– A konferencia beharangozója szerint a rendezvény az építészet és a társadalom átalakuló viszonyával foglalkozik. Miben látja a változást?
 
– Ez egy távolra mutató kérdés, hiszen az építészet, az épített környezet és a benne élő, azt használó, belakó közösségek viszonya állandóan változik, így nem könnyű egy-egy aspektust azonosítani. Ami viszont biztosan megállapítható, az az, hogy napjainkban általánosan gyengül az építészet közösségi jellege; egy olyan szemlélet vált uralkodóvá a szervezett építkezések terén, amelyhez az embereknek nem sok köze van. A társadalom egyre inkább elidegenül a környezetétől, mert nincs lehetősége a saját igényeihez igazítani azt.
 
– A modern építkezések jellemzően nagyberuházások, melyeket számtalan szempont figyelembevételével valósítanak meg szakértői csapatok. Hol tudna ebbe a bonyolult folyamatba bekapcsolódni az átlagember a maga igényeivel?
 
– Jó, hogy előkerült a „beruházás" kifejezés, mert ez pontosan a jelenség pénzközpontúságára utal. Az építkezéseket nem az „élhetőség" szempontja, hanem egy távoli, rideg elv vezérli, ami nem veszi figyelembe azokat, akik az épületet használni fogják. Nem arról van szó, hogy laikusokat kéne bevonni a szakmai tervezőmunkába, hiszen ez valóban szakértői feladat. Ugyanakkor az építészet nem csak szakma, hanem hivatás is, és mint ilyen, egyik fő funkciója, hogy szebbé, emberibbé tegye a környezetünket. Ezt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni, teret kéne engedni a közösség tagjainak, hogy például társadalmi véleményeztetés révén bekapcsolódjanak az építkezés folyamatába.
 
– Korunkra egyre inkább jellemző, hogy az emberek fogyasztókként minden terméket készen kapnak. Ilyen hozzáállás mellett lenne egyáltalán igény az építkezésben való részvételre?
 
– Érdekes, de szerintem ez a két jelenség egymás mellett létezik. Valóban hozzászoktunk, hogy kész termékeket fogyasszunk, és ez alól az épített környezet sem kivétel; a felújított tereket úgy adják át, mint a vákumcsomagolt élelmiszereket, a fogyasztók azt se tudják, mit rejt a csomagolás.  Ugyanakkor mégis él a társadalomban az az igény, hogy saját arcára formálja a környezetét, például virágzik a közösségi kertek mozgalma, ami tökéletesen mutatja, mennyire elemi, alapvető szükséglet, hogy megműveljük a minket körülvevő világot. Mikor emberek tömegesen foglalkoznak azzal, hogy néhány négyzetméteres, aszfalttal övezett városi földdarabokat termővé tegyenek, annál nincs szebb bizonyíték a közösség környezetformáló igényére.
 
– Ha ennyire alapvető ez a szükséglet, miért reked ki mégis a szervezett építkezésekből?
 
– Könnyű ezt a gazdasági válsággal magyarázni, hiszen más területekhez hasonlóan, az építkezésre sincs elég pénz, ezért a legegyszerűbb, leggyorsabb megoldást tartják racionálisnak. Ez azonban csak látszatmagyarázat. Nem vagyok közgazdász, de meggyőződésem, hogy a válságunk nem gazdasági, hanem kulturális természetű. Olyan korban élünk, amely elbizonytalanította az értékeket, következésképp elhalványodott az az ősidők óta közismert tudás is, hogy az építkezés révén nem csak házak, de közösség is épül.
 
– Az „élhetetlen" közterek és középületek tehát ennek a kulturális válságnak a tünetei?
 
– Pontosan. Az a környezet, amire a benne élőknek nem lehet befolyása, pszichológiailag is nyomasztóvá válik, idegen lesz. Harminc évvel ezelőtt hosszabb időt töltöttem Nigériában, ami korábban angol gyarmat volt. A gyarmatosítók számos középületet valósítottak meg ott a saját, londoni stílusukban, ami – mondanom sem kell – tökéletesen elütött a helyiek építészeti kultúrájától. Megdöbbentő volt látni, hogy azok az emberek, akik a saját otthonaikat tökéletes rendben tartották, milyen kérlelhetetlenül lelakták, szinte elpusztították azokat az épületeket, amikhez nem tudtak természetes viszonyt kialakítani.
 
– Hogy lehet újraéleszteni itt Magyarországon a társadalom kortárs építészethez fűződő viszonyát?
 
– Annyira nyilván nem radikális a helyzet, mint a nigériai példába esetében, hiszen számos olyan kezdeményezés létezik, amelyek kifejezetten törekednek a közösségiség erősítésére. Ennek fő forrása ma az egyetemi élet; szerencsére rengeteg olyan alkotóműhely és oktatási program működik, melyek nagy hangsúlyt fektetnek erre a szemléletre. A Soproni Egyetemen például van egy gólyatábort helyettesítő program, aminek az a lényege, hogy a fiatal hallgatók együtt építenek valamit, ami egyidejűleg össze is kovácsolja őket. Olyan kezdeményezések is léteznek, amelyek célja a szociális segítségnyújtás. A Műegyetem hallgatói például a helyiekkel közösen vettek részt a perbáli gyermekotthon egyik megrongálódott épületének újraépítésében, vagy egy esztergomi, átmeneti hajléktalanszálló megvalósításában. Számos ilyen egyetemi program létezik, melyeknek mind az a céljuk, hogy a hallgatók segítséget nyújtsanak valamely kistelepülés helyi közösségének, és közben megismerjék az építkezés társadalmi jelentőségét és funkcióját.
 
– Megőrizhető az alkotóműhelyekben még meglévő szemlélet az egyetemet követő szakmai munka idején is?
 
– Többek közt az a június 11-ei konferencia célja, hogy segítse ennek a mentalitásnak a „szervesülését". Valódi, hosszú távú eredmények csak úgy érhetőek el, ha világossá válik; nem egy elszigetelt jelenségről van szó, hanem országszerte számos különböző hozzáállású alkotói csoport gondolkodik hasonlóan erről a kérdésről. A konferencián, épp ezért nem csak bemutatkoznak a különböző műhelyek és projektek, de egy egész napos építkezés keretében létre is hoznak egy közös építményt, ami a jövőben szimbóluma lesz a sokféleség összehangolásán alapuló együttműködésnek. Ezek az élmények hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a jövő építészei munkájuk révén élővé tehessék környezetünket.