Hamlet, a magyar
Ezzel a címmel jelent meg Ablonczy Lászlónak, az MMA rendes tagjának legújabb könyve, amely arra vállalkozott, hogy megismerteti az olvasókkal a dán királyfi diadalmas, magyarországi útját. A legtöbb ember számára Hamlet magyarítása egyértelműen Arany Jánoshoz kötődik, a könyvben azonban megismerhetünk minden jelentősebb más fordítást is, továbbá színházi történeteket, rendezői koncepciókat, főszereplőket – mindezt nagyon közérthető, mégis tudományos igényű fejtegetésekkel. Az esszékötet amellett, hogy az 1795 és 1956 közötti időszakra és Shakespeare örökbecsű művére koncentrál, betekintést enged a tágabb értelmű magyarországi színjátszásba, és különösen a 20. századi leírásoknál a trianoni gyász magyar művészetre gyakorolt hatására is. A kötetet az MMA Kiadó adta ki.
Hírlapíró – így szokta magát bemutatni Ablonczy László, de aki ismeri az életművét, tudja, hogy az egyszerűség és a szerénység mellett nagyon komoly művelődéstörténeti, tudományos hátterű munka áll. Ablonczy mindent tud a színháztörténetről, belemélyedt a francia–magyar kulturális kapcsolatokba, feleségével, A. Szabó Magdával együtt bejárta Franciaországot, hogy magyar nyomokat keressenek még a legeldugottabb kis temetőkben is. Emellett hosszú évekig volt a Nemzeti Színház direktora, majd számtalan könyv írója és például a Magyar Nemzet vagy az Országút című lapok szerzője. Ablonczy stílusa a 20. századi irodalom és publicisztika legnagyobbjaihoz hasonlít. Élvezetes, veretes, és ami még különlegessé teszi: gúnyos, de humoros. Ilyen előzmények után mindig nagyon türelmetlenül várjuk az éppen elkövetkező munkáját. A Hamlet, a magyar címűben sem csalatkozunk. A könyv a szerző nagy kedvenceinek kíván mementót állítani. Ezek a kedvencek tulajdonképpen mind ismerősök Ablonczy korábbi könyveiből. Olvashattunk már Mensáros Lászlóról, Németh Antalról, Ódry Árpádról, Arany Jánosról. Mégis, ebben a műben, szintézisbe fogva kapjuk a 250 év magyar színjátszás színes, érdekes bemutatását.
Megtudjuk, hogy az első Hamlet-fordítás Kazinczy Ferenchez kötődik. Kazinczy talán Bécsben vagy Kassán láthatta Shakespeare művét, ott tetszett meg neki. Először Kelemen László színi tanodája adta elő. A kolozsvári ősbemutató után fél évszázadig még ezt a változatot játszották.
Különleges év 1837, hiszen ekkor adták át a Pesti Magyar Színházat, amelyet 1840-től Nemzeti Színháznak neveznek. A korszak nagy „sztárja" Egressy Gábor volt, aki Hamletet játszott ott és szinte mindent tudott a műről. Szinte az ő szemével olvashatjuk a korabeli francia és német kritikákat, Egressy ismerte a különböző fordításokat és az első Hamlet elemzés is az ő nevéhez kötődik. De a darab magyarországi útja nem volt mindig diadalmenet. Olyan jelentős írók, költők bírálták annak feldolgozását, átültetését, mint Vörösmarty vagy Bajza József. Vörösmarty saját korában már nem Kazinczy, hanem egy másik, Vajda Péter által átírt fordítással foglalkozott. Engedtessék meg egy izgalmas gondolat a hosszú fejtegetésből: „Hamlet gondolkodó alkat, de bizonyság esetén lobbanékonysága gyilkosságra is hevíti". Vajda munkájáról szólva pedig azt írja: „A fordítás hűnek látszik, de egy kicsit darabos, és nehéz, mi színésznek felette nagy akadály."
Talán ez a „darabos" fordítás vette rá Arany Jánost is, hogy 1867-ben benyújtsa saját munkáját a Kisfaludy Társaságnak. Ezzel pedig megszületett az egyik, ha nem a legnagyobb klasszikus fordítás, amelyet mind a mai napig sokan úgy idéznek, hogy nem is tudják, hogy Aranytól szólnak. Ablonczy szavaival élve: „Arany magyarítása megnövelte az irodalmárok, a kritikusok ambícióját." Az értelmezések között kiemelkedik Hevesy Sándoré. De sorra születnek más munkák is. Az író szemlátomást fürdik az adatokban, az eredeti újságcikkekben és az ebből adódó következtetésekben. Eliot szerint a Hamlet az irodalom Mona Lisája. Voltaire szerint viszont egy részeg vadember munkája.
De nem is csoda, hogy ez a remekmű mindenkit megihletett, mindenki magyarázni, feldolgozni kívánta. Megjegyzem: a legjobb műveket nem kell magyarázni, azok magukért kiáltanak, de valahogy úgy érezzük: a Hamlet kultusz mindig megihlette az irodalom és a színjátszás szerelmeit.
Külön kiemelném a könyv utolsó részét, amely az 1945 utáni eseményekkel foglalkozik. Fájó olvasni, hányan jutottak koldusbotra azért, mert nem vették át a marxista ideológiát, és nem magyarázták bele a nép hatalmát és a proletariátus küzdelmét Shakespeare művébe. Szinte elborzadunk, amint a Major Tamásról szóló fejezetet olvassuk, hogyan próbált zagyvaságot belemagyarázni a darabba, úgy, hogy beteges hegemóniával mindent ő játszott és rendezett a Nemzetiben. Eltűnődünk Németh Antal vagy Somlay Artúr sorsán, szinte látjuk magunk előtt Ódry vagy Básti játékát. De mindenekelőtt Mensárosét, akinek 1956-os szerepvállalása miatt kisiklott az élete. Hogy nem lett belőle nagyobb tragédia, az csakis annak köszönhető, hogy Mensáros László színpad iránti alázatossága mindent és mindenkit meggyőzött.
A könyv legdrámaibb része mégis az, ami a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház Hamlet előadására vezet el bennünket 1919. szeptember 30-án. Ezzel a darabbal búcsúzott a társulat a háztól. Elkövették azonban azt a hibát, hogy a tragédiát a következő szavakkal fejeztették be: Hamlet: Horatio, halott vagyok. Te élsz. Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket. A románok azonban csak a nagymonológ elejét engedélyezték. „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés." A magyar színész, amikor a játék közben ehhez a részhez ért, megállt. Pillanatnyi csend után szinte felrobban a színház és az emberek azt zúgták: Élni akarunk! Sokan sírva fakadtak. Nem megyünk el, nem hagyjuk el a színházunkat!
És még hátravolt néhány hónap, hogy 1920. július 4-én aláírják a trianoni békediktátumot…
(Ablonczy László: Hamlet, a magyar. Bp., 2021, MMA Kiadó, 264 oldal, ármegj.: 4800 Ft)
Megtudjuk, hogy az első Hamlet-fordítás Kazinczy Ferenchez kötődik. Kazinczy talán Bécsben vagy Kassán láthatta Shakespeare művét, ott tetszett meg neki. Először Kelemen László színi tanodája adta elő. A kolozsvári ősbemutató után fél évszázadig még ezt a változatot játszották.
Különleges év 1837, hiszen ekkor adták át a Pesti Magyar Színházat, amelyet 1840-től Nemzeti Színháznak neveznek. A korszak nagy „sztárja" Egressy Gábor volt, aki Hamletet játszott ott és szinte mindent tudott a műről. Szinte az ő szemével olvashatjuk a korabeli francia és német kritikákat, Egressy ismerte a különböző fordításokat és az első Hamlet elemzés is az ő nevéhez kötődik. De a darab magyarországi útja nem volt mindig diadalmenet. Olyan jelentős írók, költők bírálták annak feldolgozását, átültetését, mint Vörösmarty vagy Bajza József. Vörösmarty saját korában már nem Kazinczy, hanem egy másik, Vajda Péter által átírt fordítással foglalkozott. Engedtessék meg egy izgalmas gondolat a hosszú fejtegetésből: „Hamlet gondolkodó alkat, de bizonyság esetén lobbanékonysága gyilkosságra is hevíti". Vajda munkájáról szólva pedig azt írja: „A fordítás hűnek látszik, de egy kicsit darabos, és nehéz, mi színésznek felette nagy akadály."
Talán ez a „darabos" fordítás vette rá Arany Jánost is, hogy 1867-ben benyújtsa saját munkáját a Kisfaludy Társaságnak. Ezzel pedig megszületett az egyik, ha nem a legnagyobb klasszikus fordítás, amelyet mind a mai napig sokan úgy idéznek, hogy nem is tudják, hogy Aranytól szólnak. Ablonczy szavaival élve: „Arany magyarítása megnövelte az irodalmárok, a kritikusok ambícióját." Az értelmezések között kiemelkedik Hevesy Sándoré. De sorra születnek más munkák is. Az író szemlátomást fürdik az adatokban, az eredeti újságcikkekben és az ebből adódó következtetésekben. Eliot szerint a Hamlet az irodalom Mona Lisája. Voltaire szerint viszont egy részeg vadember munkája.
De nem is csoda, hogy ez a remekmű mindenkit megihletett, mindenki magyarázni, feldolgozni kívánta. Megjegyzem: a legjobb műveket nem kell magyarázni, azok magukért kiáltanak, de valahogy úgy érezzük: a Hamlet kultusz mindig megihlette az irodalom és a színjátszás szerelmeit.
Külön kiemelném a könyv utolsó részét, amely az 1945 utáni eseményekkel foglalkozik. Fájó olvasni, hányan jutottak koldusbotra azért, mert nem vették át a marxista ideológiát, és nem magyarázták bele a nép hatalmát és a proletariátus küzdelmét Shakespeare művébe. Szinte elborzadunk, amint a Major Tamásról szóló fejezetet olvassuk, hogyan próbált zagyvaságot belemagyarázni a darabba, úgy, hogy beteges hegemóniával mindent ő játszott és rendezett a Nemzetiben. Eltűnődünk Németh Antal vagy Somlay Artúr sorsán, szinte látjuk magunk előtt Ódry vagy Básti játékát. De mindenekelőtt Mensárosét, akinek 1956-os szerepvállalása miatt kisiklott az élete. Hogy nem lett belőle nagyobb tragédia, az csakis annak köszönhető, hogy Mensáros László színpad iránti alázatossága mindent és mindenkit meggyőzött.
A könyv legdrámaibb része mégis az, ami a Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház Hamlet előadására vezet el bennünket 1919. szeptember 30-án. Ezzel a darabbal búcsúzott a társulat a háztól. Elkövették azonban azt a hibát, hogy a tragédiát a következő szavakkal fejeztették be: Hamlet: Horatio, halott vagyok. Te élsz. Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket. A románok azonban csak a nagymonológ elejét engedélyezték. „Lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés." A magyar színész, amikor a játék közben ehhez a részhez ért, megállt. Pillanatnyi csend után szinte felrobban a színház és az emberek azt zúgták: Élni akarunk! Sokan sírva fakadtak. Nem megyünk el, nem hagyjuk el a színházunkat!
És még hátravolt néhány hónap, hogy 1920. július 4-én aláírják a trianoni békediktátumot…
Pásztor-Kovács Katalin
(Ablonczy László: Hamlet, a magyar. Bp., 2021, MMA Kiadó, 264 oldal, ármegj.: 4800 Ft)
