Bárdosi József művészettörténész, muzeológus az egymást követő évek mellé képeket – nem kordokumentumokat, élet- vagy korképeket, netán szociofókat! –, méghozzá képzőművészek által létrehozott festményeket és grafikákat rendelt, ilyenformán mutatja be a kort, benne az adott évet, művészetét a 60-as évektől csaknem napjainkig. Új kötete a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának megbízásából és támogatásával születhetett meg (Évek és képek. Történelem és/vagy esztétikum 1960–2010) címmel. Ha nagyon akkurátusan akarunk fogalmazni: az események egymásutániságának képes jegyzőkönyvét készítette el, persze nem lajstromként, szárazon, hanem olykor igen élvezetesen egy bizonyos aspektus szerint. Ugyanis vizsgálódásainak nyomvonalát a jelzett időszak realista festészetének különböző áramlatai jelölik ki, amelyek feltárására három etapban (1955–1960; 1960–1989; 1990–2010) kerül sor, jobbára igazodva a történelmi fordulópontokhoz.
Az alcímben felvetett vagylagosság talányos kimenetelnek nyit utat. Talán arra utalhat, hogy kétséges: bizonyos időszakokban megszületett képzőművészeti alkotások vajon értelmezhetők-e az arra rendelt esztétikai szempontrendszer szerint, avagy ezek a művek kevésbé az esztétika illetékességi körébe tartozók, sokkal inkább kortörténeti jelenségek, így a történelem részét alkotják. Hiszen szigorú értelemben a történeti gondolkodás nem, vagy kevésbé engedheti meg magának azt, ami az esztétikai gondolkodás számára szinte elmaradhatatlan követelmény: az értelmezést. Még akkor sem tűnik ez helyesnek, ha a történelem megítélése is szubjektivizálódott a jelzett időszakban, miként erre a szerző nem felejt el emlékeztetni.

Nyilván nem jó, sőt haszontalan, káros, ha a történelem, közelebbről és pontosabban egy adott időszak hatalmi politikája, apparátusa rányomja bélyegét, korlátozza, vagy éppen ellehetetleníti azt, ami eredendően szabadnak született: a művészetet. Azt inkább kedvvel szemléljük, ha az alkotónak van mersze nyíltan vagy rejtve, allegorikus formában fricskát mutatni a hatalomnak. A példák száma nem túl gyakori. A művészek kiszolgáltatott helyzete korokon átívelő, az egykori mecénások elvárásainak helyébe gyakran az éppen regnáló politikai hatalom igényeinek kielégítése jelentkezik az alkotás- és életfeltételek megengedő biztosítása fejében.  Egyes időszakokban persze a megrendelt alkotások mellett jelentékeny volt azon alkotók száma is, akik kényszeredetten vagy éppen kéretlen tettek eleget a hatalmi igények kielégítésének, hiszen megfelelni vágyókból akad bőven minden időben, mindenkor. Láttunk már példáját, hogy olykor indokoltan!
A viszonylag nagyméretű, tekintélyes súllyal is rendelkező, gazdagon illusztrált, szerkezetében és tipográfiai kialakításában részben tetszetősen kiérlelt, másrészt meg nem eléggé átgondolt kötetben a domináns szerep a képeké, amelyek rendre az egyes tanulmányokhoz vagy mini-esszékhez, elemzésekhez kötődve jelennek meg. A hosszabb-rövidebb tanulmányok érdekes kérdéseket vetnek fel, gyakran vitára indítók. A jelzett időszak történelmi eseményeit leginkább alátétként kezelik, köréjük pedig képek gyűlnek. S ezek valóban illeszkednek, reprezentatívak, noha kiválogatásuk nyilván szubjektív döntés következménye, de e tekintetben, legalább is bizonyos időszakokban nemigen nyílt túl nagy mozgástér. Talán más képek is hasonló érvénnyel kerülhettek volna terítékre, ám azok inkább gyengítették, mintsem támogatták volna a szerzői koncepciót. Bárdosi végtére is korszakos, noha éveket jelző képsorozatot állított össze, amelyek az általa felvázolt rendszerben biztosan állnak helyükön.
Eltüntetett, elhallgatott, vagy csekély nyilvánosságot nyert műveket vesz elő, olykor meg, a rendszerváltozást követő időszakból közismert képeket, s értelmezi őket, de ismerteti egyes művek sorsát is, hogy közelebb vigye olvasójához a kort, amelyben megszületettek. A kötet egyik legizgalmasabb, önálló fejezetében például Csernus Tibor Három lektor (1955) című művét vizsgálja, annak keletkezéstörténetét, ikonológiai jellemzőit. Néha ugyan vitatható megállapításokra jut, ennek ellenére a szerzővel való együttgondolkodás érdemi. Ugyanis a néhány éve elhunyt Csernus az elmúlt évtizedekben ikonikus alakjává, egyik vezérfonalává vált a magyar képzőművészetnek, ellenére annak, hogy 1964 óta Párizsban élt, így első önálló, magyarországi tárlatára csak 1989-ben kerülhetett sor. Látásmódja és munkamódszere, hatása mégis közvetlenül érzéklehető a kortársak körében, mint például Lajta Gábor művészetében. A kötet nagyjából második blokkjában egyre szaporodnak az egymagukban álló képes elemzések, így a valamelyik realista tendenciához kötődő jelentősebb magyar képzőművészek csaknem mindegyike szerephez jut.
A tájékozódás fontos e kötetben, s ezt indokoltan segíti mindazon alkotók, elsősorban nyilván képzőművészek, de írók és filozófusok, valamint azon művészettörténeti fogalmak jegyzéke, amelyek a kötetben előfordulnak valamilyen apropó kapcsán.

Az apropózás, az asszociatív kapcsolási rend szintén fontos, csaknem légzőszerve a kötetnek – talán kissé túlhajszoltan. Bárdosi gyakran kapcsol le tárgyának főágáról, hogy fogalmakat tisztázzon, a társművészeti alkotásokra (zene, irodalom, film stb.) utaljon, kitekintsen, vagy hogy a kor képét jobban megvilágítsa. Ez ritkábban teljesen indokolt, máskor meg nehezen érthető az elkalandozás, a célra tartás elvesztése. Munkája során minden bizonnyal befolyásoló tényező lehetett egyfajta igazodás a művészetelméleti tagozat profiljához, amely egyfajta összművészeti, a különböző művészeti ágazatok együttállásában, konstellációjában gondolja el tevékenysége irányadó vonalát. Bárdosi József erre is tekintettel volt, ennek jegyében és szellemében dolgozta fel választott témáját: ötletesen, érdekesen, gondolkodásra ösztönző módon.

Balázs Sándor
 

(Bárdosi József: Évek és képek. Történelem és/vagy esztétikum 1960–2010. Budapest, 2017, Magyar Művészeti Akadémia, 304 oldal)
Ár: 5800 Ft