– Szombathelyhez, közelebbről az egykori Éva-malomhoz fűződnek korábbi, esetleg gyermekkori emlékei?

– Ugyan Szombathelyen születtem, döntő pillanat volt, de kétéves koromban, miután édesapám és édesanyám elváltak, édesanyámmal elkerültem Szombathelyről, így az Éva-malomhoz sem kötődnek konkrét élményeim. Zala megyébe kerültünk, nagy különbség nem volt a két megye jellege között, jól is éreztem ott magam.
Aztán amikor négy-öt éves lehettem, a szombathelyi kórházban került sor egy utólagos fülműtétemre. Egyébként meg feleségem Vas megyei, egész pontosan ikervári, s miután összeházasodtunk 1958-ban, szinte minden nyarat Vas megyében töltöttem Zsennyén, Ikerváron, a Rába parton. Bebarangoltuk a megye helységeit, jól ismerem és szeretem is ezt a vidéket.
További közvetlen élményeim nemigen fűződnek Szombathelyhez, illetve a tájegységhez. Persze mióta megkerestek Szombathelyről 2009 júniusában, többször fordultam ott elő. Azért tudom ennyire pontosan, mert fel szoktam jegyezni, hogy mikor mi történik, milyen eseményekben volt részem.

– Naplót vezet?

– Igen. Mivel kézzel írom, mindenfélét újra kell olvasnom, hogy egy ilyen kis bejegyzést megtaláljak.

– Mi volt Szombathely kérése, milyen ajánlatot s milyen feltételekkel tett a város?

– Ajánlatuk arról szólt, hogy amennyiben életművemet Vas megyére hagyom, úgy ők egy múzeumot keresnének alkotásaim elhelyezésére.

– Hogyan fogadta a javaslatot? Hiszen mégiscsak rendhagyó, hogy kortárs, élő alkotó művei kerüljenek intézményi felügyelet alá, mintegy magánmúzeumként.

– Őszintén szólva megörültem. Ez egy olyan alkalom, lehetőség, amit ha valaki nem örömmel fogadna, azt nehezen tudnám megérteni. Mert ezt kitüntetésnek érzem és gondolom, hogy alkotásaim oda kerülhetnek. Végül is a város annyiban vagy azért gondolhatott rám, mert ott születtem.

– Minek örült meg leginkább: a lehetőségnek, hogy alkotásai külön, önálló múzeumba kerülhetnek, vagy inkább annak, hogy életműve java, nagyobbik hányada együtt maradhat?

– A kezdetektől napjainkig követhetően munkáim jellege olyan, mint egy kísérletsor. Mindig új megoldások, az anyag használatának, megmunkálásának korábbról nem ismert eljárásai foglalkoztattak. Ennek révén úgy gondolom, hogy életművem eléggé egyedülálló. Mert azokat a megoldásokat, amelyeket használtam, ami gyakorlatommá vált – más nemigen alkalmazza. Ettől egy kicsit mind a magyar, mind a világ kerámia arculatától eltérek.

– Miben érhető ez leginkább tetten?

– Arra gondolok, hogy alkotásaim jellegzetesen magyar, közelebbről Vas megyei gondolkodást feltételeznek és hordoznak, amely külföldön szintén ismert és elismert.

– Milyen érzések járták át, amikor már sínen volt, elrendeződött a kiállítási helyszín, az Éva-malom, s közelébe érkezett annak, hogy alkotásai otthonra találjanak?

– Abban a pillanatban, ahogy a Vas megyeiek ezt a helyszínt, az egykori Éva-malom épületét felajánlották Szombathelyen, úgy gondoltam: ez a megfelelő kiállítótér munkáim számára. Nem kis részben azért is örültem, mert sokáig húzódott az ügy. Első körben sok mindent megnéztünk, választottam is egy helyszínt, ami a Képtár alatti részben lett volna. Akkoriban még nem került szóba, hogy a kínai tulajdonos esetleg megválna az Éva-malom épületététől. Utóbb kiderült, hogy mégis. Így aztán megvolt a számomra is legalkalmasabb helyszín.

– Van valami gondolati íve vagy speciális-koncepcionális jellege a majd ott megjelenő anyagnak, elhelyezésüknek? Tematikai vagy egyéb szempont szerint rendeződik az anyag?

– Úgy gondolom, hogy mindenképpen tematikai egységek szerint kerülnek kiállításra a munkák, amelyen a tér adottsága módosíthat.

– Hogyhogy? Mármint az ön fejében sem állt még össze a kiállítási anyag?

– A kiállítás rendezése a tervezettnél csak néhány héttel később kezdődhetett meg, mivel az Éva-malom oltópontként került berendezésre.

– A pandémia hátráltatta a folyamatot?

– Mint mindent az élet, a gazdaság és a kultúra területén.

– A terek berendezése következik most? Ott, a helyszínen fog eldőlni minden?

– Ahogy beléptünk a múzeumba, láttuk a tereket, fényeket, annak függvényében kellett az anyagot elrendezni. Az intézmény a Savaria Múzeum kezelésében fog állni, s ott profik, múzeumi szakemberek dolgoznak, akik azzal foglalkoznak, hogy kiállítást rendeznek. Szívesen hallgatok rájuk, mert ők idegen szemmel, tehát másképp tekintenek munkáimra, még ha ismerik is őket. Én gyakran olyasmit is belelátok munkáimba, ami esetleg nincs jelen bennük. Ők ellenben konkrétan azt látják, hogy ez ilyen, valami más meg másmilyen.

– Tehát igényli a kontrollt?

– Természetesen. Ők jobban tudják és ismerik ezt a műfajt, mint én. Ugyan van egy elképzelésem, amit el tudok mondani, de hogy ezt hogyan lehet kivitelezni, a rendelkezésre álló terekben az alkotásokat megjeleníteni – ez szakmai feladat. Így most a színházi rendezőé a főszerep egy olyan darabban, amelyben én maximum egy színész vagyok.