Murádin Jenő elmondta, hogy azokban az évtizedekben Erdély magyarságának minden állami támogatás nélkül kellett kiépítenie az idegenbe szakított, kisebbségi kultúráját. A kolozsvári művészettörténész szerint az első világháború frontjairól hazatért emberek már másként gondolkodtak, mint 1914 előtt. Az önállósodó erdélyi művészet első korszakát a háborús borzalmak emléke uralja. A békét és a békés mindennapok világát ábrázoló alkotásokat csak később, az 1920-as évek derekától alkottak. Murádin Jenő hangsúlyozta: a világháború előtt nem volt életerős az erdélyi művészet, mert „Budapest mindent és mindenkit elszívott".
Az impériumváltást követően azonban Budapest felé megszűnt az elvándorlás, a Tanácsköztársaság bukása után pedig sok olyan művész hazatért Erdélybe, aki szerepet játszott a proletár uralom idején. Kós Károly 1921-ben a Kiáltó szó című írásában valóságos programot hirdetett, amikor kimondta: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk. A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van".
Az 1920-as években már az absztrakt művészet is helyet kapott az erdélyi palettán, ami az 1926-ban meginduló kolozsvári Képzőművészeti Főiskola növendékeivel gyarapodott. A hallgatók több mint fele ugyanis magyar volt. Murádin Jenő elmondta: a két világháború közti időszak Romániájában a párizsi iskola volt a meghatározó, míg ezzel szemben a magyarországi művészek inkább München felé tekintettek. A közös gyökerek ellenére elvált az anyaországi és az erdélyi út, amely a második bécsi döntést követően, midőn Észak-Erdély hazatért, újra egymásra talált. Ezt nagyban segítette, hogy a rövid életű magyar-világban megépült a kolozsvári műcsarnok, ahol 11 nagyméretű kiállítást szerveztek. Csoportkiállítást azonban 1945 után már nem rendeztek az újra Romániához tartozó tájakon – mondta Murádin Jenő.