Blaskó Péter
Blaskó Péter: Színe és fonákja – Színdarabok más-más fénytörésben
Akadémiai székfoglaló előadás – 2015. március 27.
Blaskó Péter Színe és fonákja, színdarabok más-más fénytörésben címmel tartotta meg akadémiai székfoglaló előadását. Mint elmondta a negyvenöt színházi évad megélése során mindig azok az időszakok voltak a legizgalmasabbak színészéletében, amikor újra találkozott egy színművel, de annak másik, ellentétes szerepével, a másik pólussal. Bizonyos idő elteltével ugyanabban a darabban ellentétes szerepeket vettek észre benne a rendezők.
Miskolcon Tartuffe-öt játszotta, majd tizenöt év múlva Budapesten, a Tháliában Orgont. „Ezek remek lehetőségek, hogy az ember vizsgálja magát, hogyan küszködi ki magából a két teljesen különböző karaktert – idézte fel a színművész. – Míg az első változatban Tartuffe-ként bennem lévő összes képmutatást, álszentséget, pofátlanságot hadrendbe kellett állítanom, hogy Orgont az orránál fogva tudjam vezetni, addig évek múlva Orgonként arra kellett összpontosítanom, hogy mindezt hogyan fogadjam el a világ legtermészetesebb dolgaként Tartuffe-től."
Ezeknél a feladatoknál örömmel töltötte el, hogy más-más fénytörésben láthatta a darabokat és más-más tulajdonságokat mutathatott fel magából. „Természetesen vannak szerepek, melyek jól állnak vagy jobban állnak egy színésznek, az alap alkatához közelebb vannak, a személyiségéhez több rokon vonással kapcsolódnak. Azt gondolom, minél több személyes, közös pontot talál a színész a szerepével, annál természetesebben tudja felmutatni sajátjaként." Ha a jót is a rosszat is el tudja játszani, ha fel tudja mutatni a pozitív és negatív képet is, méghozzá egy darabon belül és ezt a rendezők meglátják benne, akkor örömmel veszi tudomásul, hogy nincs beskatulyázva egy karakterbe.
„Természetesen más emlékek vagy más megfigyelések, akár más olvasmányélmények között kotorászik az ember, ha a tragikus sorsú ideggyenge, alkoholista Mestert játszom Bulgakov remekében, a Mester és Margaritában vagy ha Wolandot, a sátánt, aki antikrisztusként érkezik a sztálini Moszkvába, hogy rendet tegyen. Ez a két szerep is megadatott nekem." A Mestert Szegeden játszotta, Wolandot a Nemzeti Színházban. A démon külső ábrázolása sok fejtörést okozott. Végül egy sátánista, amerikai rockénekes adta az ötletet az arcfestéshez, sötét rúzsos száj, fehér arc, piros napszemüveg. A billegő, különös járást a magas sarkú bőrcsizmának köszönhette. Az egész bőr öltöny, a hajába hátul befont ősz varkocs így együtt, egy idősödő rockerre emlékeztetett.
Örkény István klasszikusában, a Tótékban az Őrnagyot alakította Miskolcon. Néhány év múltán a Pesti Színházban Tót Lajos tűzoltóparancsnok volt. „Az egyik szerep csupa ideg, mániás depressziós, a másik nagydarab mafla mackó, akit kiterrorizálnak a megszokott komfort érzéséből. És mind a kettő megvan bennem. Ez nagyszerű! Melyiket szerettem jobban? Mind a kettőt másmiért. Az Őrnagyot változó amplitúdójáért, a nagy sértődések és kibékülések nagyszerűen játszható jelenetsoraiért. Tótot az egyenes vonalú jellemfejlődéséért, ágaskodó önérzetéért, lázadásaiért, ami eljuttatja a nagy margóvágó megszerkesztéséhez és használatához, az Őrnagy és a dobozolás végleges megszüntetéséhez."
Talán legnagyobb szerepálma volt az álmodozó, meséket kitaláló, önmagát hajszolva kereső Peer Gynt, a nagy ibseni individualista. „Aki ezt megmássza, és nem esik le a jelenetek szikláiról, az már valamelyest színésznek érezheti magát." Később a Nemzeti Színházban alakította a másik pólust, a Gomböntőt, a sors, a végzet, a halál megtestesítőjét, a számon kérő igazságszolgáltatást. „A mindig menekülni akaró Peer-t, hideg logikus érvekkel kényszeríti színvallásra: aki nem volt önmaga, aki az Úr rendelését nem töltötte be, az, mint selejt, mint fületlen gomb megy az öntőkanálba. Az elkerülhetetlen, az úgyis bekövetkező szimbolikus alakja. Tőle csak Solvejg kitartó, várakozó szeretete menti meg hősünket."
Az ember tragédiáját a kimeríthetetlen alkotások közé sorolta. „Rész győzelmeket tud csak elérni, ha belefog egy rendező. Vagy történelmi képeskönyvé válik és háttérbe szorul a gondolat, vagy lecsupaszíttatik, oratórikus lesz és elvész a történelmi beágyazódás." Miskolcon Csiszár Imre rendezővel mégis sikerült kitalálni valami köztes megoldást. „A magyar népi építészet elemeiből kialakított díszletben egy parasztház udvarán játszódott a történet. Két oldalt tornácok övezték, melyeken szűkített fényben öltözködtünk a színek között és léptünk vissza a kivilágított udvarra, a következő színre. Mintha a falusi tanító, aki az Urat is játszotta, tanította volna be a falu lakóinak a darabot." Blaskó Péter, mint árnyékkép jelent meg, majd ezt áttörve Luciferként, azután végig hajszolta Ádámot az emberiség történetén. Minden szín végén az elkeseredésből rángatta fel őt, szinte azt sugallva, hogy korai még a végső elkeseredés, mert mutatni fog szörnyűbb jövőképet is. Évek múltán a Nemzetiben, az Úr szerepében már nem Ádámmal viaskodott, hanem Luciferrel Ádámért.
Ezek a darabok ébresztették rá a színművészt arra, hogy „minden ember egy teljesség, meg van bennünk minden". „A jó is, a rossz is csak elfedjük, felülviselkedjük, különösen a negatív, a nemszeretem tulajdonságainkat. Valamiféle önvédelem ez így, a környezetünk a társadalmi létezéshez alkalmazkodó énünket ismeri. Ezért csodálatos adománya a sorsnak, ha valaki színész lehet, mint én is és megnyílik előtte az emberi teljesség végtelen tárháza. Minden emlék, tapasztalat, születés, szerelem, halál szereppé válhat bennünk, élménnyé válhat általunk, ha áldozatot hozunk ezért a játékért, ha életünk nagy részét hivatásunknak szenteljük, ha komolyan játszunk, mint a gyerekek, olyan hittel, olyan őszintén, mint az a kisfiú, aki voltam" – fejezte be előadását Blaskó Péter.
Miskolcon Tartuffe-öt játszotta, majd tizenöt év múlva Budapesten, a Tháliában Orgont. „Ezek remek lehetőségek, hogy az ember vizsgálja magát, hogyan küszködi ki magából a két teljesen különböző karaktert – idézte fel a színművész. – Míg az első változatban Tartuffe-ként bennem lévő összes képmutatást, álszentséget, pofátlanságot hadrendbe kellett állítanom, hogy Orgont az orránál fogva tudjam vezetni, addig évek múlva Orgonként arra kellett összpontosítanom, hogy mindezt hogyan fogadjam el a világ legtermészetesebb dolgaként Tartuffe-től."
Ezeknél a feladatoknál örömmel töltötte el, hogy más-más fénytörésben láthatta a darabokat és más-más tulajdonságokat mutathatott fel magából. „Természetesen vannak szerepek, melyek jól állnak vagy jobban állnak egy színésznek, az alap alkatához közelebb vannak, a személyiségéhez több rokon vonással kapcsolódnak. Azt gondolom, minél több személyes, közös pontot talál a színész a szerepével, annál természetesebben tudja felmutatni sajátjaként." Ha a jót is a rosszat is el tudja játszani, ha fel tudja mutatni a pozitív és negatív képet is, méghozzá egy darabon belül és ezt a rendezők meglátják benne, akkor örömmel veszi tudomásul, hogy nincs beskatulyázva egy karakterbe.
„Természetesen más emlékek vagy más megfigyelések, akár más olvasmányélmények között kotorászik az ember, ha a tragikus sorsú ideggyenge, alkoholista Mestert játszom Bulgakov remekében, a Mester és Margaritában vagy ha Wolandot, a sátánt, aki antikrisztusként érkezik a sztálini Moszkvába, hogy rendet tegyen. Ez a két szerep is megadatott nekem." A Mestert Szegeden játszotta, Wolandot a Nemzeti Színházban. A démon külső ábrázolása sok fejtörést okozott. Végül egy sátánista, amerikai rockénekes adta az ötletet az arcfestéshez, sötét rúzsos száj, fehér arc, piros napszemüveg. A billegő, különös járást a magas sarkú bőrcsizmának köszönhette. Az egész bőr öltöny, a hajába hátul befont ősz varkocs így együtt, egy idősödő rockerre emlékeztetett.
Örkény István klasszikusában, a Tótékban az Őrnagyot alakította Miskolcon. Néhány év múltán a Pesti Színházban Tót Lajos tűzoltóparancsnok volt. „Az egyik szerep csupa ideg, mániás depressziós, a másik nagydarab mafla mackó, akit kiterrorizálnak a megszokott komfort érzéséből. És mind a kettő megvan bennem. Ez nagyszerű! Melyiket szerettem jobban? Mind a kettőt másmiért. Az Őrnagyot változó amplitúdójáért, a nagy sértődések és kibékülések nagyszerűen játszható jelenetsoraiért. Tótot az egyenes vonalú jellemfejlődéséért, ágaskodó önérzetéért, lázadásaiért, ami eljuttatja a nagy margóvágó megszerkesztéséhez és használatához, az Őrnagy és a dobozolás végleges megszüntetéséhez."
Talán legnagyobb szerepálma volt az álmodozó, meséket kitaláló, önmagát hajszolva kereső Peer Gynt, a nagy ibseni individualista. „Aki ezt megmássza, és nem esik le a jelenetek szikláiról, az már valamelyest színésznek érezheti magát." Később a Nemzeti Színházban alakította a másik pólust, a Gomböntőt, a sors, a végzet, a halál megtestesítőjét, a számon kérő igazságszolgáltatást. „A mindig menekülni akaró Peer-t, hideg logikus érvekkel kényszeríti színvallásra: aki nem volt önmaga, aki az Úr rendelését nem töltötte be, az, mint selejt, mint fületlen gomb megy az öntőkanálba. Az elkerülhetetlen, az úgyis bekövetkező szimbolikus alakja. Tőle csak Solvejg kitartó, várakozó szeretete menti meg hősünket."
Az ember tragédiáját a kimeríthetetlen alkotások közé sorolta. „Rész győzelmeket tud csak elérni, ha belefog egy rendező. Vagy történelmi képeskönyvé válik és háttérbe szorul a gondolat, vagy lecsupaszíttatik, oratórikus lesz és elvész a történelmi beágyazódás." Miskolcon Csiszár Imre rendezővel mégis sikerült kitalálni valami köztes megoldást. „A magyar népi építészet elemeiből kialakított díszletben egy parasztház udvarán játszódott a történet. Két oldalt tornácok övezték, melyeken szűkített fényben öltözködtünk a színek között és léptünk vissza a kivilágított udvarra, a következő színre. Mintha a falusi tanító, aki az Urat is játszotta, tanította volna be a falu lakóinak a darabot." Blaskó Péter, mint árnyékkép jelent meg, majd ezt áttörve Luciferként, azután végig hajszolta Ádámot az emberiség történetén. Minden szín végén az elkeseredésből rángatta fel őt, szinte azt sugallva, hogy korai még a végső elkeseredés, mert mutatni fog szörnyűbb jövőképet is. Évek múltán a Nemzetiben, az Úr szerepében már nem Ádámmal viaskodott, hanem Luciferrel Ádámért.
Ezek a darabok ébresztették rá a színművészt arra, hogy „minden ember egy teljesség, meg van bennünk minden". „A jó is, a rossz is csak elfedjük, felülviselkedjük, különösen a negatív, a nemszeretem tulajdonságainkat. Valamiféle önvédelem ez így, a környezetünk a társadalmi létezéshez alkalmazkodó énünket ismeri. Ezért csodálatos adománya a sorsnak, ha valaki színész lehet, mint én is és megnyílik előtte az emberi teljesség végtelen tárháza. Minden emlék, tapasztalat, születés, szerelem, halál szereppé válhat bennünk, élménnyé válhat általunk, ha áldozatot hozunk ezért a játékért, ha életünk nagy részét hivatásunknak szenteljük, ha komolyan játszunk, mint a gyerekek, olyan hittel, olyan őszintén, mint az a kisfiú, aki voltam" – fejezte be előadását Blaskó Péter.
|
Blaskó Péter (Budapest, 1948. június 13.) színművész Az MMA rendes tagja (2012) Színházművészeti Tagozat Díjak: Jászai Mari-díj (1981), Érdemes Művész (1986), Gábor Miklós-díj (2004), Kossuth-díj (2011), Nemzet Művésze (2014) Blaskó Péter főiskolásként magyar katonát játszott az 1968-ban készült Egri csillagok című filmben. Első tévés szerepe az 1969-ben készült Halálnak halála című tévéjátékban volt. 1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a Nemzeti Színház tagja lett. 1974-ben a miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött, amelynek 1987-ig volt tagja, közben egy évadot játszott 1978 és 1979 között Kecskeméten. 1987-ben a budapesti Katona József Színházhoz szerződött. 1994-től 1995-ig szabadfoglalkozású művész volt. 1995-től 1996-ig a Thália Színházban, 1996-tól 1998-ig pedig a Thália Társaságban játszott. 1998 és 2001 között a Veszprémi Petőfi Színház, majd 2001-ben egy évadra a Vígszínház tagja lett. 2002 óta a Nemzeti Színház tagja. 1995-1999 között az Aase-díj kuratóriumának tagja. Jelenlegi szerepei a Nemzeti Színházban: Johanna a máglyán - Szent Domonkos; Családi kérdés - Befejezetlen szimfónia (Két egyfelvonásos) - Márai Sándor, illetve Lajos; A helység kalapácsa – Fejenagy kovács |
