Mai, globalizált világunkban a kultúra (és kulturálatlanság) tengerként árad, ömlik ránk. Így az identitás kialakítása, megtalálása jóval nehezebb, mint amilyen száz-százötven éve volt. A magyarságunk meghatározása is – néhány hungarikumon túl – lassan csak a nyelvre korlátozódik. Fontos hát, hogy magyar nyelvet értékelni tudjuk, méltó helyre tegyük magunkban, annál is inkább, hiszen ilyen nehéz, de kifejezetten gazdag nyelve kevés népnek van.
Február 21-ét 1999-ben Az UNESCO az Anyanyelv Nemzetközi Napjává nyilvánította, melyet Magyarországon is ünneplünk. Ezen alkalomból a Magyar Művészeti Akadémia kötetbemutatót szervezett, egy igazi kuriózumnak tekinthető könyv, Sántha Attila Bühnagy székely szótárának bemutatóját. Anyanyelvünkön, a magyar nyelven belül különböző tájszólásokról is szoktunk beszélni, hallani. A székely nyelv sem egyik, sem másik, a kettő között helyezkedik el, mint tájnyelv. Saját szavai és saját dialektusai vannak, melyeket Magyarországon többnyire nem is értünk. Hacsak nincs nálunk ez a szótár.
A kötet több szempontból is különleges. Nemcsak hiánypótló nyelvészeti munka, de irodalmi alkotás is, sőt, ennél sokkal több: a megújult székely irodalom egyik alapköve. A szócikkek mellett nemcsak példamondatokat, hanem példaanekdotákat, verseket is olvashatunk, melyek közül Zorkóczy Zenóbia színművész olvasott fel részeket.


Sántha Attila elmesélte, hogy a munka során kezdett el – eleinte csak a szótárba szánt – székelyül írni szövegeket, később is – költőtársaival –, csupán szórakozásképp. Mígnem a megírt munkák hatására új irodalmi nyelv született.
A moderátor, Farkas Adrienne kiváló kérdései és érdekes közbevetései nyomán végtelenül izgalmas életpálya mutatkozott meg a hallgatóság előtt: hogyan lett egy kolozsvári diákból nyelvész, és nyelvészeti szakmunkáján keresztül irodalmi élharcos. Aki kimagasló eredményei ellenére is vallja, hogy akkor lesz valakiből igazi költő, ha már nem az a célja, hogy márványtáblát állítsanak neki. Hogy a költészet mélyebb, mint amit önmagunk dicsőítése jelent, jól bizonyítja, amit saját munkásságáról mondott: a kutatómunka és annak keresése, vajon miben különbözik másoktól, eljuttatta a székelységig. Értve ez alatt azt az identitást, amit magáénak érez. És amely későbbi munkáit, például az Ágtól ágig című verseskötetét is inspirálta.



Ennek kapcsán került szóba, hogy a régi anekdotákban, mesékben előfordul, hogy hetedíziglen átkoznak meg egy szereplőt. Őt és leszármazottait hét generációra. Miért hetedíziglen? Mert a régi világban, amikor még a családi emlékezet élő volt – mára sajnos ez ritkaság –, hét generáción át őriz meg valakit. Mindenkiről egy történetet, egyetlenegyet, de abban benne sűrűsödik az egész élete. És a hallgatóság elgondolkodik: vajon rólunk majd mit mesélnek az utódaink (ha mesélnek egyáltalán)?
Sántha Attila Ágtól ágig című verseskönyvét végigolvasva az a gondolat támadhat bennünk, hogy minden család megérdemelne egy ilyen könyvet. Beható, mély családtörténet, szabadversekben. A benne megírt életek szálai szövetségben léteztek egymással, gyakorta ismétlődő sorsokkal, melyek egyáltalán nem voltak könnyűek. Itt egy olyan világ elevenedik meg, melyről elsőkézből már nem tudunk, melyben már nem tudunk tájékozódni, mégis zsigereinkbe van kódolva, meghatározza jelenünket.
Nem találunk benne ciklusokat, minden vers a családi emlékezet egy-egy mozaikdarabkája, így sikerült létrehozni egy jól megalkotott ívet, mely amellett, hogy összefogja ezt a tömény, sokfelé mutató világot, fokozatosan több generáció képét rajzolja ki előttünk. Ehhez hozzásegítenek a költő családi archívumából származó fényképek, élővé téve az olvasó előtt a versek szereplőit.


Sántha Attila első versei az Utunkban jelentek meg 1985-ben, azóta rendszeresen közöl hazai és magyarországi lapokban. Ahhoz az írói csoporthoz tartozik, amely az Előretolt Helyőrség című folyóirat és az Erdélyi Híradó kiadó körül tömörült. Ő az újdonságnak számító transzközép elindítója, ideológusa és teoretikusa.
 
Forrás: Izer Janka / Irodalmi Jelen