegóba és San Farnciscóba.A felkérésben közrejátszott az is, hogy levelező tagja vagyok a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának, így valamelyest talán a köztestületet is képviselhetem. Rendszeresen járok Erdélybe, a közelmúltban Felvidéken, illetve a Kárpátalján léptem fel, de szerepeltem Nürnbergben, Oslóban és Bécsben is. Mondtam verset a pódiumon sokféle magyar ajkú közösségben, de Amerikába még sohasem hívtak. Eddigi tapasztalataim alapján szomorúan jegyzem meg, hogy az ilyesféle estekre jobbára az idősebbek kíváncsiak, alig találni fiatalokat a közönség soraiban. Emiatt azonban nem szabad elkeseredni, inkább bízni kell abban, hogy idővel megint jön egy hullám és újra divatba jön a határon túli és a diaszpórában élő magyarok között az anyanyelvünkön előadott szépirodalom, líra és dráma.


 
– Változtat a megszokott műsoron az amerikai-magyar közönség kedvéért?
 
– Két önálló zenés estem van, a Nem viccelek, csak játszom, illetve az Uram nem látta Magyarországot, zongorakísérőt sajnos nem vihetek magammal, ezért a tartalmat kicsit módosítottam, a kettőt ötvöztem, és kibővítettem például két részlettel Márai Sándor Füveskönyvéből és Mécs László néhány versével.
 
– Nyár elején az akadémiai székfoglaló előadásában külön kitért a pódiumon való versmondás szépséges mivoltára és jelentőségére. Megosztana ebből néhány gondolatot azok kedvéért, akik nem hallhatták Önt a Benczúr-házban?
 
– 1990 tavaszán abba akartam hagyni a színészi hivatást. Szávai Géza író barátom azonban „rám parancsolt", hogy menjek el Erdélybe, ahová azokban a hónapokban egymás után érkeztek teherautókkal a segélyszállítmányok, úgy vélte, én vagyok az, akinek másmilyen karitatív támogatást kell nyújtania, ezért segített összeállítani egy önálló estre elegendő anyagot. Ez az előadókörút fordulatot hozott, mert sok mindent a helyére tett bennem. Kiderült, hogy a korábbi kudarcok miatt nem szabad elásnom magam, hanem folytatnom kell a pályát. Ezt követően kezdtem el – Balczó András olimpiai bajnok öttusázó javaslatára – új otthont keresni vidéken, így kerültem Nyíregyházára több mint két évtizeddel ezelőtt. A pódiumon való szereplés sokkal több önfegyelmet és rendet követel az előadóművésztől, mint egy szokványos színházi produkció, ahol társakra támaszkodhat az ember, emiatt talán igazuk lehet azoknak, akik egyes egyedül, a nézőkkel farkasszemet nézve úgy érzik magukat, mintha rabok lennének, ám ennek a rabságnak van egy hihetetlen szabadsága, ami reptetni tudja a lelket.


 
– Az előadásában azt is említette, hogy beszédművelést tanít a Szent Atanáz Görögkatolikus Főiskolán  Nyíregyházán. A hallottak ismeretében nem lepne meg, ha az óráin a színházra is ablakot nyitna.
 
– Így igaz, egyrészt mert a főiskola éppen szemközt van a Móricz Zsigmond Színházzal, másrészt a hallgatók olvasottságára és általános műveltségére ráfér, hogy betekintést kapjanak a színházművészetbe. Egyfelől „színház az egész világ", másfelől „thália papnőjeként" számos olyan mesterségbeli fogásra megtaníthatom őket, amelyek birtokában jobban tudnak hatni az emberekre a jó ügy érdekében. Mindennek az alapja azonban a jól artikulált, szép beszéd.
 
– Hol tart jelenleg a Déryné hadművelet, amelyet szintén Ön indított?
 
– Örömmel jelentem, hogy 2009 óta eredményesen masírozunk településről-településre. Azóta járunk távoli helyekre színházat játszani az embereknek. Olyan falvakat választunk tájelőadásaink helyszínéül, ahonnét szinte lehetetlen eljutni színházba, még azok sem tehetik meg, akiben erre igény lenne. Volt olyan hónap, hogy tizenhét vidéki előadást tudtunk magunkénak: Kisvárdára, Vásárosnaménybe, Mátészalkára, Fehérgyarmatra, Nyírbátorba, Tiszavasváriba, a megye fontosabb városaiba havonta jártunk. Tavaly nyáron az erdélyi Hargita megye falvaiban fogadták hat alkalommal a hadműveletet. Legutóbb a sóstói múzeumfaluban léptünk fel. Már készülünk a következő produkcióra. Látjuk, hogy szükség van erre, illetve magam is örvendezve figyelem kollégáimat: maguk is azt kérdezgetik, mikor csinálunk egy újabb darabot.
 
– Végül Nyíregyházára visszatérve, milyen szerepekben lép színre a következő évadban?
 
– Egyelőre csak annyi biztos, hogy továbbra is játsszuk Max Frisch Biedermann és a gyújtogatók című drámáját, amelynek májusban volt a premierje. Gáspár Tibor kollégám alakítja a főhőst, az álszent Biedermannt, aki úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még a házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő egyedül megmenekülhet. Én vagyok a felesége, Babette, aki osztozik vele abszurd sorsában.