Isten tenyerén
Kassai István magasságokról, mélységekről és a zenetörténet kincseiről
Kassai István zongoraművész kutatásainak eredményeként újrarajzolta a magyar zenetörténet térképét. Munkásságának gyümölcse több mint félszáz CD-kiadvány. A közelmúltban Magyarország Érdemes Művésze díjban részesült alkotó, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja hatvanöt éves.
Kassai István zongoraművész kutatásainak eredményeként újrarajzolta a magyar zenetörténet térképét. Munkásságának gyümölcse több mint félszáz CD-kiadvány. A közelmúltban Magyarország Érdemes Művésze díjban részesült alkotó, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja hatvanöt éves.
„Zeneszerető családba született" – így kezdődik minden nagy muzsikus életrajza, de mit jelent ez a Liszt Ferenc-díjas Kassai István esetében? Abszolút hallású, érzékeny gyerek volt?
– Nagyanyám szépen énekelt, az egyik nagyapám zongorázott, a másik kántortanító volt, édesapám gitározott, édesanyám zongorázott – szerették a zenét. A családi emlékezet szerint a szüleimnek ki kellett menniük a Giselle című romantikus balettelőadásról nem sokkal a születésem előtt, mert elkezdtem táncot járni édesanyám méhében. Ha eljön az ideje, polgári családokban úgy illik, hogy zenét is tanuljon a gyerek, így amikor hatéves lettem, fogták a telefonkönyvet, kinyitották az A betűnél, és módszeresen elkezdtek nekem zongoratanárt keresni. Sorsfordító volt, hogy Csákvári Ilonára – a weimari Liszt-növendék Aggházy Károly tanítványra – esett a választás.
– Csodagyereknek tartották, hiszen sikert sikerre halmozott, tizenhárom évesen nemzetközi zongoraversenyt nyert és önálló hangversenyt adott, tizenöt éves korában felvették a Zeneakadémiára Kadosa Pál és Ránki Dezső osztályába. De a nehézségek sem kerülték el: szürkehályog nőtt a szemén, ami egyre inkább korlátozta a hétköznapokban. Versenyt futott az idővel?
– Édesanyám igyekezett titkolni a szembetegségem, mert attól tartott, hátrányomra válik, ha az emberek tudomást szereznek róla. Mindig azt mondta, hogy a zenei életben farkastörvények uralkodnak… Most már szabadon merek beszélni róla, korábban is így kellett volna, mert könnyen elindulnak a rosszindulatú találgatások, ha hallgatunk arról, ami egyébként nyilvánvaló. Édesanyámnak rubeolája volt a terhessége alatt, ilyenkor felajánlják az abortuszt, mert fennáll annak lehetősége, hogy életképtelenül, vakon, értelmi fogyatékosan születik meg a gyermek. Édesanyám kitartott mellettem, egészségesen megszülettem. Ötéves koromban azonban kiderült, hogy van két pötty a két szemem közepén: kifejlődött a szürkehályog, amihez később nagyfokú rövidlátás társult.
– Meg lehetett műteni a szemét?
– Akkoriban felnőttkorig vártak vele. Sajnos a doktorbácsim elmesélte: időskori szürkehályog-műtéten esett át, és kilenc hónapig a teljes bizonytalanságban lebegett, hogy megvakul-e vagy sem. Megijesztett bennünket. Úgy gondoltuk, megleszek így is. Persze az édesanyám kísért mindenhova, ám az iskolában jószerével csak a hallásomra támaszkodhattam. Ötödikben a matektanárnőm kiültetett a katedrára, mert már nem tudta elnézni azt a „bolhaugrálást", amit a pad és a tábla között műveltem, de a katedráról sem láttam többet, ezért visszaültetett az első padba, ahol a szomszédot kérdezgettem: mi van a táblán? Az szóba sem jöhetett, hogy kottából játsszak a pódiumon, ezért meg kellett tanulnom kívülről a darabokat. Tizenhárom voltam, amikor megállt a szemromlás, ez az állapot eltartott negyvenéves koromig, de utána már a felkészülés is egyre nehezebben ment: öt perc kottanézés után húsz percig kellett pihentettem a szememet, annyira elfáradt. Édesanyám még megélte, hogy kijelölték a szemműtétem időpontját...
– Ha a szembetegség nem lett volna elég, a főiskolai felvételi időszakában kartörést szenvedett! De ez sem állíthatta meg a pályáján, az előfelvételin nyújtott eredménye alapján bekerült a főiskolára, ahol folytatódtak a sikerek: tizenhét évesen megtartotta első zeneakadémiai szólóestjét, két évre rá a kortárs magyar darabok előadásáért Artisjus-díjjal jutalmazták, majd húszévesen megnyerte a Magyar Rádió Zongoraversenyének első díját.
– Izgalmas körülmények között. A felkészülés időszakában megerőltettem a kezemet, ráadásul egy hűvös márciusi reggelen az ujjaim is megfáztak. Terápiaként a ma már közismert Kovács-módszerrel, hideg-forró vizet váltogatva zuhanyozgattam és pihentettem a kezeimet. Nagyon óvatosan, fokozatosan – egyszer egy perc, kétszer egy perc, háromszor egy perc… játékkal – növeltem a napi teljesítményt. Amikor elérkezett a döntő, éppen háromszor húsz percnél tartottam, ilyen körülmények között szólaltattam meg a Mondschein szonátát és Rachmaninovtól a Paganini változatokat szünet nélkül. Az első díj számomra azt bizonyította, hogy a zongorázás nem csak mechanikai munka: valójában fejben dől el minden.
– Fejben is gyakorolt?
– Naponta háromszor „eljátszottam" a teljes műsort fejben.
– Nagy rutint szerzett az újrakezdésben élete során.
– Sokat jelentett, hogy az első zongoratanárom, Csákvári Ilona szentül hitte, hogy a tanítványa mindenre képes. Tizenkét éves koromban elvitt Kadosa Pálhoz, aki két évvel később előfelvételi alapján felvett a Zeneakadémiára rendes hallgatónak. Csákvári Ilona volt az is, aki levelet írt Cziffra Györgynek, tehát az ő közvetítésével jutottam ki Franciaországba. Cziffra 1981 őszén, pár nappal a fia halála előtt hallgatott meg a Párizs környéki Saint-Frambourg kápolnában, ott kaptam meg azt a bizonyos „homlokcsókot", amit a legenda szerint Beethoventől kapott Liszt, s adta tovább – öröklődött nemzedékről nemzedékre. Az enyém úgy esett, hogy javában játszottam a kápolnában, amikor belépett Cziffra: „De szépen zongorázol, gyere, hadd puszikáljalak meg" – mondta, és valóban megpuszilt jobbról-balról. Így szereztem bizonyosságot arról, hogy nem hiábavaló, amit csinálok. Ez a megerősítés kitart egy életen át. Sokat tanultam a mestertől később is, amikor hallás után, hangfelvételről jegyeztem le az improvizációit, átiratait. Munka közben tanulmányozhattam az egyéniségét, ennek tudható be, hogy a 90-es években egészen „elcziffrultam".
– A külföldi tanulmányutak, sikerek és rendszeres fellépések világából váratlanul a nélkülözésbe zuhant – máig ismeretlen okokból. Köztudott, hogy Cziffra Györgyöt megfigyelte a titkosszolgálat, ezzel állhatott összefüggésben, hogy Kassai Istvánnak is meggyűlt a baja a politikai rendőrséggel?
– Ennél egyszerűbb az ok: anyagi haszonszerzés céljából elkövetett szakmai gyilkosság. A diktatúrák a kiemelt lehetőségeket a saját embereiknek szeretik fenntartani. Nem illettem bele a képbe, ezért megfúrták a második évi francia ösztöndíjamat Yvonne Lefébure professzornál. Vélhetően a III/II-es ügyosztály feljelentgetései értek célba, de ez, ellentétben a III/III irataival, mind a mai napig nem kutatható. Ellehetetlenítésem azzal folytatódott, hogy a franciaországi versenygyőzelemért kapott alkotói támogatást indoklás nélkül megvonták, sem állást, sem koncertfelkéréseket nem kaphattam, sőt arról is gondoskodtak, hogy egyetlen oktatási-kulturális intézmény se alkalmazhasson. A semmibe zuhantam. Három éven keresztül pár ezer forint volt az éves jövedelmem, egyedül a Magyar Rádiótól kaptam évi egy-két lehetőséget a megmutatkozásra, Lázár Eszter szerkesztőnek köszönhetően. A nagyapai örökségből próbáltunk megélni idős édesanyámmal. Isten segítségével túléltem, ahogy minden további megpróbáltatást is.
– Hogyan kezdődött az új korszak?
– Legmélyebb megaláztatásomban váratlan lehetőséget kaptam Prunyi Ilona kolléganőmtől: válogatást készíthettem Ernst Bloch zongoraműveiből a Naxos kiadónak. Akkor én már bármit elvállaltam volna, de Bernstein tévésorozatából tudtam Blochról, hogy elsőrangú komponista, a zsidóság népi-nemzeti zeneszerzője. Felvettem a kapcsolatot a lányaival, és végül nem is válogatás született Bloch munkáiból, hanem hangzó összkiadás két CD-albumon. A felvétel sikerét látva megkeresett a kiadó vezetője, megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, mi legyen a következő? Kapásból soroltam: Erkel, Mosonyi, Volkmann, Weiner és Kodály. A válasz talán nem lett volna ennyire kézenfekvő, ha fogékony kiskamasz koromban nem Kertész Lajos református teológus, zongoraművész a tanárom. De engem az 56-os Kertész Lajos tanított magyarságra a konziban! Ez meghatározott zongoraművészként és kutatóként is. Habár vállalásaimból Kodályig még nem jutottam el, megjelent viszont a Balassa Sándor összes zongoraműve – három CD –, a Széchényi Imre-felvétel és a Hubay Jenő összes – tizenhárom korong – is Szecsődi Ferenc hegedűművésszel. Tíz élet sem lenne elég, hogy a magyar zenei múlt gazdagságát megismerjük, dokumentáljuk! Jó volna, ha az előadóművészek bátrabban használnák, hasznosítanák a zenetudomány eredményeit, hiszen a tudóst végső soron az a cél vezérli, hogy a közönséghez eljuttassa az újonnan felfedezett kincseket!
– Félszáz CD-lemezen túl, mi lesz a következő kincs, amit megoszt a közönségével?
– Weiner Leó zongoraműveinek összkiadását kiegészítve most fejeztem be legfontosabb kamaraműveinek felvételét. A zenekari Weiner összkiadás hatodik korongjára készülök a Concertinóval – ezt a sorozatot feleségem, Csányi Valéria karmester jegyzi. Visszatekintve egyre inkább látom, hogy Isten mindig a tenyerén hordott, a próbatételekkel lelkileg megedzett, mint az acélt, és idősödő koromra megadott mindent, amire egy férfi vágyhat. Boldog házasságot, szakmai előrehaladást, konszolidált egzisztenciát, megbecsültséget. S ami mindennél fontosabb: Önmagát. A hitet. Soli Deo Gloria!
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
– Nagyanyám szépen énekelt, az egyik nagyapám zongorázott, a másik kántortanító volt, édesapám gitározott, édesanyám zongorázott – szerették a zenét. A családi emlékezet szerint a szüleimnek ki kellett menniük a Giselle című romantikus balettelőadásról nem sokkal a születésem előtt, mert elkezdtem táncot járni édesanyám méhében. Ha eljön az ideje, polgári családokban úgy illik, hogy zenét is tanuljon a gyerek, így amikor hatéves lettem, fogták a telefonkönyvet, kinyitották az A betűnél, és módszeresen elkezdtek nekem zongoratanárt keresni. Sorsfordító volt, hogy Csákvári Ilonára – a weimari Liszt-növendék Aggházy Károly tanítványra – esett a választás.
– Csodagyereknek tartották, hiszen sikert sikerre halmozott, tizenhárom évesen nemzetközi zongoraversenyt nyert és önálló hangversenyt adott, tizenöt éves korában felvették a Zeneakadémiára Kadosa Pál és Ránki Dezső osztályába. De a nehézségek sem kerülték el: szürkehályog nőtt a szemén, ami egyre inkább korlátozta a hétköznapokban. Versenyt futott az idővel?
– Édesanyám igyekezett titkolni a szembetegségem, mert attól tartott, hátrányomra válik, ha az emberek tudomást szereznek róla. Mindig azt mondta, hogy a zenei életben farkastörvények uralkodnak… Most már szabadon merek beszélni róla, korábban is így kellett volna, mert könnyen elindulnak a rosszindulatú találgatások, ha hallgatunk arról, ami egyébként nyilvánvaló. Édesanyámnak rubeolája volt a terhessége alatt, ilyenkor felajánlják az abortuszt, mert fennáll annak lehetősége, hogy életképtelenül, vakon, értelmi fogyatékosan születik meg a gyermek. Édesanyám kitartott mellettem, egészségesen megszülettem. Ötéves koromban azonban kiderült, hogy van két pötty a két szemem közepén: kifejlődött a szürkehályog, amihez később nagyfokú rövidlátás társult.
– Meg lehetett műteni a szemét?
– Akkoriban felnőttkorig vártak vele. Sajnos a doktorbácsim elmesélte: időskori szürkehályog-műtéten esett át, és kilenc hónapig a teljes bizonytalanságban lebegett, hogy megvakul-e vagy sem. Megijesztett bennünket. Úgy gondoltuk, megleszek így is. Persze az édesanyám kísért mindenhova, ám az iskolában jószerével csak a hallásomra támaszkodhattam. Ötödikben a matektanárnőm kiültetett a katedrára, mert már nem tudta elnézni azt a „bolhaugrálást", amit a pad és a tábla között műveltem, de a katedráról sem láttam többet, ezért visszaültetett az első padba, ahol a szomszédot kérdezgettem: mi van a táblán? Az szóba sem jöhetett, hogy kottából játsszak a pódiumon, ezért meg kellett tanulnom kívülről a darabokat. Tizenhárom voltam, amikor megállt a szemromlás, ez az állapot eltartott negyvenéves koromig, de utána már a felkészülés is egyre nehezebben ment: öt perc kottanézés után húsz percig kellett pihentettem a szememet, annyira elfáradt. Édesanyám még megélte, hogy kijelölték a szemműtétem időpontját...
– Ha a szembetegség nem lett volna elég, a főiskolai felvételi időszakában kartörést szenvedett! De ez sem állíthatta meg a pályáján, az előfelvételin nyújtott eredménye alapján bekerült a főiskolára, ahol folytatódtak a sikerek: tizenhét évesen megtartotta első zeneakadémiai szólóestjét, két évre rá a kortárs magyar darabok előadásáért Artisjus-díjjal jutalmazták, majd húszévesen megnyerte a Magyar Rádió Zongoraversenyének első díját.
– Izgalmas körülmények között. A felkészülés időszakában megerőltettem a kezemet, ráadásul egy hűvös márciusi reggelen az ujjaim is megfáztak. Terápiaként a ma már közismert Kovács-módszerrel, hideg-forró vizet váltogatva zuhanyozgattam és pihentettem a kezeimet. Nagyon óvatosan, fokozatosan – egyszer egy perc, kétszer egy perc, háromszor egy perc… játékkal – növeltem a napi teljesítményt. Amikor elérkezett a döntő, éppen háromszor húsz percnél tartottam, ilyen körülmények között szólaltattam meg a Mondschein szonátát és Rachmaninovtól a Paganini változatokat szünet nélkül. Az első díj számomra azt bizonyította, hogy a zongorázás nem csak mechanikai munka: valójában fejben dől el minden.
– Fejben is gyakorolt?
– Naponta háromszor „eljátszottam" a teljes műsort fejben.
– Nagy rutint szerzett az újrakezdésben élete során.
– Sokat jelentett, hogy az első zongoratanárom, Csákvári Ilona szentül hitte, hogy a tanítványa mindenre képes. Tizenkét éves koromban elvitt Kadosa Pálhoz, aki két évvel később előfelvételi alapján felvett a Zeneakadémiára rendes hallgatónak. Csákvári Ilona volt az is, aki levelet írt Cziffra Györgynek, tehát az ő közvetítésével jutottam ki Franciaországba. Cziffra 1981 őszén, pár nappal a fia halála előtt hallgatott meg a Párizs környéki Saint-Frambourg kápolnában, ott kaptam meg azt a bizonyos „homlokcsókot", amit a legenda szerint Beethoventől kapott Liszt, s adta tovább – öröklődött nemzedékről nemzedékre. Az enyém úgy esett, hogy javában játszottam a kápolnában, amikor belépett Cziffra: „De szépen zongorázol, gyere, hadd puszikáljalak meg" – mondta, és valóban megpuszilt jobbról-balról. Így szereztem bizonyosságot arról, hogy nem hiábavaló, amit csinálok. Ez a megerősítés kitart egy életen át. Sokat tanultam a mestertől később is, amikor hallás után, hangfelvételről jegyeztem le az improvizációit, átiratait. Munka közben tanulmányozhattam az egyéniségét, ennek tudható be, hogy a 90-es években egészen „elcziffrultam".
– A külföldi tanulmányutak, sikerek és rendszeres fellépések világából váratlanul a nélkülözésbe zuhant – máig ismeretlen okokból. Köztudott, hogy Cziffra Györgyöt megfigyelte a titkosszolgálat, ezzel állhatott összefüggésben, hogy Kassai Istvánnak is meggyűlt a baja a politikai rendőrséggel?
– Ennél egyszerűbb az ok: anyagi haszonszerzés céljából elkövetett szakmai gyilkosság. A diktatúrák a kiemelt lehetőségeket a saját embereiknek szeretik fenntartani. Nem illettem bele a képbe, ezért megfúrták a második évi francia ösztöndíjamat Yvonne Lefébure professzornál. Vélhetően a III/II-es ügyosztály feljelentgetései értek célba, de ez, ellentétben a III/III irataival, mind a mai napig nem kutatható. Ellehetetlenítésem azzal folytatódott, hogy a franciaországi versenygyőzelemért kapott alkotói támogatást indoklás nélkül megvonták, sem állást, sem koncertfelkéréseket nem kaphattam, sőt arról is gondoskodtak, hogy egyetlen oktatási-kulturális intézmény se alkalmazhasson. A semmibe zuhantam. Három éven keresztül pár ezer forint volt az éves jövedelmem, egyedül a Magyar Rádiótól kaptam évi egy
– Hogyan kezdődött az új korszak?
– Legmélyebb megaláztatásomban váratlan lehetőséget kaptam Prunyi Ilona kolléganőmtől: válogatást készíthettem Ernst Bloch zongoraműveiből a Naxos kiadónak. Akkor én már bármit elvállaltam volna, de Bernstein tévésorozatából tudtam Blochról, hogy elsőrangú komponista, a zsidóság népi-nemzeti zeneszerzője. Felvettem a kapcsolatot a lányaival, és végül nem is válogatás született Bloch munkáiból, hanem hangzó összkiadás két CD-albumon. A felvétel sikerét látva megkeresett a kiadó vezetője, megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, mi legyen a következő? Kapásból soroltam: Erkel, Mosonyi, Volkmann, Weiner és Kodály. A válasz talán nem lett volna ennyire kézenfekvő, ha fogékony kiskamasz koromban nem Kertész Lajos református teológus, zongoraművész a tanárom. De engem az 56-os Kertész Lajos tanított magyarságra a konziban! Ez meghatározott zongoraművészként és kutatóként is. Habár vállalásaimból Kodályig még nem jutottam el, megjelent viszont a Balassa Sándor összes zongoraműve – három CD –, a Széchényi Imre-felvétel és a Hubay Jenő összes – tizenhárom korong – is Szecsődi Ferenc hegedűművésszel. Tíz élet sem lenne elég, hogy a magyar zenei múlt gazdagságát megismerjük, dokumentáljuk! Jó volna, ha az előadóművészek bátrabban használnák, hasznosítanák a zenetudomány eredményeit, hiszen a tudóst végső soron az a cél vezérli, hogy a közönséghez eljuttassa az újonnan felfedezett kincseket!
– Félszáz CD-lemezen túl, mi lesz a következő kincs, amit megoszt a közönségével?
– Weiner Leó zongoraműveinek összkiadását kiegészítve most fejeztem be legfontosabb kamaraműveinek felvételét. A zenekari Weiner összkiadás hatodik korongjára készülök a Concertinóval – ezt a sorozatot feleségem, Csányi Valéria karmester jegyzi. Visszatekintve egyre inkább látom, hogy Isten mindig a tenyerén hordott, a próbatételekkel lelkileg megedzett, mint az acélt, és idősödő koromra megadott mindent, amire egy férfi vágyhat. Boldog házasságot, szakmai előrehaladást, konszolidált egzisztenciát, megbecsültséget. S ami mindennél fontosabb: Önmagát. A hitet. Soli Deo Gloria!
Tóth Ida
Fotó: Walter Péter
