The selected web content no longer exists.
„Soha nem az idővel spóroltam"
Benkő Imre 80 – Hat évtizede a fotográfiában
Tóbi fogad a kapuban, aki új családtag Benkőéknél. Egyet van ideje vakkantani, mert Imre és felesége, Julika már érkeznek is – a kapun belül már barátként üdvözöl a kiskutya fotós kollégám oldalán. A dokumentarista fotográfia egyik élő legendájának házába érkezünk, s ahogy ő fogalmaz, tárgyai, emlékei között idézzük fel azt a hatvan évet, ami azóta eltelt, hogy először nyomta meg az exponáló gombot.
Tóbi fogad a kapuban, aki új családtag Benkőéknél. Egyet van ideje vakkantani, mert Imre és felesége, Julika már érkeznek is – a kapun belül már barátként üdvözöl a kiskutya fotós kollégám oldalán. A dokumentarista fotográfia egyik élő legendájának házába érkezünk, s ahogy ő fogalmaz, tárgyai, emlékei között idézzük fel azt a hatvan évet, ami azóta eltelt, hogy először nyomta meg az exponáló gombot.
– A határvölgyi lakótelepen töltötte gyerekkora nagy részét. Mit hozott magával otthonról?
– 1943-ban Kispesten születtem. A háború után vegyész édesapám, a bakonyi bauxitbánya vállalatnál laboratóriumot hozott létre. Devecserben laktunk, majd elkészült az Agár-tető alján, az erdőben a lakótelep. Különleges hely volt: egy világtól elzárt erdőnek tűnt, még ha volt is széle. Édesanyám tizenhárom éves koromban hunyt el, így elég keményen kezdődött számomra a határvölgyi élet. Édesapám dolgozott, sok feladat rám maradt, de ennek ellenére nagyon vidám gyermekkorom volt. Gyalog jártam be a három kilométerre található Szőcre iskolába. Ajkán érettségiztem, akkor már kerékpárral közlekedtem – télen-nyáron, a hóviharban is. Ha korán keltem, akkor láttam, hogy sok „mikulás bácsi" megy a bányába, bauxittól vöröslő ruhában.
– Nagyon találékonynak és rugalmasnak kellett lennie…
– Igen, még ha nem is úgy fogtam fel, emberré fabrikálódtam ebben a közösségben. Megvolt az az alap, amivel „nekironthattam" a világnak, és ami hasznos volt a mesterségemben is.
– A fotózással gyermekként ismerkedett meg? Mi szeretett volna akkor lenni?
– A fényképezést nem ismertem egészen húsz éves koromig. Gyerekkoromban Karl May könyvek kerültek a kezembe, amik felfedezőkről, utazásokról szóltak. A gimnáziumi évek alatt nyílt lehetőségem filmeket nézni. Elképesztő nagy hatással voltak rám, különösen Antonioni, Fellini munkái. Az érettségit követően nem sikerült a veszprémi vegyipari egyetemre a felvételi vizsgám, bár otthon volt egy kis laborom, ahol rendszeresen kísérleteztem és barkácsoltam. Végül is jó, hogy így alakult. Az egyetem helyett Budapestre kerültem, ahol a keresztszüleimnél laktam egy kispesti albérletben. A feleségemmel is a szomszédban ismerkedtem meg. Moziba jártam diákbérlettel, volt olyan nap, hogy háromszor is! Imádtam! És akkor még mindig nem fényképeztem… Később egy Artix gépet kezdtem el használni – versenybiciklire gyűjtöttem, több darabja (kormány, váltó, váz) megvolt már, de mégis ezt vettem meg helyette. Mivel pénzünk nem nagyon volt, igyekeztem dolgozni, közben elvégeztem a híradástechnikai műszerész szakmát is.
– Így került a Híradástechnikai Vállalathoz?
– Igen, az összeszerelő üzemben dolgoztam, ahol meglehetősen bonyolult rajzokat kaptam, abból kellett a telefonközpont egy részét üzemképessé tenni. Húsz évesen ismerkedtem meg a fényképezéssel. Megvettem az első tekercsemet és amatőrként kezdtem el fényképezni, de kezdettől fogva alkotóként, a szakköri életből kezdtem el építkezni. Ezt követően elvittek katonának Gyöngyösre, ahol a hírműhelyben rádiókat javítottunk, és ahol egy fotólabor is volt található. Ott nagyítgattam, olvastam a fotós lapokat, magazinokat, s közben megnyertem egy összművészeti országos versenyt.
– Korábban nyilatkozta, hogy a pályája indulását „szerencsés csodának" tekinti. Kifejtené ezt bővebben?
– 1968-ban megnyertem egy országos ifjúsági pályázat fődíját és más díjakat is. Nem gondoltam azt, hogy valaha majd riporter leszek; pályázatokra küldözgettem a fotóimat, országos kiállításokon szerepeltem. A bizottságokban benne volt az MTI fotókért felelős akkori igazgatója is, és teljesen ismeretlenül, a képeimet látva egyszer csak felajánlottak egy gyakornoki állást.
– Mi volt a legfontosabb az Ön számára a Magyar Távirati Irodánál töltött évek során? Melyik munkájára emlékszik vissza legszívesebben?
– Bedobtak a mélyvízbe és ezáltal egy fantasztikus világ nyílt meg előttem. Tanulási lehetőségként fogtam fel, a témákat magam választhattam meg. Végül aztán már amolyan „Jolly Jokerként" használtak. Saját területem alapvetően az oktatás volt, ahol a feladataimat korrektnek gondoltam, de úgy láttam, nincs benne fejlődési lehetőség. Így kezdtem el pantomimet fényképezni Köllő Miklós együttesében. Egy idő után szinte együtt készítettük a különféle koreográfiákat, mert a képeim is visszahatottak az adott produkcióra. Volt, aki munka után egyből hazament, nekem meg telefonáltak: „Gyere, este hatkor kezdjük a próbát az Egyetemi Színpadon". Soha nem az idővel spóroltam – ha láttam, hogy van lehetőség, szívesen végigcsináltam. Elkezdtem a Balett Intézetet is fényképezni – bár kisebb feladatként kaptam, mégis beleástam magam hosszú évekre. Generációk nőttek fel a szemem előtt. Ebből lettek az első nagyobb sikereim, a World Press-en is nyertem díjakat. 1986-ban eljöttem az MTI-től, amikor megalakult a Képes 7 magazin, amelynél egészen a rendszerváltozásig dolgoztam. Ekkor befejeztem a Győri Balett fényképezését is, de változatlanul megmaradt a néptánc, a mozgásművészetek és a popkoncertek világa iránti érdeklődésem.
– Pályája elején, a zaklatott időszakban még az álmai is fekete-fehérek voltak. Felvetődött valaha, hogy színes képeket készítsen?
– Vannak színes fényképeim, nem is kevés, de amit igazából magaménak éreztem, az a fekete-fehér képek világa. Ez egy absztrakció: a sötét és a világos árnyalatok összhangja alkotja meg a képet. Eleinte kemény tónusokkal, szinte grafikai hatásokkal dolgoztunk. A nagy útjaimon is mindig velem volt két gép, az egyikben színes film. Ilyenkor dönteni kell – ami igazán fontos téma volt, az mindig fekete-fehér tekercsre készült. Kezdetben nagyon sokat dolgoztam. Ez azzal járt, hogy számos helyre kellett mennem, meg kellett tanulnom túlélni az ezzel járó stresszt. 1976-ban voltam először Ázsiában, a vietnámi háború után – a két ország egyesülését követően egy rádióriporterrel bejártuk Északot és Délt. Akkor kezdtem el foglalkozni a keleti filozófiákkal, megtanultam jógázni, magamra figyelni. Az, hogy most még itt vagyok, lehet, hogy ennek is köszönhető. A konszolidációs folyamatokat dokumentáltam, mint később, 1984-ben, Kínában, amikor egy pekingi tudósító helyét vehettem át egy hónap erejéig. Itt is az emberek hétköznapjai érdekeltek, mint a budapesti képeim esetében, melyeket a munka mellett rendszeresen az utcán készítettem. Most már évek óta a hosszútávú fotósorozataim kiegészítésén és az archívumon rendszerezésén dolgozom – remélem lesz még rá időm, továbbra is.
– Ön szerint mivel tudnak a fotóművészek az idő száguldásának „megváltói" lenni?
– Sosem voltam az a művészi allűrökkel élő fotográfus, aki éveken át ül otthona falai közt, hátha elkapja majd az alkotói kedv. Helyette végigkalandoztam az emberi létezés különböző színtereit. Amikor dolgozom egy anyagon, akkor arra koncentrálok és abból próbálom meg kihozni a maximumot. Ez egy kreatív játék. Mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy hogyan tudok olyan képet csinálni, ami túlmutat azon a szituáción, amit ott megéltem. Nem csupán Budapesten, hanem az egész országban fényképeztem, a tanyavilágtól kezdve városokon és gyárakon át. Számomra mindig a korral való szembesülés volt lényeges. Mi az, amit az ábrázoló művészetek közül egyedül a fotó tud megörökíteni? A múló pillanatot, ahogy Henri Cartier-Bresson is mondta. Engem legjobban a tér-idő dokumentumjellege izgat, az, hogy az elmúlt történések visszahozhatatlanok. Akik dokumentarista szemlélettel gondolkodnak, azokra igaz Bresson mondata: „A fotográfusok látják igazán azt, hogy a világ állandóan változik. S amikor már elmúlik, nincs az a lehetőség, ami ezt visszahozná."
– Mondhatjuk, hogy ez a dokumentarista szemlélet inspirálta a budapesti képeket? Ez a sorozat egyfajta „ikonja" lehet az Ön művészetének?
– Én hittem azokban a képekben és jelenleg is hiszek. Talán most érik be az, ami ebben a műfajban általában később szokott. Annak a relatív fejlődésnek, amit minden generáció megél, lassan eltűnnek a lenyomatai, de még mindig keresik az érintett könyvem, külföldiek is. A fotóesszék nekem voltak fontosak, gyakran a saját költségemre adtam ki őket – mint például az ózdi történetet, a harminc esztendős jubileum alkalmából. Azt remélem, hogy néhány könyvtárban még sokáig megtalálhatók lesznek e kötetek, és ha valakit érdekel, hogy milyen környezetben éltek az emberek a 20-21. században, kézbe tudja ezeket venni.
– A jubileumi ózdi kötetet látva, felmerül a kérdés: lehet-e azt mondani, hogy egyenes út vezetett a határvölgyi lakótelepről az ózdi vasműbe?
– Igen, de én magam is utólag jöttem rá. Nem tudtam, miért megyek oda, de nagyon akartam. 1986-ban egy másik riporttal mentem, és akkor döntöttem el, hogy vissza fogok járni. Az az ipari környezet zsigerileg hatott rám.
– Tulajdonképpen egyfajta „krónikásként" dokumentálta folyamatában e hatalmas üzem szétesését…
– Az igazi menetelés 1987-ben kezdődött, az Acélváros című könyvem az első kilenc évről szól. Ez volt a legintenzívebb szakasz, amikor a 13 000 munkással rendelkező gyár kezdett leépülni. Ezt követően is gyakran jártam a helyszínen – a képek hatására kezdett el terjedni az „ózdi történet". Ennek köszönhetem, hogy a fotóesszék híres amerikai alkotójáról – Eugene Smith-ről – elnevezett ösztöndíjat elnyertem New Yorkban. Így került pár ózdi képem a New York-i Public Library-be és Michigan államba is. Egy kis párizsi ügynökségnek is dolgoztam: a rendszerváltozás folyamatát fotóztam több mint tíz évig, ikonikus plakátjukon a Csirmaz bácsiról készült képem (Csirmaz Miklós villanyszerelő – Ózd, 1989) szerepelt.
– Többször hangsúlyozta, hogy szeret észrevétlen maradni a fotózások alkalmával. Én ezt most megfordítom: inkább úgy tűnik, hogy gyorsan bizalmába fogadják mind az egyének, mind a közösség.
– Ennek nincs igazán receptje, de azt szoktam mondani, hogy én alulról építkezem, az egyszerű emberek világában érzem magam jobban és ők is elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy nagyon tudatos alkotói módszerem: engem a gépemmel együtt ismernek meg. Hamar kiderül, hogy elfogadnak-e vagy sem.
– Balázs Béla-díj, Pulitzer-emlékdíj, Prima Primissima díj, Magyarország Érdemes Művésze díj. Fontosak-e Önnek ezek az elismerések, s melyik a leglényegesebb Önnek közülük?
– A Balázs Béla-díj a kezdetekkor fontos szakmai díj volt, örültem neki. Azt hiszem, soha nem tettek nagyképűvé az elismerések. A Prima Primissima díj, amit 2016-ban kaptam, azért volt „mellbevágó", mert három jelölt közül fotográfusként kaptam a képzőművészet kategóriában.
– Újra meg újra felsejlik egész pályájában a család. Mit szóltak a gyermekei, hogy édesapjuk Kambodzsában vagy Ózdon tartózkodik épp?
– Rendkívül szerencsés voltam ebben is… A szakmánkban számos házasság ment tönkre, ha valaki ilyen intenzitással dolgozott. A házasságunk elején kerültem az MTI-be és meg tudtuk beszélni, hogy „ez egy ilyen típusú foglalkozás". Onnantól fogva a feleségem teljes mellszélességgel támogatott, ami nem szokványos dolog. Két felnőtt fiunk van jelenleg, akik szinte mindig méltányolták e hivatással járó tevékenységeket. A nagyvilágban sokszor többen dolgoznak együtt egy-egy tágabb témán. Az, hogy nem egy csapat dolgozik a képeimen, azt jelenti, hogy egyedül kell megbirkózni sok mindennel. De mégis szabad vagyok: én vagyok a rendező, a dramaturg, a fotós, az esszészerkesztő, közel minden. Jól éreztem és érzem magam ebben a világban.
Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon / MMA
– 1943-ban Kispesten születtem. A háború után vegyész édesapám, a bakonyi bauxitbánya vállalatnál laboratóriumot hozott létre. Devecserben laktunk, majd elkészült az Agár-tető alján, az erdőben a lakótelep. Különleges hely volt: egy világtól elzárt erdőnek tűnt, még ha volt is széle. Édesanyám tizenhárom éves koromban hunyt el, így elég keményen kezdődött számomra a határvölgyi élet. Édesapám dolgozott, sok feladat rám maradt, de ennek ellenére nagyon vidám gyermekkorom volt. Gyalog jártam be a három kilométerre található Szőcre iskolába. Ajkán érettségiztem, akkor már kerékpárral közlekedtem – télen-nyáron, a hóviharban is. Ha korán keltem, akkor láttam, hogy sok „mikulás bácsi" megy a bányába, bauxittól vöröslő ruhában.
– Nagyon találékonynak és rugalmasnak kellett lennie…
– Igen, még ha nem is úgy fogtam fel, emberré fabrikálódtam ebben a közösségben. Megvolt az az alap, amivel „nekironthattam" a világnak, és ami hasznos volt a mesterségemben is.
– A fotózással gyermekként ismerkedett meg? Mi szeretett volna akkor lenni?
– A fényképezést nem ismertem egészen húsz éves koromig. Gyerekkoromban Karl May könyvek kerültek a kezembe, amik felfedezőkről, utazásokról szóltak. A gimnáziumi évek alatt nyílt lehetőségem filmeket nézni. Elképesztő nagy hatással voltak rám, különösen Antonioni, Fellini munkái. Az érettségit követően nem sikerült a veszprémi vegyipari egyetemre a felvételi vizsgám, bár otthon volt egy kis laborom, ahol rendszeresen kísérleteztem és barkácsoltam. Végül is jó, hogy így alakult. Az egyetem helyett Budapestre kerültem, ahol a keresztszüleimnél laktam egy kispesti albérletben. A feleségemmel is a szomszédban ismerkedtem meg. Moziba jártam diákbérlettel, volt olyan nap, hogy háromszor is! Imádtam! És akkor még mindig nem fényképeztem… Később egy Artix gépet kezdtem el használni – versenybiciklire gyűjtöttem, több darabja (kormány, váltó, váz) megvolt már, de mégis ezt vettem meg helyette. Mivel pénzünk nem nagyon volt, igyekeztem dolgozni, közben elvégeztem a híradástechnikai műszerész szakmát is.
– Így került a Híradástechnikai Vállalathoz?
– Igen, az összeszerelő üzemben dolgoztam, ahol meglehetősen bonyolult rajzokat kaptam, abból kellett a telefonközpont egy részét üzemképessé tenni. Húsz évesen ismerkedtem meg a fényképezéssel. Megvettem az első tekercsemet és amatőrként kezdtem el fényképezni, de kezdettől fogva alkotóként, a szakköri életből kezdtem el építkezni. Ezt követően elvittek katonának Gyöngyösre, ahol a hírműhelyben rádiókat javítottunk, és ahol egy fotólabor is volt található. Ott nagyítgattam, olvastam a fotós lapokat, magazinokat, s közben megnyertem egy összművészeti országos versenyt.
– Korábban nyilatkozta, hogy a pályája indulását „szerencsés csodának" tekinti. Kifejtené ezt bővebben?
– 1968-ban megnyertem egy országos ifjúsági pályázat fődíját és más díjakat is. Nem gondoltam azt, hogy valaha majd riporter leszek; pályázatokra küldözgettem a fotóimat, országos kiállításokon szerepeltem. A bizottságokban benne volt az MTI fotókért felelős akkori igazgatója is, és teljesen ismeretlenül, a képeimet látva egyszer csak felajánlottak egy gyakornoki állást.
– Mi volt a legfontosabb az Ön számára a Magyar Távirati Irodánál töltött évek során? Melyik munkájára emlékszik vissza legszívesebben?
– Bedobtak a mélyvízbe és ezáltal egy fantasztikus világ nyílt meg előttem. Tanulási lehetőségként fogtam fel, a témákat magam választhattam meg. Végül aztán már amolyan „Jolly Jokerként" használtak. Saját területem alapvetően az oktatás volt, ahol a feladataimat korrektnek gondoltam, de úgy láttam, nincs benne fejlődési lehetőség. Így kezdtem el pantomimet fényképezni Köllő Miklós együttesében. Egy idő után szinte együtt készítettük a különféle koreográfiákat, mert a képeim is visszahatottak az adott produkcióra. Volt, aki munka után egyből hazament, nekem meg telefonáltak: „Gyere, este hatkor kezdjük a próbát az Egyetemi Színpadon". Soha nem az idővel spóroltam – ha láttam, hogy van lehetőség, szívesen végigcsináltam. Elkezdtem a Balett Intézetet is fényképezni – bár kisebb feladatként kaptam, mégis beleástam magam hosszú évekre. Generációk nőttek fel a szemem előtt. Ebből lettek az első nagyobb sikereim, a World Press-en is nyertem díjakat. 1986-ban eljöttem az MTI-től, amikor megalakult a Képes 7 magazin, amelynél egészen a rendszerváltozásig dolgoztam. Ekkor befejeztem a Győri Balett fényképezését is, de változatlanul megmaradt a néptánc, a mozgásművészetek és a popkoncertek világa iránti érdeklődésem.
– Pályája elején, a zaklatott időszakban még az álmai is fekete-fehérek voltak. Felvetődött valaha, hogy színes képeket készítsen?
– Vannak színes fényképeim, nem is kevés, de amit igazából magaménak éreztem, az a fekete-fehér képek világa. Ez egy absztrakció: a sötét és a világos árnyalatok összhangja alkotja meg a képet. Eleinte kemény tónusokkal, szinte grafikai hatásokkal dolgoztunk. A nagy útjaimon is mindig velem volt két gép, az egyikben színes film. Ilyenkor dönteni kell – ami igazán fontos téma volt, az mindig fekete-fehér tekercsre készült. Kezdetben nagyon sokat dolgoztam. Ez azzal járt, hogy számos helyre kellett mennem, meg kellett tanulnom túlélni az ezzel járó stresszt. 1976-ban voltam először Ázsiában, a vietnámi háború után – a két ország egyesülését követően egy rádióriporterrel bejártuk Északot és Délt. Akkor kezdtem el foglalkozni a keleti filozófiákkal, megtanultam jógázni, magamra figyelni. Az, hogy most még itt vagyok, lehet, hogy ennek is köszönhető. A konszolidációs folyamatokat dokumentáltam, mint később, 1984-ben, Kínában, amikor egy pekingi tudósító helyét vehettem át egy hónap erejéig. Itt is az emberek hétköznapjai érdekeltek, mint a budapesti képeim esetében, melyeket a munka mellett rendszeresen az utcán készítettem. Most már évek óta a hosszútávú fotósorozataim kiegészítésén és az archívumon rendszerezésén dolgozom – remélem lesz még rá időm, továbbra is.
– Ön szerint mivel tudnak a fotóművészek az idő száguldásának „megváltói" lenni?
– Sosem voltam az a művészi allűrökkel élő fotográfus, aki éveken át ül otthona falai közt, hátha elkapja majd az alkotói kedv. Helyette végigkalandoztam az emberi létezés különböző színtereit. Amikor dolgozom egy anyagon, akkor arra koncentrálok és abból próbálom meg kihozni a maximumot. Ez egy kreatív játék. Mindig az volt a legfőbb kérdés, hogy hogyan tudok olyan képet csinálni, ami túlmutat azon a szituáción, amit ott megéltem. Nem csupán Budapesten, hanem az egész országban fényképeztem, a tanyavilágtól kezdve városokon és gyárakon át. Számomra mindig a korral való szembesülés volt lényeges. Mi az, amit az ábrázoló művészetek közül egyedül a fotó tud megörökíteni? A múló pillanatot, ahogy Henri Cartier-Bresson is mondta. Engem legjobban a tér-idő dokumentumjellege izgat, az, hogy az elmúlt történések visszahozhatatlanok. Akik dokumentarista szemlélettel gondolkodnak, azokra igaz Bresson mondata: „A fotográfusok látják igazán azt, hogy a világ állandóan változik. S amikor már elmúlik, nincs az a lehetőség, ami ezt visszahozná."
– Mondhatjuk, hogy ez a dokumentarista szemlélet inspirálta a budapesti képeket? Ez a sorozat egyfajta „ikonja" lehet az Ön művészetének?
– Én hittem azokban a képekben és jelenleg is hiszek. Talán most érik be az, ami ebben a műfajban általában később szokott. Annak a relatív fejlődésnek, amit minden generáció megél, lassan eltűnnek a lenyomatai, de még mindig keresik az érintett könyvem, külföldiek is. A fotóesszék nekem voltak fontosak, gyakran a saját költségemre adtam ki őket – mint például az ózdi történetet, a harminc esztendős jubileum alkalmából. Azt remélem, hogy néhány könyvtárban még sokáig megtalálhatók lesznek e kötetek, és ha valakit érdekel, hogy milyen környezetben éltek az emberek a 20-21. században, kézbe tudja ezeket venni.
– A jubileumi ózdi kötetet látva, felmerül a kérdés: lehet-e azt mondani, hogy egyenes út vezetett a határvölgyi lakótelepről az ózdi vasműbe?
– Igen, de én magam is utólag jöttem rá. Nem tudtam, miért megyek oda, de nagyon akartam. 1986-ban egy másik riporttal mentem, és akkor döntöttem el, hogy vissza fogok járni. Az az ipari környezet zsigerileg hatott rám.
– Tulajdonképpen egyfajta „krónikásként" dokumentálta folyamatában e hatalmas üzem szétesését…
– Az igazi menetelés 1987-ben kezdődött, az Acélváros című könyvem az első kilenc évről szól. Ez volt a legintenzívebb szakasz, amikor a 13 000 munkással rendelkező gyár kezdett leépülni. Ezt követően is gyakran jártam a helyszínen – a képek hatására kezdett el terjedni az „ózdi történet". Ennek köszönhetem, hogy a fotóesszék híres amerikai alkotójáról – Eugene Smith-ről – elnevezett ösztöndíjat elnyertem New Yorkban. Így került pár ózdi képem a New York-i Public Library-be és Michigan államba is. Egy kis párizsi ügynökségnek is dolgoztam: a rendszerváltozás folyamatát fotóztam több mint tíz évig, ikonikus plakátjukon a Csirmaz bácsiról készült képem (Csirmaz Miklós villanyszerelő – Ózd, 1989) szerepelt.
– Többször hangsúlyozta, hogy szeret észrevétlen maradni a fotózások alkalmával. Én ezt most megfordítom: inkább úgy tűnik, hogy gyorsan bizalmába fogadják mind az egyének, mind a közösség.
– Ennek nincs igazán receptje, de azt szoktam mondani, hogy én alulról építkezem, az egyszerű emberek világában érzem magam jobban és ők is elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Van egy nagyon tudatos alkotói módszerem: engem a gépemmel együtt ismernek meg. Hamar kiderül, hogy elfogadnak-e vagy sem.
– Balázs Béla-díj, Pulitzer-emlékdíj, Prima Primissima díj, Magyarország Érdemes Művésze díj. Fontosak-e Önnek ezek az elismerések, s melyik a leglényegesebb Önnek közülük?
– A Balázs Béla-díj a kezdetekkor fontos szakmai díj volt, örültem neki. Azt hiszem, soha nem tettek nagyképűvé az elismerések. A Prima Primissima díj, amit 2016-ban kaptam, azért volt „mellbevágó", mert három jelölt közül fotográfusként kaptam a képzőművészet kategóriában.
– Újra meg újra felsejlik egész pályájában a család. Mit szóltak a gyermekei, hogy édesapjuk Kambodzsában vagy Ózdon tartózkodik épp?
– Rendkívül szerencsés voltam ebben is… A szakmánkban számos házasság ment tönkre, ha valaki ilyen intenzitással dolgozott. A házasságunk elején kerültem az MTI-be és meg tudtuk beszélni, hogy „ez egy ilyen típusú foglalkozás". Onnantól fogva a feleségem teljes mellszélességgel támogatott, ami nem szokványos dolog. Két felnőtt fiunk van jelenleg, akik szinte mindig méltányolták e hivatással járó tevékenységeket. A nagyvilágban sokszor többen dolgoznak együtt egy-egy tágabb témán. Az, hogy nem egy csapat dolgozik a képeimen, azt jelenti, hogy egyedül kell megbirkózni sok mindennel. De mégis szabad vagyok: én vagyok a rendező, a dramaturg, a fotós, az esszészerkesztő, közel minden. Jól éreztem és érzem magam ebben a világban.
Wittmer-Besze Erika
Fotó: Nyirő Simon / MMA
