Pályáját röviden így összegezte Jánoskúti Mária: közel ötven év, ötszáz-ötszáztíz mű, 30-35 színház, kiemelten a Vígszínház, ahol 43 évet töltött el és most is oda tartozónak érezheti magát. Reméli, hogy munkáján keresztül kollégái, a rendezők, díszlettervezők, koreográfusok, zenészek és elsősorban a színészek, értéket kaptak. Előadásában két olyan tényezőt emelt ki, amire vezérmotívumként fűzte fel munkássága egyedi, meghatározó darabjait. A színek szerepéről, és a lelki emberi motiváltságokról beszélt.
Első találkozásai a színházzal a katarzison túl, rögtön, szinte megszállottan a színek lehetőségeinek varázslatába vitték. A terek és darabok különböző kihívásokat jelentettek. Egy monodráma vagy kamaradarab a témából adódó elvárásával vált izgalmassá, egy nagy tömegeket mozgató, esetleg zenés mű pedig éppen a monumentalitásával.
Először egy intimebb monodrámát említett: Péter Hacks: Lotte című darabját, Ruttkai Éva főszereplésével a Pesti Színházban (Rendező: Valló Péter). Ez egy asszony története Goethével való, főleg levelezési kapcsolata, fiatalságtól az érett korig. A sokszínű kor- és érzelmi világot egyetlen ruhával kellett jellemeznie. Itt alkalmazott először a színátmenetes festést a textílián, ami bravúros kézi festés eredménye volt.
A műfajok kavalkádjából az operákat emeli ki, amelyekben útkeresései igazolták elképzelései jogosságát. Először egy, a formákkal való izgalmas kísérletezésről szólva, Ligeti: Grand Macabre című művéről beszélt, majd Rossini Mózes című operájáról, és a Don Carlosról. Ezek tapasztalatait használta fel Puccini Turandotjának szegedi színrevitelében.
A színvilág méltatása után a munkájából adódó lelki törvényszerűségekről szólt. Mint mondta: „Hallatlan felelősség, és végtelen érzékenységet kíván, hogy az én művészetem létrehozója és megvalósítója maga az érzékeny, sokszor sérülékeny, estenként hangulataitól befolyásolt élő ember, a színész. Már az előbb említett darabokban is, a korigénytől függetlenül kerestem és többször éltem a túldimenzionálás, vagy merész aszimmetria lehetőségeivel. Ennek bemutatására említett példát: Shakespeare II. Richardjában Gálffi Lászlót egy végtelen hosszú, súlyos, nehéz, szinte „ügyetlen" óarany palásttal terhelte, „amely hivatva volt a hatalom terhes súlyának nehéz helyzetben, vonszolva cipelését mutatni. Erre direkt rendezői gesztus is épült, egy keskeny, szinte létra jellegű lépcsőn, a hatalom rekvizitumait koloncként cipelve érkezik a király elfogatására – tökéletes megalázás."
Mintegy összegzésként Jánoskúti Márta elmondta: „Ez olyan sokrétű napi kihívás a mi szakmánkban, amitől soha nem lehet eltávolodni, és a ránk is visszaható küzdelmet csak fantasztikus érzékenységgel lehet megoldani…" Majd hozzátette: „ez lélekgyógyász munka… a színházat csak szeretetteljes összefogásban és feltétlen bizalomban lehet megvalósítani, egymás ellenében munkálkodni reménytelen és örömtelen."