Egyedi látásmódjának, töretlen szakmai lendületének és precizitásának köszönhetően több szakmai és egyéb díj birtokosa, hazai és külföldi egyéni ill. csoportos tárlatainak száma közel félszázra tehető. Haris László, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja idén töltötte be 80. életévét - a mai napig aktív, érdemes művész, ötgyermekes családapa, akivel életútjának emlékezetes, korai állomásairól és a számára fontos értékekről Mátyás téri otthonában beszélgettünk.
 
- Többször említette, hogy sosem részesült fotográfus képzésben, emellett nem művészcsaládból származik. Mindössze tizenhárom évesen mégis forradalmi képeket készített a szó átvitt és valós értelmében, amelyek az Egyesült Államokba is eljutottak.
- Édesapám gépészmérnökként precíziós gépészeti alkatrészüzemet alapított és vezetett, édesanyám pedig az OTI-nál dolgozott tisztviselőként. A világháború alatt tiszti rangban szolgált apámat hadifogolytáborba vitték, akit csupán négyéves koromban láthattam viszont. Később az üzemet államosították, édesapám alkalmazott vezetőként maradhatott egykori tulajdona falai között.   Ekkor a VIII. kerületi Szigetvári utcában laktunk, egy kétszobás lakásban. Hat évvel idősebb bátyám volt a példaképem, akitől gyakorlatilag „ellestem" a fotográfia alapfogásait. Ajándékba megkaptuk Hevesy Iván A fényképezés technikája című könyvének legelső, 1943-as kiadását is, emellett 1957-től a Fotó magazint rendszeresen tanulmányoztam. Az általános iskola elején, egy egyszerű Kodak boxgéppel kezdtem el fényképezni, megtanulva a filmelőhívás csínját-bínját is bátyámtól. Kezdetben a házban és a környékünkön élő barátaimat fényképeztem előszeretettel, majd osztálytársaimat kaptam lencsevégre kirándulásokon, mely képek legsikeresebb példányait később némi pénzbeli juttatás fejében át is adtam nekik, mint legelső megrendelő-körömnek.
- 1956 őszén az Ön életében is történelmet írtak…
- Szüleim engedélyével, bátyám Taxona márkájú gépével a nyakamban jártam végig a forradalom budapesti helyszíneit november 2-án. Ellenállhatatlan hívást éreztem, hogy e helyeket felkeressem, és megörökítsem a látottakat. A történelmi fordulatok következtében a képeket sokáig rejtegettem, nagy részüket pedig el is égettem, összesen tizenöt felvétel maradt meg egy csoda folytán egyik gimnáziumi osztálytársamnál.  2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján kiállítás nyílt e képekből a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban, Bécsben és Washingtonban…
- Ugorjunk kicsit az időben. A Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Műszaki Egyetemre járt, ahol a családi hagyományokat követve gépészmérnökként végzett 1968-ban. Ekkorra már túl van a MADOME-ban szerzett szakmai csalódásokon, ahová 1959-ben benyújtott tagfelvételi kérelmét tehetségére való tekintettel rögtön elfogadták. Mi következett mindezek után?
- A MADOME-ra visszatekintve: hiába volt a kor leghíresebb fővárosi fotóklubja, amely 1899 óta működött, egy idő után nem bírt lekötni az ott megtapasztalt látásmód a maga múltba való „révedésével". Sokkal jobban érdekeltek a nem hétköznapi megoldások, a nonfiguratív megközelítések és a részletekben rejlő mögöttes tartalmak, melyeknek a Csáji Attila festőművésszel való megismerkedésem és a Szürenon (a „sur et non" kifejezésből: a szürrealizmus és a nonfigurativitás összevonásából alkotta Csáji Attila) adott számomra letisztult kontúrokat.  
- Ha jól tudom, ez 1968 környékén történt, mely év az Ön művészi pályájában és magánéletében is kiemelt jelentőségű év.
- Valóban: ekkor házasodtunk össze Ildikóval, a feleségemmel, s ugyanezen évben kezdtem el dolgozni tervezőmérnökként a Kisipari Szövetkezetek Ipargazdasági Tervező Irodájában, ahol osztályvezető-helyettesi szintig jutottam el. E munkahelyemmel párhuzamosan 1972-től a Nagyító hetilapnál helyezkedtem el, ahol akkor rendhagyónak számító címlapképeket készítettem. Itt sokkal jobban kerestem, mint mérnökként, ezért pár éven belül a lap főállású fotográfusa lettem. Végre csak a fotózásnak élhettem, és egyre növekvő családunkat is biztonsággal el tudtam tartani. Visszakanyarodva '60-as évek elejére: ekkor értek Magyarországra a francia és a lengyel újhullám filmjei. Több tucatnyi alkalommal néztem meg Wajda Hamu és gyémántját, Truffaut, Godard, Kawalerowicz, Munk, Wajda és Polanski filmjeit, majd a japánok és Fellini bűvkörébe kerültem, mely hatások egyre inkább a fotózás felé tereltek. A Csáji Attilával való megismerkedésemkor már rendelkezésemre állt az a szintű filmes fotógép, amellyel egy nyomda számára is megfelelő felbontású képeket, reprodukciókat lehetett készíteni. A Szüreonon át egyre több képzőművészt ismertem meg, akik egymásnak ajánlottak, mint műveik fotósát. E korszak további, számomra meghatározó ismeretsége Demeter István sajószentpéteri esperes, plébános, katolikus pap volt, aki egy különleges és misztikus „erőközpontként" is működött rendkívül széles spektrumú művészeti tudással és szemlélettel. Papi hivatása mellett festőként és költőként is jegyezték, számos neves képzőművész járt nála – többek közt Reich Gábor festőművésszel, Kondor Bélával, Berki Violával így ismerkedtem meg. 1965-től hét éven át festett, húszezernél is több műve készült ebben az időszakban. Tőle tanultuk meg, hogy mi a művészet lényege, mire kell figyelni akkor, amikor az ember arra vetemedik, hogy csináljon valami láthatót. A művészetben ugyanis sosem a technika a lényeg, hanem sokkal inkább a mögöttes tartalom.
- Első önálló kiállítása, amely 1970-ben a Műegyetem kollégiumában kapott helyet, festő barátai képeinek részleteiről készült nagyméretű fotókat, makro nagyításokat mutatott be. Koncz Csaba és Lőrinczy György nonfiguratív fényképei egyértelműen hatottak Önre – a szóban forgó művek a fotó és a festészet határmezsgyéjén helyezkednek el. Mi az, ami megfogta e két alkotóban?
- A hagyományos analóg fotográfia technikáját a '60-as évek végére már kellőképp magas szinten elsajátítottam. Egyre inkább az kezdett érdekelni, hogy mi az, ami ezen túlmutat.  Lőrinczy Györgyről először a Fotóművészet c. lapban olvastam, ahol különleges „ragacs-képei" jelentek meg. Olyan utakon járt, ahol még előtte senki, ahová viszont érdemes betérni fotósként. Folyékony ragasztóból csurgatott különféle méretű foltokat, melyeket a nagyítógépbe helyezett, ezekből készítette a nagyításokat. Lőrinczy eljött az első önálló kiállításomra 1970-ben, ott ismerkedtünk meg. Sajnos rövid életű barátság volt a miénk, mert nemsokára az USA-ba disszidált, ahol később meg is halt. Koncz Csaba messzire merészkedett a tónusok egyszerűsítése terén. Hétköznapi, egyszerű tárgyakat fényképezett, pl. egy földön talált szöget, egy szerszámot…csupán fehérből és feketéből álló, leszűkített tónusskálájú képeket hozott létre, amelyek ugyanakkor éppen e jellegükből fakadóan voltak elgondolkodtatók. Vele személyesen sokkal később ismerkedünk meg. Külföldre disszidált, s csupán évtizedekre rá jött haza; ekkor találkoztunk először a Pajta Galériában. E különleges életúttal bíró ember barátságos volt és életszerető, mindemellett körtemuzsikán is kiválóan játszott.  Ahhoz képest, hogy e nagyszerű művész kimagasló alkotásokat hozott létre, senki nem díjazta az MMA-n kívül. Magam terjesztettem fel őt a Film-és Fotóművészeti Tagozat Szőts István-díjára, amitől teljesen meghatódott, s elárulta, hogy életében még nem díjazták őt sehol sem.
- A korszak magyar képzőművészeti avantgárdjában a balatonboglári Kápolna-tárlatok meghatározó helyet foglalnak el, ahol Ön kiállítóként, szervezőként és egyben dokumentarista fotósként volt jelen. A Galántai György által bérelt kápolnában szabad kezdeményezésként megvalósuló tárlatok, koncertek, színi előadások szemet szúrtak „fent". A kezdeti sikereket követően a kiállításoknak három év után vége szakadt a hatalom erőszakos fellépése következtében, a kápolnát befalazták. Hogyan reagáltak?
Aki vizuális munkákat hoz létre, az kötve van a megjelenési lehetőségekhez. Az a szerencse jutott a balatonboglári kápolnatárlatok alkotócsoportjának és számtalan barátja osztályrészéül, hogy a szocializmusban tudott tevékenykedni, ahol a hatalom bután, lustán működött és általában nem jól csinálta a dolgokat – korrupt volt a rendszer és ostoba, ezért némi fifikával meg lehetett oldani azt, amit szerettünk volna. A kápolna bezárása természetesen nagyon érzékenyen érintett bennünket. A számos fenyegető, manipulatív és ígérgető, közben folyamatosan jelentő ügynökök kiléte a mai napig ismeretlen.
- E korszakhoz köthető világhírűvé vált szimbolikus műve, a „Törvénytelen avantgarde" (1971), amelyen Molnár V. József látható nagylátószögű objektívvel készült felvételen, szájában a Somogyi Néplapból kitépett „Törvénytelen úton néhány avantgárd" című cikkel… Az avantgárd miért volt ilyen szinten Ön szerint a rendszer ellensége?
- Valójában mindenki a rendszer ellensége volt, aki önállóan gondolkodó lényként lépett fel és nem azt gondolta, amit hivatalosan gondolni kell. Az avantgárd természetes „tulajdonsága" az, hogy mindig túl akar lépni, állandó mozgásban van. (Jelentése: élgárda.) A művész a folyamatok elé akar menni, sőt, vezetni kívánja azokat, túl akar lépni azon, ami a becsontosodott, maradi gondolkodáshoz köthető.  A szocializmus egy ideológiailag lemerevített, kőbe vésett rendszer volt. A hatalom nem mindig tudta megállapítani, hogy az adott művész ellenség vagy sem, mélységeiben egyáltalán nem értett a művészethez.
- Miben rejlik a valódi konceptuális művészet/fotográfia lényege Ön szerint?
- Minden művészetben – még a szerelmi költészetben is – van valamilyen elképzelés, koncepció. Adódik olyan helyzet, amikor a művész úgy érzi, hogy a koncepció a lényege annak, amit csinálni szeretne. Azért is teheti, mert ez az egyetlen lehetőség a megnyilvánulásra, és/vagy azért, mert létezik a dolognak egy olyan része, amit feltétlenül el kell mondania. Kénytelenek voltunk ennek szellemében alkotni azok után, miután a boglári lehetőségek megszűntek számunkra. Szerettünk volna markánsan jelen lenni a művészeti életben, ezért a megjelenésnek egy aktívabb és közvetlenül meghatározható formáját választottuk. A konceptuális fotográfia az a fajta fényképezés, amikor egyértelműen nagyobb jelentőséggel bír a koncepció, mint maga a kép. A kép – mondhatni – „másodlagos". Léteznek olyan festmények, ahol egyetlen ecsetvonást nem látunk, csak szövegekből tevődik össze a mű.  Természetesen a konceptuális művészetben is lehet szamárságokat csinálni – attól, hogy valami „konceptuális", még nem jó művészet. A folyamatnak és a gondolatiságnak össze kell érnie.
- 1973 és 1980 között, a szűkülő kiállítási lehetőségek miatt konceptuális műveket, performanszokat és akciókat készített egyedül vagy képzőművész barátaival, pl. Szemadám György festőművész bevonásával is.  Az egyik legikonikusabb akciósorozat talán a „Jel és árnyék" (1975), amelyen a Hármashatárhegy régi kőfejtőjénél egy kifeszített kötélen egy fekete vászon, mint „jel" látható. Az 1973-as „KETREC-AKCIÓ" is történelmet írt. Miként emlékezik erre?
- A balatonboglári kápolna bezárása után egy hónappal Balázsovics Mihály barátom a csepeli kertjében felállítottunk egy 1x1x2 méteres fehér ketrecet, amelybe a meghívottak egy olyan jelenetet vagy művet készíthettek, ami a ketreccel kapcsolatos asszociációikat jelenítette meg. Igen sötét dolgok születtek, hiszen a ketrec akkor már nem csupán szimbolikusan, hanem valóságosan is az egyre szűkülő kiállítási lehetőségeket, a párt totális kontrollját jelentette. A művekről beszélgettünk, majd egy akció következett, amelyben részt vett a házigazdán túl Csutoros Sándor, Mezei Ottó, Molnár V. Jóska és magam is, aki rögzítette az eseményeket. Az itt készült fotókból kiválasztott műnek a Fölülről szemlélem az emberszabású ketrecet címet adtam, amely egész életem pontos, képi „sűrítménye". Ugyanis érezheti magát az ember ketrecben, de ő rajta múlik, hogy ki tud-e abból emelkedni, akkor is, ha bezárják. Mai napig megpróbálom a világot felülről szemlélni, mert hiszem és tudom, hogy létezik „felül" is, ahonnan rá lehet tekinteni erre az egész zavartságra, „borzasztóságra".  A negatív történéseket csak így lehet túlélni. Az igazi nézete az a dolgoknak, amit felülről lát az ember.
- Ugorjunk ismét több évtizedet. A fiatalok mindig is fontos szerepet játszottak az életében. Mit jelent Önnek a fiatalokkal foglalkozni? 
- Még a 2000-es évek előtt, közel húsz éven át működött egy fotós szabadiskola (ASA-Stúdió), ahol több évig tanítottam. A diákok a képzés végén szakmai végzettséget igazoló bizonyítványt szereztek, akik közül több Balogh Rudolf-díjas, Balázs Béla-díjas művész került ki. Vallom, hogy van, amit meg lehet tanítani, s valamit nem. Amit meg lehet tanítani, az a technika. Mindig is hangsúlyoztam a tanítványoknak, hogy a technikát azért kell magas szinten elsajátítani, hogy ez ne kösse le feleslegesen a figyelmét és az energiáját az alkotás közben senkinek, hanem a lényegre tudjon koncentrálni. Bármilyen szituációban rögtön jöjjön a megoldás, tudja, hogy mi a következő lépés. Az MMA hároméves művészeti ösztöndíjpályázata keretében rendszeresen járok az ösztöndíjasok szekcióüléseire hol vezetőként, hol résztvevőként. Ezen alkalmak során szinte többet tanulok, mint tanítok. Részben abból, hogy miként reagálnak a fiatalok, s hogy mekkora szabadsággal lépik át azokat a határokat, „korlátokat", amelyeket megszabtam a számukra. A tanítvány és a mester együtt munkálkodik azon, hogy az illető JÓL oldja meg az adott feladatot. Fontos, hogy évente száz új barátot nyerhetünk az ösztöndíjasok személyében úgy, hogy közben magunk is gyarapodni tudunk.
- Belepillantva pályája legkorábbi szakaszától mostanáig tartó „élet-tükrébe", hogyan látja önmagát?
- Próbáltam mindig is figyelni arra, hogy a világban van egy abszolút értelem, s tudatosítani azt, hogy áll valaki fölöttem, aki támogat, ha szükséges…Amit teszek, azt azért teszem, mert tisztességesnek tartom. Hogy mikor lesz a tevékenységem eredménye „siker", amit mások is annak tartanak, az másodlagos szempont…Hisz Jézus is arra buzdította tanítványait, hogy szétszéledve a világban tegyék a dolgukat, ne azzal törődjenek, hogy értik-e őket, s hálásak-e érte amit cselekszenek, hanem hirdessék az igét, s legyenek tisztességesek. Tudjad, hogy van, aki felülről folyamatosan néz, s bármit csinálsz, az nem felejtődik el. Mindennek lenyomata marad. 

Szathmáry Melinda 

Július 14-ig tekinthető meg a kecskeméti Kápolna Galériában Haris László ikonikus képegyüttesének - 1975.VI.5. - digitális változatát bemutató tárlat 1975.VI.5. REMAKE címmel. A művész a címben jelölt napon huszonnégy órán át három percenként exponált ugyanabból a lakásból, melynek eredményeként 480 képet készített a budapesti Mázsa tér egyetlen pontjáról. A kapott képekből kétféle tablót készített, egy éles és egy életlen felvételeket tartalmazót, valamint két sorozatot Árnyékok és Pixelek címmel.