A múlt képei peregtek a kivetítő óriás-képernyőjén: az 1986-ban elkészült siófoki templom, a sevillai világkiállítás magyar pavilonja, amely oly gyönyörűen mutatja be a magyar lélek színgazdagságát, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai épületei, a makói Hagymaház, az egri Bitskey Aladár Uszoda, no meg a Felső-Tisza menti és a devecseri újjáépítés nyomán megszületett tájba simuló lakóházak. Épületek, egy Mester kőbe és fába faragott lelke. Mert Makovecz Imre maga volt az építő gondolat. Turi Attila mindezt így foglalta szavakba: „a múlt képeit vetítem, de a jövőről szólok. Mert Makovecz Imre élete, tanítása a jövőről szólt. Ki volt ő? Ismertük lelkesedését, haragját, szavait, amely ugyanúgy szólt a zalai szőlősgazdához, mint az egyetemi professzorhoz. Képekben beszélt, ősképekről, elemi dolgokról. Nem mindig tudtuk követni, de ő türelmes volt. Benne volt az a parasztfiú, aki a szénásszekéren feküdt, hogy a Jóistent lássa, az építész, a Rudolf Steiner-féle antropozófia, mint ahogyan olyan lépcsők is voltak benne, amiket mi már nem tudtunk felfogni. Ezek magányos lépcsők voltak. De mindazt, ami ő volt, a világ kézzelfoghatóan megtapasztalhatta 1992-ben, a sevillai világkiállítás magyar pavilonja kapcsán". Turi Attila szerint Makovecz Imre élő építészete nem állt meg az épületeknél, hiszen a kövekből élő, emberi közösségek születtek. Mint fogalmazott: „Makovecz Imre úgy tekintett az építésre, hogy annak nagyobbik része közösségépítés."