„A jó festészet inkább kérdez mint válaszol, inkább elbizonytalanít, mint megvigasztal. Ha támaszt nyújt, akkor azzal, hogy a lényegre kérdez rá."
Csurka Eszter székfoglaló előadásának bevezetőjében – választott témájának kiindulópontjaként – megosztotta a hallgatósággal képzőművészeti irányultságának bázisát. Ez tulajdonképpen egy egész „campus", ami a világot átfogó, fizikusok által is keresett „mindenség képletének" székhelye. A különböző épületek különféle tudományok főhadiszállásai, amiket Csurka Eszter „mozgó lelke" mind végigjár a kifejezés teljessége és összeszedettsége érdekében. Következésképp a megjelentek egy elementáris nagy látószögű bepillantást kaphattak fényről, időről, téridőről, az érzékelés relativitásáról, a környezetről, a tudomány és művészet kölcsönhatásáról, a téralakításról, a designról, mindezek lelki vetületeiről – egyáltalán a vizualitás külső-belső léptékeinek gigászi jelegyütteséről. Kiderült, hogy a fény természetének átélése, a művészi alkotás, mint a téridő lenyomata, a színről színre látás vágya, a valóság lehetséges tartományainak felkutatása ér össze Csurka Eszter alkotói küldetéstudatában. „S a dimenziók tágulnak, bővülnek és megsokszorozódnak. Mert az emberi vágyak kinyúlnak, átruházódnak, a mozdulatok, a bejátszott tér, a megtett út magukba záródó teljes utakat, élettörténeteket, kereteket és korlátokat jelölnek ki, miközben a mozgást, a változást, ezáltal az elmúlást, a képből és a történetből való kilépést is végig a szemünk előtt tartják és mélyen átéreztetik." Előadásának központi magja a kvantummechanika, a fizika, az univerzum összes pillanatát magába sűrítő leszűrődött kifejezési vágy, ami egy folyamatokba belevetett, rész az egészben szubjektív létállapot intim megmutatkozásait beszéli el a képzőművészeti formanyelvek választékos eszközeit felvonultatva. Csurka Eszter hangsúlyozta a makró- és mikrouniverzum közötti átjárhatóság biztosításának, a fizikai jelenségek tudományos-érzelmi átkötéseinek és az emberi psziché hatásmechanizmusaival történő megfeleltetésének fontosságát. „A viasz átveszi a víz információját, amely a szobor felületét és formáját meghatározza, így rögzül az idő egy szelete a műalkotásban, így válik a szobor a tér és idő lenyomatává. Dekódolható-e a felületből és a formából az eltelt idő, megállapítható-e a hullámok rajzolatából a közelgő vízáradat, értjük-e a fraktálokat – egyáltalán: hogyan kutathatóak ezek az információk?" Az akadémikus asszony alkotásaiban a világ kiköpült esszenciája leginkább a csendélet műfajában jut szóhoz. Olaj-vászon képei sokszor monumentális, 145x145 cm-es méretben szokatlan léptékváltásokkal mutatják be az elmozdulás, a dinamika, az élet változékonysága, a jelen törékenysége, az általános emberi lelkület hullámzó természetét. „Ez a nagy nagyítás számos egyéb festészeti kérdést érinthet, a részletek kidolgozottságát kontra életlenséget, léptékváltást, a tárgyak átlényegülését, a tárgyak részleteinek szokatlan felnagyítását a tudományos vizsgálatok szintjén. Ez például a DNS-lánc egyetlen alkotóelemének szemlélhetőségétől a „minden egynemű" filozófiai és etikai kérdésekig vezethet. Épp ezért úgy gondolom, a csendélet nagyon is lehet aktuális, a mai ember gondolkodását bemutató."
SturczJános laudációjában kiemelte Csurka Eszter multidiszciplináris érdeklődését, akinek újkonceptuális stílusa kreatívan reflektál a posztmodern hightech, végletesen manipulált virtuális és digitalizált világ technikai és szemléleti kihívásaira. Festményeit, szobrait és videóit ezért gyakran helyezi összművészeti installációba.  Elmondta, hogy az akadémikus asszony művészetében a festészeté a főszerep, ezen a téren pedig az olaj-vászon technikáé. Inspirációs forrásai leginkább fotókon és számítógépes nyomatokon felbukkanó vizuális effektusok – tükröződések, bemozdulások, torzulások, telített, sokszor irreális színek, és szimultán megkettőzött komputerrel manipulált deformált és átszínezett képek.