Marton Éva, Rátóti Zoltán, Juhász Judit és Marton László
Marton László: A nagyszínházak szerepe napjainkban, a vígszínházi modell
Akadémiai székfoglaló előadás – 2016. márciusi 11.
Marton László rendező, színházigazgató A nagyszínházak szerepe napjainkban, a vígszínházi modell című akadémiai székfoglaló előadásában a múltat felidézve kitért arra, hogy a Vígszínházban néha komoly küzdelmek árán, de színre kerülhettek korábban betiltott művek, Dürrenmatt, Tennessee Williams, Miller, Gombrowicz, O'Neill, Sartre, Ödön von Horváth, Albee és a magyarok: Örkény István, Csurka István, Eörsi István, Szakonyi Károly és a többiek. Bemutatott egy olyan korszakot, amikor a színművészet kiemelt fontossággal bírt. „Sok mindent itt lehetett csak elmondani fedetten, a sorok és a szavak mögött – emlékezett vissza a rendező. – Az embereknek fontos volt a színház, élményt kaptak tőle, gond nélkül meg lehetett tölteni a nagy nézőteret magyar darabok előadásakor is, ötvenszer, százszor, kétszázszor. Szerencsés volt olyan szempontból is, hogy virágzott a drámaírás itthon és külföldön egyaránt."
Mint hozzátette a kilencvenes évektől a jegyárak emelkedése és az életkörülmények romlása egyre hat a színházba járók hatalmas táborára is. „Ilyen körülmények között tehát, egyre több erőfeszítést igényel a minőség, a színvonal és az újdonság-jelleg megőrzése, folyamatos fenntartása, párosítva a közönségsikerrel. Más szóval, az értékőrző színházcsinálás feltételei egyre nehezednek." A Vígszínház korábbi igazgatója szólt arról is, hogy egyfajta válságban van a drámaírás, s ez nem hozza könnyű helyzetbe azt a színházat, amelynek műsora eddig elsősorban az ősbemutatókra, izgalmas újdonságokra támaszkodott. Érdekesnek találta, hogy a válság nem kíméli a szórakoztató darabok műfaját sem: mintha kiveszett volna a szellemesség, az elegáns humor a színpadi szerzőkből is.
Beszélt arról az átmeneti időszakról, amikor a Vígszínház társulata kénytelen volt ellátni otthonát átmenetileg, ez azonban nem vezetett széthulláshoz. Az 1993. április 23-án rendezett nagyszabású „záróbulira" nemcsak a nézők zarándokoltak el, hanem a magyar színházi szakma jelesei is. Egy évig Sátorszínházban működtek, majd 1994 őszén visszaköltöztek felújított otthonukba és bemutatták a máig tartó sikernek számító Össztánc című előadást.
A mai tematikájú, művészi értékű drámák hiánya, a színházak helyzetének drámai romlása, a bevételből való egyre kényszerűbb függés miatt sok teátrum fordul a biztos bevételt ígérő kommersz darabok felé. Ahol megtehetik, egy az egyben másolják a Broadway zenés sikerdarabjainak dramaturgiáját. A Vígszínház és kamaraszínháza, a Pesti Színház ezzel szemben egyensúlyra törekszik a különböző műfajok, hangvételek és stílusok között. Nem vált bulvárszínházzá. „Érdekes produkciókkal akarja megnyerni publikumát, de tudomásul kell vennie, hogy ennek a széles nézőtábornak rendkívül differenciáltak az igényei – mutatott rá Marton László. – Ez a közönség nem tekinthető homogénnek, még akkor sem, ha tagjainak többsége megegyezik az igényes szórakozás és a szellemi kihívás együttes elvárásaiban."
A Vígszínház és a Pesti Színház együtt teszik lehetővé, hogy megfeleljenek a „városi színház" státusának, amely egyfajta népszínházi jelleget jelent. Ehhez nélkülözhetetlen az állandó társulat, ez a minőség záloga. „Ez a szemlélet nagyon különbözik az üzleti színház gondolkodásától, mert az üzleti színház egy-egy előadással akar azonnali sikert csinálni és azt a lehető leghosszabb időn át kiaknázni – folytatta a rendező. – Mi hosszabb távon kell, hogy gondolkodjunk, generációk színházi műveltségéért felelünk." A Vígszínházban azért fordultak az elmúlt években a klasszikusokhoz, mert ellentétben azokkal a színházakkal, amelyek a gazdasági kényszer hatására egyre inkább kommerszializálódtak, a társulat vezetősége inkább a klasszikusok új értelmezésben történő bemutatásában bízik. Törekvésük az, hogy klasszikus értelemben vett, igényes népszínházzá váljanak, amely a sokszínűség jegyében, sokféle réteg igényét elégíti ki.
Mint hozzátette a kilencvenes évektől a jegyárak emelkedése és az életkörülmények romlása egyre hat a színházba járók hatalmas táborára is. „Ilyen körülmények között tehát, egyre több erőfeszítést igényel a minőség, a színvonal és az újdonság-jelleg megőrzése, folyamatos fenntartása, párosítva a közönségsikerrel. Más szóval, az értékőrző színházcsinálás feltételei egyre nehezednek." A Vígszínház korábbi igazgatója szólt arról is, hogy egyfajta válságban van a drámaírás, s ez nem hozza könnyű helyzetbe azt a színházat, amelynek műsora eddig elsősorban az ősbemutatókra, izgalmas újdonságokra támaszkodott. Érdekesnek találta, hogy a válság nem kíméli a szórakoztató darabok műfaját sem: mintha kiveszett volna a szellemesség, az elegáns humor a színpadi szerzőkből is.
Beszélt arról az átmeneti időszakról, amikor a Vígszínház társulata kénytelen volt ellátni otthonát átmenetileg, ez azonban nem vezetett széthulláshoz. Az 1993. április 23-án rendezett nagyszabású „záróbulira" nemcsak a nézők zarándokoltak el, hanem a magyar színházi szakma jelesei is. Egy évig Sátorszínházban működtek, majd 1994 őszén visszaköltöztek felújított otthonukba és bemutatták a máig tartó sikernek számító Össztánc című előadást.
A mai tematikájú, művészi értékű drámák hiánya, a színházak helyzetének drámai romlása, a bevételből való egyre kényszerűbb függés miatt sok teátrum fordul a biztos bevételt ígérő kommersz darabok felé. Ahol megtehetik, egy az egyben másolják a Broadway zenés sikerdarabjainak dramaturgiáját. A Vígszínház és kamaraszínháza, a Pesti Színház ezzel szemben egyensúlyra törekszik a különböző műfajok, hangvételek és stílusok között. Nem vált bulvárszínházzá. „Érdekes produkciókkal akarja megnyerni publikumát, de tudomásul kell vennie, hogy ennek a széles nézőtábornak rendkívül differenciáltak az igényei – mutatott rá Marton László. – Ez a közönség nem tekinthető homogénnek, még akkor sem, ha tagjainak többsége megegyezik az igényes szórakozás és a szellemi kihívás együttes elvárásaiban."
A Vígszínház és a Pesti Színház együtt teszik lehetővé, hogy megfeleljenek a „városi színház" státusának, amely egyfajta népszínházi jelleget jelent. Ehhez nélkülözhetetlen az állandó társulat, ez a minőség záloga. „Ez a szemlélet nagyon különbözik az üzleti színház gondolkodásától, mert az üzleti színház egy-egy előadással akar azonnali sikert csinálni és azt a lehető leghosszabb időn át kiaknázni – folytatta a rendező. – Mi hosszabb távon kell, hogy gondolkodjunk, generációk színházi műveltségéért felelünk." A Vígszínházban azért fordultak az elmúlt években a klasszikusokhoz, mert ellentétben azokkal a színházakkal, amelyek a gazdasági kényszer hatására egyre inkább kommerszializálódtak, a társulat vezetősége inkább a klasszikusok új értelmezésben történő bemutatásában bízik. Törekvésük az, hogy klasszikus értelemben vett, igényes népszínházzá váljanak, amely a sokszínűség jegyében, sokféle réteg igényét elégíti ki.
Összegzésképpen Marton László kifejezte hitét abban, hogy az elkövetkezendő időkben a magyar színház, - kőszínházak, és alternatívok együtt – visszanyeri társadalmi jelentőségét, és így „a magyar színházművészet képes lesz az őt körülvevő világot igazul, árnyaltan, tehetségesen ábrázolni, és így megőrizni nemzeti identitását, értékeit és közvetíteni a világ felé. Így a színház az a művészeti ág marad, amelyben az értékes kultúrára vágyó polgár nem fog csalódni. Mert nem szabad, hogy csalódjon."
Császár Angela és Marton László
