Emese és a varázslatos lányok
Elkapkodták Tóth György fotóművész aktjait Kínában
Pekingi tárlattal ért véget Tóth György Balogh Rudolf- és Magyar Fotográfia Nagydíjas fotóművész, az MMA rendes tagja kínai kiállítássorozata, amely 2018 óta nyolc egyéni és csoportos tárlaton való részvételt jelentett. A kiállításokat a művész galeristája, Erdész László szervezte és – mint arról a művész érdeklődésünkre beszámolt – az erkölcsi elismerésen túl figyelemreméltó üzleti sikert is hozott a számára. A kiállított képek közül ugyanis csak nagyon kevés tért haza, a kínai gyűjtők körében szinte mind elkelt.
Pekingi tárlattal ért véget Tóth György Balogh Rudolf- és Magyar Fotográfia Nagydíjas fotóművész, az MMA rendes tagja kínai kiállítássorozata, amely 2018 óta nyolc egyéni és csoportos tárlaton való részvételt jelentett. A kiállításokat a művész galeristája, Erdész László szervezte és – mint arról a művész érdeklődésünkre beszámolt – az erkölcsi elismerésen túl figyelemreméltó üzleti sikert is hozott a számára. A kiállított képek közül ugyanis csak nagyon kevés tért haza, a kínai gyűjtők körében szinte mind elkelt.
Minden alkotóművésznek van egy emblematikus alkotása, egy főműve. Ami Robert Capának a Milicista halála, az Tóth Györgynek az Emese című fotója, a magyar fotótörténet aukciós csúcstartója. A kettő persze – motorsportból vett hasonlattal élve – egészen más „géposztály", talán egyetlen azonosság van köztük, hogy mindkét pillanatot fényképezőgéppel rögzítették. Capával ellentétben Tóth György – aki a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja – elsősorban egyedi aktjaival írta be magát a magyar fotótörténetbe, noha pályája kezdetén őt is a szociografikus témák, az áttételes politikai üzenetek, a szocialista világgal szembeni kritika megfogalmazása érdekelte.
- Hogyan is volt ez akkoriban, mikor és miért váltott irányt? – kérdeztük tőle pekingi kiállítását követően.
- Csakugyan ketté kell választani az életművemet! A hetvenes évektől fotózok tudatosan, akkoriban valóban a dokumentarista megközelítés izgatott. Az 1986-89 közötti időszak volt számomra az útkeresés, a nagy váltás időszaka. Ebből bontakozott ki az, amit ma is csinálok: portrék olyan művészekről, akiknek szeretem a művészetét, valamint az aktok. Persze, mivel művészportrét eladni nem könnyű, leginkább csak rajongók vásárolnak ilyen képeket, így ezek számomra inkább csak intellektuális kihívást jelentő témát jelentenek. A lányok többeket érdekelnek, nem titok, hogy az aktjaimból élek.
- Mert ez baj?
- Nekem ugyan nem! Nem tudok szebb teremtményt elképzelni a fiatal női testnél.
- Az érett, vagy idős női test ábrázolása egyáltalán nem érdekli? Csak az eszményi szépség ragadja meg?
- Jó kérdés, tudniillik engem a „hervadt rózsa" látványa vezetett el a felismeréshez, hogy a „virágot" élete legszebb periódusában szeretném megörökíteni. Egyetlen egyszer fotóztam idős nőt, de az sorsfordító hatással volt rám. Éppen művészi útkeresésben voltam. Borozói asztaltársaságunkhoz csapódott egy koros hölgy, aki kissé be volt pityókázva. Úgy alakult, hogy még azon az estén áthívtam a közeli stúdióba, ahol kész volt aktot állni nekem, én pedig ellőttem rá egy tekercset a Haselblad kamerámmal. Harmincnégy voltam akkor, azelőtt sohasem találkoztam öreg testtel. Ez a látvány nagy lökést adott, attól kezdve tudtam, hogy aktokat kell csinálnom. Szembesültem a felismeréssel, hogy az idős nő is nő, úgy viselkedett, mintha fiatal lány lett volna.
- Népszerű műfaj az akt?
- Nem annyira, mint sokan feltételezik! Persze mindenki elismerően nyilatkozik, hogy mennyire odavan az „éteri szépség" látványától, de aztán mégsem meri megvenni, „mert mit szól otthon az asszony"? Én nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik ilyen probléma az aktokkal…
- Márpedig életszerű helyzet, azzal együtt is, hogy az Ön képei nem az erotikára vannak kihegyezve, hanem az esztétikumra és leginkább a mozdulatot ragadják meg. A szépre pedig nem haragudni kell, hanem gyönyörködni benne.
- Ezt mondom én is, és értő szemmel így van! Nem véletlen, hogy csak nagyon kifinomult ízlésű, igényes vásárlók, leginkább gyűjtők veszik a képeimet.
- Mit szólna, ha meglátná valamelyik képét egy autószerelő-műhely falán?
- Miért ne, elvégre ne zárjuk ki, hogy egy szerelő is lehet privátban kifinomult műértő! Ha a műhely falán szeretne a képemben gyönyörködni, én nem bánom! Minden képem éli a maga életét, amire miután másé, nincs ráhatásom. Fejlődnek. Furcsa érzés, hogy nem fogom meglátni melyik meddig, hová, milyen más képek közé jut el. Én előbb megyek el ebből a világból, mint például az Emese képem, amelyért gyűjtők harcolnak egymással és készek érte milliókat fizetni. A nívós gyűjtőknél már másodlagos, hogy akt, ők magát a képet nézik.
- Kicsoda Emese?
- A hölgyet a kilencvenes években kezdtem el fotózni, az Operaházban dolgozik. Egy intellektuális szépség! Magyar-olasz szakon végzett, akkoriban olasz turistákat kísért, imádja az operaházat. Emese óta tudom, hogy csak intelligens nők tudnak jól modellt állni. A szépség nem is legfontosabb, inkább érdekes legyen! Ehhez karakter kell.
- Azt már értjük, hogy mi ragadta meg az aktfotózásban, de hogyan gondolkodott akkor, amikor a nyolcvanas években azt a villamosmegálló sorozatot készítette, amellyel ismerté vált?
- E mögött az volt, hogy én nagyon-nagyon nem szerettem a Kádár-rendszert. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy direktben nem lehet kritizálni, egy fricskára viszont mindenképpen vágytam. Olyan témát kerestem, amellyel kendőzetlenül megmutathatom a szocialista világ reménytelenül ótvaros rögvalóságát. Gondoltam, a legjobb, ha tükröt tartok eléjük: ahogy a villamosmegállók kinéznek, az maga szocializmus. Később végig fotóztam a villamosvezetőket, annyi villamosvezetőt, ahány villamosmegállót előtte.
- Miért hagyta abba?
- Egy ideig gyártottam szoció-anyagokat, mígnem egy alkalommal cigányputriban aludtunk. Azon az éjjelen ráeszméltem, hogy nekem ehhez az égvilágon semmi közöm! Tudniillik én csak előkelő vendég vagyok abban a világban, aztán hazamegyek, szépen befekszem a fürdőkádba, felveszem a vasalt inget, és élem a magam budapesti életét. Kívülállóként nem akarok se pozitív, se negatív ítéleteket hozni mások élete felett, tudósítani meg aztán pláne nem akarok.
- A digitális fotózásról mi a véleménye?
- A sajtónak jót tett a digitális technika, hogy a kép azonnal szerkeszthető, továbbítható a szerkesztőségbe. De én fotóművészként soha nem leszek hajlandó veszni hagyni azt a rítust, amit a film ad nekem. Szükségem van az izgalomra az exponálás után, míg elő nincs hívva a film, míg nincs a negatív beszkennelve, művészpapírra kinyomtatva. Nagy feketeszín-őrült vagyok. A fekete keret is azért van a képeimen, hogy látszódjék, csak teljes kockában gondolkodom, nem vágom meg a képet utólag. Nagyon szeretek nagyméretű (4x5-ös) filmre dolgozni, az Emese is erre készült.
- Hogyan készülnek különös „bemozdulásos" képei? Feltételezem, nem hosszú záridővel…
- Egy saját eljárást dolgoztam ki, amelynek a lényege, hogy a blende nyitva van, és miközben a modell az én instrukcióim szerinti mozdulatot teszi, azalatt én pontosan nyolcszor, megfelelő ütemben elvillantom a vakut. Természetesen minden aprólékosan ki van számolva a vaku fényerejétől a mozdulat sebességéig.
- Ha már eladta a képeit a kínaiaknak, nem tart attól, hogy másolni kezdik, majd Tóth György utánzatokkal árasztják el a világot?
- Kizárt, ugyanis nem ismerik a beállításaimat, sem a dolgok logikáját. A recept csak az enyém, ahogy az Emese-kép is egyszeri és megismételhetetlen. Erről jut eszembe, hogy az Emese-kép kiállítási méretben bekerült a Magyar Fotográfiai Alapítvány gyűjteményébe is. Erről elsőként most teszek nyilvánosan említést, de többet nem mondhatok, mert novemberben más bejelentéssel összekapcsolva szenzációs sajtóhír lesz belőle.
- Hogyan is volt ez akkoriban, mikor és miért váltott irányt? – kérdeztük tőle pekingi kiállítását követően.
- Csakugyan ketté kell választani az életművemet! A hetvenes évektől fotózok tudatosan, akkoriban valóban a dokumentarista megközelítés izgatott. Az 1986-89 közötti időszak volt számomra az útkeresés, a nagy váltás időszaka. Ebből bontakozott ki az, amit ma is csinálok: portrék olyan művészekről, akiknek szeretem a művészetét, valamint az aktok. Persze, mivel művészportrét eladni nem könnyű, leginkább csak rajongók vásárolnak ilyen képeket, így ezek számomra inkább csak intellektuális kihívást jelentő témát jelentenek. A lányok többeket érdekelnek, nem titok, hogy az aktjaimból élek.
- Mert ez baj?
- Nekem ugyan nem! Nem tudok szebb teremtményt elképzelni a fiatal női testnél.
- Az érett, vagy idős női test ábrázolása egyáltalán nem érdekli? Csak az eszményi szépség ragadja meg?
- Jó kérdés, tudniillik engem a „hervadt rózsa" látványa vezetett el a felismeréshez, hogy a „virágot" élete legszebb periódusában szeretném megörökíteni. Egyetlen egyszer fotóztam idős nőt, de az sorsfordító hatással volt rám. Éppen művészi útkeresésben voltam. Borozói asztaltársaságunkhoz csapódott egy koros hölgy, aki kissé be volt pityókázva. Úgy alakult, hogy még azon az estén áthívtam a közeli stúdióba, ahol kész volt aktot állni nekem, én pedig ellőttem rá egy tekercset a Haselblad kamerámmal. Harmincnégy voltam akkor, azelőtt sohasem találkoztam öreg testtel. Ez a látvány nagy lökést adott, attól kezdve tudtam, hogy aktokat kell csinálnom. Szembesültem a felismeréssel, hogy az idős nő is nő, úgy viselkedett, mintha fiatal lány lett volna.
- Népszerű műfaj az akt?
- Nem annyira, mint sokan feltételezik! Persze mindenki elismerően nyilatkozik, hogy mennyire odavan az „éteri szépség" látványától, de aztán mégsem meri megvenni, „mert mit szól otthon az asszony"? Én nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán létezik ilyen probléma az aktokkal…
- Márpedig életszerű helyzet, azzal együtt is, hogy az Ön képei nem az erotikára vannak kihegyezve, hanem az esztétikumra és leginkább a mozdulatot ragadják meg. A szépre pedig nem haragudni kell, hanem gyönyörködni benne.
- Ezt mondom én is, és értő szemmel így van! Nem véletlen, hogy csak nagyon kifinomult ízlésű, igényes vásárlók, leginkább gyűjtők veszik a képeimet.
- Mit szólna, ha meglátná valamelyik képét egy autószerelő-műhely falán?
- Miért ne, elvégre ne zárjuk ki, hogy egy szerelő is lehet privátban kifinomult műértő! Ha a műhely falán szeretne a képemben gyönyörködni, én nem bánom! Minden képem éli a maga életét, amire miután másé, nincs ráhatásom. Fejlődnek. Furcsa érzés, hogy nem fogom meglátni melyik meddig, hová, milyen más képek közé jut el. Én előbb megyek el ebből a világból, mint például az Emese képem, amelyért gyűjtők harcolnak egymással és készek érte milliókat fizetni. A nívós gyűjtőknél már másodlagos, hogy akt, ők magát a képet nézik.
- Kicsoda Emese?
- A hölgyet a kilencvenes években kezdtem el fotózni, az Operaházban dolgozik. Egy intellektuális szépség! Magyar-olasz szakon végzett, akkoriban olasz turistákat kísért, imádja az operaházat. Emese óta tudom, hogy csak intelligens nők tudnak jól modellt állni. A szépség nem is legfontosabb, inkább érdekes legyen! Ehhez karakter kell.
- Azt már értjük, hogy mi ragadta meg az aktfotózásban, de hogyan gondolkodott akkor, amikor a nyolcvanas években azt a villamosmegálló sorozatot készítette, amellyel ismerté vált?
- E mögött az volt, hogy én nagyon-nagyon nem szerettem a Kádár-rendszert. Nem voltam ostoba, tudtam, hogy direktben nem lehet kritizálni, egy fricskára viszont mindenképpen vágytam. Olyan témát kerestem, amellyel kendőzetlenül megmutathatom a szocialista világ reménytelenül ótvaros rögvalóságát. Gondoltam, a legjobb, ha tükröt tartok eléjük: ahogy a villamosmegállók kinéznek, az maga szocializmus. Később végig fotóztam a villamosvezetőket, annyi villamosvezetőt, ahány villamosmegállót előtte.
- Miért hagyta abba?
- Egy ideig gyártottam szoció-anyagokat, mígnem egy alkalommal cigányputriban aludtunk. Azon az éjjelen ráeszméltem, hogy nekem ehhez az égvilágon semmi közöm! Tudniillik én csak előkelő vendég vagyok abban a világban, aztán hazamegyek, szépen befekszem a fürdőkádba, felveszem a vasalt inget, és élem a magam budapesti életét. Kívülállóként nem akarok se pozitív, se negatív ítéleteket hozni mások élete felett, tudósítani meg aztán pláne nem akarok.
- A digitális fotózásról mi a véleménye?
- A sajtónak jót tett a digitális technika, hogy a kép azonnal szerkeszthető, továbbítható a szerkesztőségbe. De én fotóművészként soha nem leszek hajlandó veszni hagyni azt a rítust, amit a film ad nekem. Szükségem van az izgalomra az exponálás után, míg elő nincs hívva a film, míg nincs a negatív beszkennelve, művészpapírra kinyomtatva. Nagy feketeszín-őrült vagyok. A fekete keret is azért van a képeimen, hogy látszódjék, csak teljes kockában gondolkodom, nem vágom meg a képet utólag. Nagyon szeretek nagyméretű (4x5-ös) filmre dolgozni, az Emese is erre készült.
- Hogyan készülnek különös „bemozdulásos" képei? Feltételezem, nem hosszú záridővel…
- Egy saját eljárást dolgoztam ki, amelynek a lényege, hogy a blende nyitva van, és miközben a modell az én instrukcióim szerinti mozdulatot teszi, azalatt én pontosan nyolcszor, megfelelő ütemben elvillantom a vakut. Természetesen minden aprólékosan ki van számolva a vaku fényerejétől a mozdulat sebességéig.
- Ha már eladta a képeit a kínaiaknak, nem tart attól, hogy másolni kezdik, majd Tóth György utánzatokkal árasztják el a világot?
- Kizárt, ugyanis nem ismerik a beállításaimat, sem a dolgok logikáját. A recept csak az enyém, ahogy az Emese-kép is egyszeri és megismételhetetlen. Erről jut eszembe, hogy az Emese-kép kiállítási méretben bekerült a Magyar Fotográfiai Alapítvány gyűjteményébe is. Erről elsőként most teszek nyilvánosan említést, de többet nem mondhatok, mert novemberben más bejelentéssel összekapcsolva szenzációs sajtóhír lesz belőle.
Az interjút Bertók T. László készítette.
