Lovas Ilona (1946–2021) [fotó: Lugosi Lugo László / MMA]
Elhunyt Lovas Ilona Kossuth-díjas textilművész, képzőművész
Hetvenöt éves korában, 2021. augusztus 15-én elhunyt Lovas Ilona Kossuth-díjas textilművész, képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, aki az 1970-es évek közepe óta volt jelen műveivel a magyar művészet hazai és külföldi csoportos kiállításain, s 1980 óta rendszeresen jelentkezett alkotásaival az itthon és külföldön megrendezett önálló kiállításain is. „Végzem a dolgom, és munkáimban a számomra legfontosabb kérdésekről beszélek" – fogalmazott alkotói önvallomásában. „– A munkáim az ég felé tekintenek, az egyetlen igazsághoz vezető útra szeretném besorolni magamat velük. Mindent ennek rendelek alá. Én az anyagok átszellemítésével próbálom elérni mindezt. …munkáimnak is egyre tisztábbaknak, manipulációtól mentesebbnek kell lenniük." Az elhunytat az MMA és az Emmi saját halottjának tekinti. | A gyászjelentés itt olvasható.
Lovas Ilona 1946. január 1-én született Budapesten. A budapesti Magyar Iparművészeti Főiskolán 1969 és 1974 között végezte tanulmányait, ahol 2002 és 2004 között DLA-képzésen vett részt. 2004-ben habilitált. A soproni Nyugat-magyarországi Egyetem docense volt. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
1984-ben, a kőszegi Zwingerben rendezett önálló kiállítása kapcsán azt írta Fitz Péter művészettörténész, hogy ritkán szereplő, alig ismert művész Lovas Ilona, akinek alkotásai nem illeszthetők a megszokott szempontok és kategóriák, a hagyományos műfajok által szerveződő kiállításokon bemutatott művei közé. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén megvont művészettörténeti elemzés azt is kimutatta, hogy Lovas Ilona textilművészeti kiindulópontja a múlt század hetvenes éveinek közepén jelölhető meg, amikor a Velemi Textilművészeti Alkotóműhelyben dolgozott. Ekkor az Ablak című alkotásával a textilszál szerepének analizálására vállalkozott, majd az 1978-as textilművészeti biennálén bemutatott művein átlátszó plexifelületeket szőtt be vékony damilszállal.
Az ezerkilencszáznyolcvanas évek munkáit, hazai és külföldi kiállításokon bemutatott installációit az 1987–89-es New York-i alkotóperiódusig a papírmassza, a búza, a víz anyagkombináció alkalmazásával készítette, illetve a papírmasszából különböző alakzatokban, sokszor rácsszerkezeteken át kihajtó búza természeti jelenségére alapozta a korszak szellemiségével együtthangzó műveket tervező és kivitelező művész.
Néhány év elmúltával, 1991-ben már teljesen új, meglepő anyaghasználattal élő, a textilművészettel már csak nagyon távoli kapcsolatokat feltételező és sejtető műegyüttessel lépett fel a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában Lovas Ilona: egy furcsa, függesztett és a földre fektetett, írástöredékeket hordozó, orsószerű testeket felsorakoztató kollekcióval.
Hasonló anyaghasználat jellemezte a marhabél mellett az üveget is alkalmazó, a Fészek Klubban bemutatott Stáció No 27. című, talán legpontosabban installációként aposztrofálható műegyüttest is. A terem bejáratával szemben egy vízszintes fagerendára támasztott nagyméretű korong fogadta a látogatót, amely a két oldalsó fal mellett sorakozó, 10, illetve 11 marhabéllel bevont üveglapból álló sorozat, mint stációk között volt megközelíthető. Közelebb lépve felfedezhető volt, hogy a pajzsszerű korong marhabélfelületén feliratok olvashatók: a Veni Creator Spiritus kezdetű imádság, illetve himnusz sorai. A reflektorok hatására aranyaló derengésbe vont mű az ikonok sejtelmességét sugározta, és a tér szakralitással itatódott át a Szentlélek kiáradásának transzcendens sugallatát hordozva.
1995-ben a Stáció 28 című mű megszületése kapcsán – amely az Óbudai Társaskör Galéria Vízpróba című sorozatába illeszkedett – új anyagok jelentek meg Lovas Ilona művészetében: a marhabél helyére, illetve azt háttérbe szorítva az előtérbe az üveg és az acél lépett, és fontos szerepet kapott egy új organikus anyag a tészta, illetve ostya formájában, amely egy üveg- és fémlapokkal megterített asztal étkeiként az érintetlenül hagyott utolsó vacsora asztalát idézte meg. E mű kapcsán állapította meg a művész monográfusa, Sturcz János művészettörténész a Hungart-könyvsorozatban megjelent nagy ívű tanulmányában: „Installációiban Lovas Ilona néhány anyag és alapjel gazdag asszociációs lehetőségét felhasználva azt a végsőkig lecsupaszított formát keresi, mely önálló ereje révén képes felidézni a transzcendenciát. Ezzel egy lebegtetett, a szakrális tradíciót a kortárs művészet minimalista alkotóelveivel ötvöző vizuális-szimbolikus rendszert hoz létre, amelyben a keresztény ikonográfiára való utalásokat beszédes tárgyakkal, geometriai alakzatokkal, anyagokkal ötvözi."
Ugyancsak Sturcz János emlékeztetett arra, hogy az ezredfordulót követően egyre erősebb és nyíltabb társadalomkritikai hangvétel jellemezte Lovas Ilona művészetét, és mindez összekapcsolódott művészetének mediális változásaival: a korábban oly előszeretettel használt anyagok és motívumok, és az általuk megtestesített kompozíciók, az installációk és a tárgyak helyét a fotó, a videó, a kép, a performansz és a videóinstalláció vette át.
Lovas Ilona búcsúztatása 2021. augusztus 31-én délután négy órakor lesz a Pasaréti Közösségi Házban (1026 Budapest, Pasaréti út 102.) katolikus gyászmise keretében. Temetése családi körben szeptember 4-én lesz a zebegényi temetőben.
1984-ben, a kőszegi Zwingerben rendezett önálló kiállítása kapcsán azt írta Fitz Péter művészettörténész, hogy ritkán szereplő, alig ismert művész Lovas Ilona, akinek alkotásai nem illeszthetők a megszokott szempontok és kategóriák, a hagyományos műfajok által szerveződő kiállításokon bemutatott művei közé. Az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén megvont művészettörténeti elemzés azt is kimutatta, hogy Lovas Ilona textilművészeti kiindulópontja a múlt század hetvenes éveinek közepén jelölhető meg, amikor a Velemi Textilművészeti Alkotóműhelyben dolgozott. Ekkor az Ablak című alkotásával a textilszál szerepének analizálására vállalkozott, majd az 1978-as textilművészeti biennálén bemutatott művein átlátszó plexifelületeket szőtt be vékony damilszállal.
Az ezerkilencszáznyolcvanas évek munkáit, hazai és külföldi kiállításokon bemutatott installációit az 1987–89-es New York-i alkotóperiódusig a papírmassza, a búza, a víz anyagkombináció alkalmazásával készítette, illetve a papírmasszából különböző alakzatokban, sokszor rácsszerkezeteken át kihajtó búza természeti jelenségére alapozta a korszak szellemiségével együtthangzó műveket tervező és kivitelező művész.
Néhány év elmúltával, 1991-ben már teljesen új, meglepő anyaghasználattal élő, a textilművészettel már csak nagyon távoli kapcsolatokat feltételező és sejtető műegyüttessel lépett fel a Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóházában Lovas Ilona: egy furcsa, függesztett és a földre fektetett, írástöredékeket hordozó, orsószerű testeket felsorakoztató kollekcióval.
Hasonló anyaghasználat jellemezte a marhabél mellett az üveget is alkalmazó, a Fészek Klubban bemutatott Stáció No 27. című, talán legpontosabban installációként aposztrofálható műegyüttest is. A terem bejáratával szemben egy vízszintes fagerendára támasztott nagyméretű korong fogadta a látogatót, amely a két oldalsó fal mellett sorakozó, 10, illetve 11 marhabéllel bevont üveglapból álló sorozat, mint stációk között volt megközelíthető. Közelebb lépve felfedezhető volt, hogy a pajzsszerű korong marhabélfelületén feliratok olvashatók: a Veni Creator Spiritus kezdetű imádság, illetve himnusz sorai. A reflektorok hatására aranyaló derengésbe vont mű az ikonok sejtelmességét sugározta, és a tér szakralitással itatódott át a Szentlélek kiáradásának transzcendens sugallatát hordozva.
1995-ben a Stáció 28 című mű megszületése kapcsán – amely az Óbudai Társaskör Galéria Vízpróba című sorozatába illeszkedett – új anyagok jelentek meg Lovas Ilona művészetében: a marhabél helyére, illetve azt háttérbe szorítva az előtérbe az üveg és az acél lépett, és fontos szerepet kapott egy új organikus anyag a tészta, illetve ostya formájában, amely egy üveg- és fémlapokkal megterített asztal étkeiként az érintetlenül hagyott utolsó vacsora asztalát idézte meg. E mű kapcsán állapította meg a művész monográfusa, Sturcz János művészettörténész a Hungart-könyvsorozatban megjelent nagy ívű tanulmányában: „Installációiban Lovas Ilona néhány anyag és alapjel gazdag asszociációs lehetőségét felhasználva azt a végsőkig lecsupaszított formát keresi, mely önálló ereje révén képes felidézni a transzcendenciát. Ezzel egy lebegtetett, a szakrális tradíciót a kortárs művészet minimalista alkotóelveivel ötvöző vizuális-szimbolikus rendszert hoz létre, amelyben a keresztény ikonográfiára való utalásokat beszédes tárgyakkal, geometriai alakzatokkal, anyagokkal ötvözi."
Ugyancsak Sturcz János emlékeztetett arra, hogy az ezredfordulót követően egyre erősebb és nyíltabb társadalomkritikai hangvétel jellemezte Lovas Ilona művészetét, és mindez összekapcsolódott művészetének mediális változásaival: a korábban oly előszeretettel használt anyagok és motívumok, és az általuk megtestesített kompozíciók, az installációk és a tárgyak helyét a fotó, a videó, a kép, a performansz és a videóinstalláció vette át.
Munkásságát számos díjjal honorálták: többek között 1973-ban elnyerte a Milánói Textiltriennále II. díját, 1993-ban Ferenczy Noémi-díjat, 2005-ben Érdemes Művész-elismerést, 2019-ben Prima díjat kapott. Munkásságát 2020-ban Kossuth-díjjal ismerték el Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a szakrális tradíciót kortárs minimalista eszközökkel ötvöző, örök érvényű emberi kérdéseket feltáró, karakteres alkotásai, egyetlen műfajba sem besorolható, egyedi alkotóművészete elismeréseként.„A kezdetektől fogva törekszem egy útkeresésre, ami lentről fölfelé vezet az én életemben és hiszem, hogy minden munkámmal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, vagy akihez vagy amihez – amitől az egész életünk függ" – vallotta egy interjúban.
Lovas Ilona búcsúztatása 2021. augusztus 31-én délután négy órakor lesz a Pasaréti Közösségi Házban (1026 Budapest, Pasaréti út 102.) katolikus gyászmise keretében. Temetése családi körben szeptember 4-én lesz a zebegényi temetőben.
