– A pandémia miatt végül most ősszel tartották meg szerzői napját az Urániában, ahol egyszerre volt jelen grafikusként, animációsfilm-rendezőként, és most már íróként is. Ezek különböző művészi tudatállapotok, vagy egymást kiegészítő alkotói attitűdök?

– Maga a tevékenység nyilván különbözik, az egyikhez elég asztalhoz ülni, a másikhoz egy stúdióba is el kell járni, az írás viszont néha hanyatt fekve is sikerülhet. De hogy a testhelyzet, a kézbe vett eszköz vagy a felhasznált anyag megváltozná a tudatot, azt nem hiszem. Próbálok kábé ugyanaz maradni, és akik ismerik a munkáimat, néha észre is veszik, hogy az írások filmes dramaturgiát követnek, a rajzokban van valami elbeszélő jelleg, a filmekben meg, mivel zömmel rajzfilmekről van szó, hasonló grafikák jelennek meg, azokhoz, amelyek olykor a kiállításaimon is szerepelnek. Persze ha alaposabban kellene válaszolnom, beszélhetnék a közös témákról, az azonos szellemiségről, a hasonló üzenetekről, szóval olyasmikről, ami mindegyik műfajban megvan.

– A most megjelent Pótszarv című kötet első novelláját közel 20 éve írta. Ezek szerint az írás egy régóta dédelgetett álom? Hogyan születnek ezek a szövegek?

– Az, hogy írogatok, nem új keletű dolog, olyannyira nem, hogy az írásokat nem is nagyon előzték meg a rajzok. Annak, hogy sokkal később mutattam meg őket, valami szeméremféle lehetett az oka. Az írások árulkodóbbak, legalábbis úgy véltem sokáig, hogy többet megmutatnak az alkotóból, mint egy rajz.

Különösen a szépirodalmat éreztem, érzem intim dolognak. Az első publikált szövegeim nem is novellák, pláne nem versek voltak, hanem esszészerű fogalmazványok. Többnyire úgy tekintek rájuk, mint a képzőművészeti tevékenység melléktermékére. (Marginália, footnote, post scriptum – mondanám, de gyorsan zárójelbe is teszem, nehogy úgy hangozzék, mintha a kisujjamból ráztam volna ki őket.) Már régóta csináltam illusztrációkat, könyvborítókat a Typotex Kiadónak, amikor valahogy szóba került, hogy nem csak a könyvek formája, a tartalma is érdekel. Ők adták ki két, rövid tanulmányokat tartalmazó kötetemet, illetve A követ és a fáraó című, a szépirodalom és az esszé határán egyensúlyozó könyvemet. Ilyen hibrid-könyv lett a Sakkparti a szigeten is. Kevesen ismerik, legalábbis itthon, mert nagyon kis példányszámban jött ki. Oroszországban sokkal többen olvasták, mert ott is megjelent. Nemrég kaptam a hírt, hogy egy ottani irodalmi díj kapcsán is szóba került, ott volt a szűkített listán egy másik magyar könyvvel, a Sátántangóval együtt. Gondolhatja, hogy egy kvázi kezdő író számára komoly elégtétel lehet az ilyesmi. Egyébként már készül az olasz fordítása is.

– A felelőtlen olvasó gondolhatná, hogy a könyv borítóján szereplő rinocérosz az Ön alkotása, de nem, hanem Albrecht Dürer műve. Viszont valamiféle kapcsolódás mégiscsak lehet e rajzzal... ? A könyv ajánlója ugyanis így fogalmaz: „lehet, hogy személyes történetek, önvallomás: a szerző maga a rinocérosz, akinek az igazi szarva a képzőművészet, a pót meg az irodalom. Bár elég kicsi ez a pótszarv…"

– Azt az ajánlót nem én írtam, a kötet szerkesztője, Szabó Borbála találta ki, akivel épp az ilyen szurkálódó, ironizáló megjegyzések, és a hagyományos megközelítéseket eleve kétségbe vonó attitűd miatt remekül tudtam együtt dolgozni. Tudja, ha az emberre ráaggatnak mindent, Kossuth-díjas lesz, meg nemzet művésze, akkor jól esik neki, ha valakitől végre nem ájult tiszteletet kap, hanem visszacsöppenhet a földre. Dürerhez egyébként elég sok köze van a könyvnek is, meg persze nekem is. Ráadásul mindhárom műfajomban van közöm hozzá. Több tanulmányban is foglalkoztam Dürerrel és a rinocérosszal, amelyek zöme a már emlegetett két esszékötetben, a Válogatott sejtésekben, illetve a Szent Rinocérosz gyermekeiben meg is jelent. Van több, talán nyolc vagy tíz olyan grafikám, amelyeken lerajzoltam az orrszarvút. Ez persze nem csoda, Dürer óta minden valamirevaló grafikus szükségét érzi, hogy rajzoljon, metsszen, fessen, karcoljon ő is egy rinót. Gyulai Líviusz mesteremet vagy Szunyoghy András és Takáts Marci barátomat is emlegethetném köztük, de nem folytatom, mert úgy sem érnék a sor végére. Sok-sok kiállításra való orrszarvú lapul a grafikai műhelyek fiókjaiban, vagy olyan mű, amely valahogy kapcsolatos a rinocéroszokkal. Mert Salvador Dalí szerint minden velük kapcsolatos: vannak, akik tojás formára (Leonardo), gömbre (Ingres), kockára és hengerekre (Cézanne) egyszerűsítették le a világot, Dalí szerint a rinocéroszszarv az eszményi megoldás, a legtökéletesebb alakzat, „minden forma közös geometriai helye". A soproni egyetemen, amíg ott tanítottam, majd' minden művészhallgatót rávettem, készítsék el a maguk rinocérosz-parafrázisait. Aztán még ott a film is, két éve történt, hogy Horkay István barátommal egy nehezen meghatározható műfajú filmet forgattunk, Albrecht Dürer rinocérosza lett a címe.

– A Pótszarv német nyelvű kiadása is készül, és talán már a következő irodalmi anyag is… Viszont nem szépirodalmi mű, de tartalmában egyszerre informál és szórakoztat az Örömajkon örömének című kötet, amely az 1945 és 1990 közötti időszakot ábrázolja szatirikus hangvételű szövegekkel és grafikákkal.
A felszabadulástól a rendszerváltásig eltelt időszakot bemutató album kiknek lehet elsősorban érdekes: azoknak, akik nem éltek még akkor, vagy akik már kellő iróniával tudnak erre a korszakra tekinteni, mondjuk úgy, ahogyan Ön az album címével, amelyet egyébként egyik saját verséből kölcsönzött?

– „Örömszívben örömritmus, / örömajkon örömének, / örömmunkás, örömparaszt / örvend egymás örömének…" így kezdődik a vers, és a belőle sugárzó hurráoptimizmuson ironizál a könyv. Képes történelmi fejtágító, ez az alcíme, és a Rákosi meg Kádár nevével fémjelzett korszak jellemző szavait, kifejezéseit gyűjtöttem össze benne, és láttam el képes meg szöveges magyarázatokkal. Ilyesmire gondoljon, hogy padlássöprés, kirakatper, csengőfrász vagy elvtársi szájcsók. Azok számára lehet érdekes a könyv, akik nem ismerhették ezt az abszurd világot, azok meg, akik ismerték, talán egy más perspektívát kapnak hozzá.

– Emlegettük a költőt, írót, és a saját szövegeit illusztráló grafikusművészt. De mi újság a vizuális művészet másik ágával? Az animációs film területén mi lehet a következő állomás?

– A nyolcvanas években több olyan animációt is csináltam, amelyek a dokumentumfilmekkel álltak rokonságban. Az Ah, Amerikára, az Álomfejtőre, a Vigyázat lépcsőre gondolok. Most, viszonylag hosszú szünet után visszatérek ehhez a műfajhoz. Találtam a Hitel című folyóiratban egy elképesztő riportot. Kiderült belőle, hogy miért nem készült el 1952-ben a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapjára tervezett nagyjátékfilm. Mert magától értetődik, hogy tervbe volt véve. A tényfeltáró interjúiról elhíresült szerző – Rév Júliának hívják – kiderítette, hogy 1951-ben, a szereplőválogatáson maga Rákosi is megjelent. Jól hallja, a magát a nép közé alászálló Mátyás királynak képzelő narcisztikus pártvezér természetesen inkognitóban – ott volt a többi Rákosi-hasonmás közt. És saját magát alakította. Hát ez az alaphelyzet, a folytatást, ha nem bánja, most nem mondom el, csak annyit, az sem lesz kevésbé meglepő.