– Sokszor vallott már a gyökereiről. Legújabb kötete sem választható el attól a világtól, amelyből érkezett. Felidézné néhány szóban a Magyarfaluban és a Csíkszeredában töltött éveket?

– Magyarfaluban paraszti életmód szerint éltünk, amit a norma, a rend, az erkölcs, a tisztelet, a kötelesség, a felelősség, a szolgálat, a közösség, az Istenbe vetett hit határozott meg. És természetesen a munka vakulásig, kimúlásig… Még a fekvő betegnek is adtak munkát: ostromolja az eget imával. Az öntudatlan betegnek is volt dolga: az emberi létforma gyakorlásának lehetősége. Hiábavaló élet nem volt. Kegyetlenül szép, zártan szabad és mindenestül méltóságos világban nőttem fel. Csíkszereda új életet hozott és új világot. Kicserélődtek a gondok és az örömök, megnyílt az út a tanulás és a tudás előtt.

– Honnan hová jutott az a „kislány", aki miután Budapestre érkezett, egyik új versét idézve: végül egy csütörtökön utat kért a híres vacsorára?

– A pillanat, amikor 1995-ben leszálltam a Keleti pályaudvaron a vonatról, úgy él bennem, mint egy fénykép. Nyár volt, vendégmunkásnak jöttem, egy budapesti ismerősöm kertjét gondoztam. Akkor már tudtam, hogy Magyarországon van a jövő, utcaseprő itt is jól jöhet – gondoltam, mert akkor erre a munkakörre volt reális esélyem. Olyan szívet örököltem a parasztságtól, amely nem szenvedi el az igazságtalanságot. A kisebbségi létet természetellenes létmódnak éltem meg. Várható volt, hogy ez belőlem előbb-utóbb kisebbrendűségi érzést vált ki, és az ember ebben az állapotban keresi a felelősöket. Az is tévedés, ha a bűnbakot külső alanyban véljük megtalálni, és az is nagyon veszélyes, ha magából csinál bűnbakot az ember. Egyik nagyobb veszettség a másiknál. Jó volt kikötni a Jóistennél; nála az emberi keretek nem számítanak. Más kérdés, hogy az istentörténet a nagycsütörtökkel kezdődik és nem wellness hétvégével…

– Versei örök témákat járnak körül, mint úton levés, hazatalálás, istenkeresés, bűn, irgalom, szenvedés, halál, feltámadás, megváltás. Miféle belső szükséglet az, amely a hétköznapok örvényében e komoly és olykor komor kérdések felé hajtja?

– Szerencsénkre e fenti témákra nincs kielégítő válasz és magyarázat, ezért minden ember és minden kor lehetőséget kap arra, hogy megküzdhessen a maga világképéért. A nagyon messzire elhajózott tudomány (genetika, technológia, mesterséges intelligencia stb.) eredményei és prognózisai alapján nem csoda, hogy sokan már csak nevetnek az irgalom, a feltámadás, de akár az Isten szó hallatán. Az én világképemben mindegy, hogy az ember merre és hány centit fejlődik, a világot milyen irányba kormányozza. Jézus azon mondása, hogy add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Isten – nem veszít érvényéből. Egyszerűen más pályán mozog az ember e két szükséglete. Élet az is, amikor az emberek magukat vagy egymást teszik meg istennek. De abban a világban nekem nem volna helyem.

– Mintha az istenkeresésének perlekedő vehemenciája szelídült volna erre a kötetre, illetve az, hogy Jób alakja feltűnik benne, valamiféle belenyugvást is sejtet.

– Jób könyvéből ugyan még jeles kollokviumi vizsgát is tettem, de az egyik legfontosabb üzenetét két évtizeddel később hallottam meg. Akivel szemben állunk, az nem az Isten, hanem a sátán. Isten nemcsak fölöttünk és az elérhetetlenségben van, hanem mellettünk is. Mellettünk áll minden csatánkban. Különösen a végső dolgokat illető küzdelmeinkben vesz részt. És győzött. A történet még nem ért véget, de az eredményhirdetés már elhangzott. Nagy öröm számomra, hogy a kötet hangulatából ez a hitbéli fordulat kiérezhető.

– Petőfi Sándornak, Hervay Gizellának, Pilinszky Jánosnak is dedikált verseket. Kik ők az Ön számára?

– Petőfi volt az első költő, akivel „találkoztam"; az ő költészete híd a népköltészet és a szépirodalom között. Pilinszky az Isten, Hervay a szerelem dolgait segítette megélni és megfogalmazni. Amikor őket olvastam, úgy éreztem, hogy belelátnak a szívembe, és azt fogalmazzák meg, ami bennem is történik. Hitelességük kizárólagossá is tette őket. Ugyanezt élem meg Csoóri Sándor költészete kapcsán is. Ő olyan a számomra, mint a vonatnak a sínpár: összeköti a lehetetlenségeket, hogy az élet futhasson rajtuk. Évek óta az ő világában bujkálok.

– Az új verseibe beleszőtte korunk problémáit is. Mi ma a legnagyobb kihívás?

– Korunk arra tart igényt, azzal él vissza, ami miatt egyszer már elbuktunk: a szabad akaratunk. Olyan környezetet teremtettek, ahol, ha önként nem adjuk a szabad akaratunkat, akkor erőszakkal veszik el tőlünk – persze, azért, hogy megmentsenek minket, hogy másokat mentsenek meg, de különösen is a világegyetemet. Hitem szerint az emberiségnek egy megváltója van, aki ráadásul már a megváltás művét is véghezvitte. Ezen felül vallom azt is, hogy a szabad akarat nem átruházható. Azok reményéhez társulok, akik azt vallják: nagy irgalmasságában és az igazak miatt Isten felkínálja a világnak a kijáratot. Bizalmunk egyedül benne lehet, mert egyedül az ő szándékai tiszták. Megváltott, és meg akar menteni minket.

– Az írás mellett másik hivatása a néprajzkutatás. Mi a területe?

– Döntően a moldvai katolikus magyarság népi vallásosságával foglalkozom, jelenkori kutatásokat végzek. De miután a történeti előzmények ismerete nélkül a jelen csak látható, de nem értelmezhető, elég gyakran el kell utazni a múltba, és ott kutakodni.

– Milyen ma Magyarfalu? Hogyan éli meg, amikor hazatér?

– Magyarfalu a térképen a helyén van, de Magyarfaluban semmi nincs a régi helyén. Ez így természetes. Rólam pedig azt mondják odahaza: „Elvirágoztál." Ez is természetes. A falum mindennapjaira nincsen ráhatásom. De a köldökzsinór nem vágatott el – erre alkalmas fegyverrel egyedül a halál rendelkezik. Az az ember megy haza, aki elment hazulról. A faluban nem volt könyvbemutatóm. Otthon nem vagyok más, sem különb, mint az otthoniak, egy vagyok közülük. A szüleim sem olvassák, amit írok. Nem ismerik a magyar betűt. Édesanyám elvörösödött, amikor megtudta, hogy „gondolattestben meztelenkedem". „Nem szégyellsz azok után kiállni az emberek elé?" – kérdezte. „Dehogynem, édesanyám" – válaszoltam. „Hát az nagy szégyen!" – mondta ő. „Csakugyan" – helyeseltem… Ennyiben maradtunk.

– Milyen alkotói tervei vannak a közeljövőben?