A csend képei
Móser Zoltán fotókiállítása Szekszárdon
Móser Zoltán fotóművész, etnográfus és író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja életművéből nyílt kiállítás március 11-én, az alkotó 79. születésnapján, a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumban. Az ünnepélyes megnyitón köszöntőt Dévényi Sándor Kossuth-és Ybl díjas építész, a nemzet művésze, az MMA rendes tagja, az MMA Pécsi Regionális Munkacsoport elnöke mondott, az eseményen részt vett dr. Richly Gábor, az MMA főtitkára is. Az MMA pécsi munkacsoportjának támogatásával megvalósult tárlaton Móser Zoltán fekete-fehér és színes felvételei egyaránt helyet kaptak, a kiállítás május 4-ig látogatható.
Móser Zoltán képi világát organikus látásmód és intuitív kompozíciók jellemzik, fotóit természetes megvilágításban készíti. Fotográfiái a csend művészetét kívánják formába ölteni. Nem harsányak, nem tolakodók, hanem elmélyülésre hívnak – mint ahogy egy régi templom bútorai is mesélnek, ahogyan egy elhagyatott táj és minden arc is történetet hordoz. Móser képein a csend nem üresség, hanem teljesség, amely arra invitálja a nézőt, hogy ne csak nézzen, hanem lásson is.
Közel négyezer színes negatívból és diapozitívből álló fotóarchívumát adta át Móser Zoltán a szekszárdi múzeumnak. Az életművet a Magyar Kultúra Kiadó digitalizálta, és a moserzoltan.hu weboldal közelmúltbeli elindulásával bárki számára elérhetővé vált. A művek helyszín, év vagy akár képcím szerint is kereshetőek.
Móser Zoltán szekszárdi kiállításának megnyitója
A kiállítás alkalmából beszélgettünk a művésszel.
– Miért tartotta fontosnak, hogy archívumát digitalizálják és elérhetővé tegyék?
– Az évek során rengeteg fotó halmozódott fel nálam dobozokban, fiókokban, és egy idő után felmerült a kérdés, mi legyen velük. A Magyar Kultúra Kiadó sikeres pályázatának köszönhetően lehetőség nyílt a képek digitalizálására. Az anyag most már az interneten is elérhető kutatásra vagy rendelésre, az eredeti felvételek pedig a szekszárdi múzeumban maradnak. Így a munkám szélesebb közönséghez juthat el, és fennmarad a jövő nemzedékei számára is.
– Mit gondol, mit adhat egy statikus fénykép a mai világban, amikor a videók uralják a közösségi médiát?
– Ma minden mozog. Ha bekapcsolja az ember a tévét, esztelen dolgokat lát. A filmekben a fekete-fehér képsorokkal már rendre azt akarják jelezni, hogy valami régi, múltbéli dologról van szó. Ma minden sebesen változik, de ezek a képek száz év múlva is ugyanolyanok lesznek. A kiállítás mottója is ezt fejezi ki: „A kép hallgat, de csöndben elmond valamit."
– Tehát a csend képeiről van szó?
– Igen. Ma minden nyüzsög, állandó a háttérzaj. Egy fotóesztéta írta rólam egyszer, hogy én a csöndes képeket szeretem. Ahogy tapasztalom, manapság gyakran olyan képek nyernek szakmai díjakat, amelyeken akció zajlik, talán még vér is folyik. Én viszont mást keresek a fotózásban.
– Egy állókép teljesen más lelkiállapotot idéz elő a nézőben.
– Pontosan. Egy fotóban nem csak a téma a fontos, hanem az is, hogy milyen érzést kelt. Egy amerikai fotótörténész azt mondta, egy hatszor tizenkét centiméteres kép ugyanannyit érhet, mint egy másfél méteres. Az emberek sokszor nem értik, hogy nem a méret határozza meg az értéket. Otthon van egy másfél méteres fotóm, amelynek nem adtam címet. Több évtizeddel ezelőtt készítettem, de még soha nem került kiállításra, mert hatalmas helyet igényelne. Most el akartam hozni, de végül visszavittem, mert furcsa nyugtalanság fogott el – mintha valami hiányozna otthon, ha nincs ott.
– Mi volt a koncepciója a tárlat összeállításánál?
– Ilyenkor nem egyszerűen képeket rakunk egymás mellé, hanem egy teljes falat kell megkomponálni. Amikor az ember ránéz, egy egységet kell látnia. A képeimnek általában nincs címük, de most – „büntetésből" – adnom kellett néhányat. A kiállítás címe „Valahol Európában", mert ez elég tág ahhoz, hogy minden beleférjen, amit hoztam. Nem nevezném életmű-kiállításnak, mert az egy másik lépték lenne, ahhoz tényleg tizenkét fal kellett volna. Az előkészületek három hétig tartottak, folyamatosan hoztam és vittem a képeket, míg végül az utolsó pillanatban állt össze az egész. Fontos, hogy a fekete-fehér és a színes képeket nem szabad keverni, ez is kihívást jelentett a tér szűkössége miatt.
Móser Zoltán (Fotó: Haris Éva)
– Hogyan látja ma a fotográfia szerepét?
– Minden megváltozott. A digitális világ teljesen más gondolkodást kíván. Régen az ember előre kigondolta a képet, mielőtt exponált. A filmnél meg kellett gondolni, hogy mit fényképezünk le, mert a nyersanyag nem volt végtelen. Ma bárki könnyedén készíthet képeket digitális eszközökkel. Én mindig analóg technikával dolgoztam, és ma is így alkotok – a kép igazán a sötétkamrában születik meg. Nem mindegy, milyen papírra kerül, és sokszor a véletlen is közbeszól: a tíz legjobb képem közül öt hibából született. Ez egy alkotói folyamat, amelyben évtizedeket töltöttem el – harminc év a sötétkamrában. Azt gondolom azonban, ez a fajta fotózás a mi nemzedékünkkel véget ér.
A kiállítás 2025. május 4-ig látogatható, több alkalommal is tárlatvezetéssel.
Szöveg: Mohay Réka
Fotó: Haris Éva, Mohay Réka
