Kiállító művészek: Csáji Attila, Kemény György, Lux Antal, Pinczehelyi Sándor, Tót Endre, Veszely Ferenc.

Bár a huszadik század elején Marcel Duchamp máig tartó diskurzust indított el a ready-made-ek kiállításával és a művészeti tárgy fogalmának újra értelmezésével, Andy Warhol majd 50 évvel későbbi festményei és nyomatai mégis revelatív erővel robbantak be a művészeti életbe. Alkotásai hétköznapi tárgyakat, híres embereket ábrázoltak, mint például a dollárt, konzerves dobozt, Coca-Colát, gombafelhőt, Marilyn Monroe-t vagy Elvis Presley-t.
A rézkarcok és nyomatok a művészet minden korszakában a nagyobb nyilvánosság elérését szolgálták, a sokszorosított grafika mindig társadalmi jelentőséggel bírt és Andy Warhol a reklámipar adta lehetőségeket kiaknázva kezdte kutatni a művészet társadalomban betöltött helyét és szerepét. A művész a társadalom minden rétegét igyekezett átlátni a hivatalos felszíni rétegektől az undergroundig, miközben olyan jeleket keresett, amiket mindenki közel egyformán olvas és ért, és amelyek egyformán elérhetők minden ember számára.
Warhol ismert gondolata a Coca-Coláról így hangzik: „[...] Amerika indította el azt a hagyományt, ahol a leggazdagabbak lényegében ugyanazokat a dolgokat vásárolják, mint a legszegényebbek. Ha nézzük a tv-ben a Coca-Cola reklámot, tudjuk, hogy az elnök is Coca-Colát iszik, Liz Taylor is Coca-Colát iszik, és mindenki ihat Coca-Colát. A Coke egy ital és nincs az a pénz, amiért egy csavargó a sarkon jobb kólát kap. Minden Coke azonos és minden Coke jó. Liz Taylor tudja, az elnök is tudja, a tróger is tudja, és ezt te is tudod." – Mondta ezt akkor, amikor Magyarországon még híre-hamva sem volt a Coca-Colának, és annak a fogyasztásra épült társadalomnak sem, amelyben a művészet a hétköznapi élet kérdéseit feszegethette volna.
A pop közérthetőségét egyértelműen a fogyasztói társadalom, a tömegtermelés és sztárkultusz ambivalenciája, a művészek által használt forma-, és eszközrendszer tette lehetővé. A pop art nem vágyódik el, mint annyi más művészeti irányzat, hanem totálisan megéli a jelent annak minden túltengésével vagy hiányával. A pop art kiterjeszti a művészet határait, a művészet és az élet kapcsolatát értelmezi újra. Hétköznapi tárgyak, helyzetek, populáris témák segítségével teszi próbára a tárgy és az ábrázolt tárgy, illetve a műtárgy közötti viszonyt. A reklámok, a média által már feldolgozott információk banális témáiból fakadó, erősen ironikus hangvétel járja át a modem tömegkultúrához szorosan kapcsolódó pop art alkotásokat, amelyek szemben állnak a hagyományos művészetábrázoló, illúziókeltő eszközeivel. A pop art képeket személytelenség, távolságtartás jellemzi, a művek nem tükrözik alkotójuk érzelmeit, hangulatát vagy vágyait.
Magyarország a keleti blokk egyik markáns pontja volt, a hiánnyal néztek szembe az 1960-70-es évek itt élő művészei. Érthetetlenné vált számukra a művészi szabadság hiánya, így a hazai mindennapok valóságából merítve egy a neoavantgárdra épülő, sajátos magyar vonásokkal tűzdelt pop art-irány figyelhető meg munkáikban. 1956 után az erős pártirányítás rendelkezéseinek, tiltásainak köszönhetően az információ, így a művészeti élet külföldön zakatoló változásai is csak szűkre szabott, torzított lencsén keresztül jutottak el a magyar művészekhez. A hazugságdobozba zárt élet a kultúrára különösen fogékonnyá, változásra éhezővé tette a művészeket. A 60-as évek elején lassan nyíltak meg a kapuk külföld felé, aki tehette, tanulmányutakra ment Európa országaiba. Titokban már lehetett némi divatos popzenét hallani a Szabad Európán vagy külföldi művészeti folyóiratokat olvasni a Fészek Klub könyvtárában. A kifáradt, absztrakt retorikából felocsúdva a reveláció erejével hatott művészeinkre a pop art berobbanása, amivel többnyire az 1964-es Velencei Biennálén és 1965-ben a bécsi kiállításon találkoztak először.
Ugyan a kétféle társadalom a nyugati és keleti - között igen nagy szakadék húzódott, a művek kritikai szemléletmódja, anyaghasználata és jelrendszere a pop art műfajához köti a magyar műveket is. A pop kaotikusnak tűnő, a művészet addigi normáit elvető, nyíltan közvetlen és direkt fellépését Magyarországon gyanakvással fogadta a szocialista kultúrpolitika. A lekorlátozott, körülbástyázott művészet újraértelmezésének vágyát keltette fel az alkotókban a popból áradó művészi szabadság megismerése. Itthon azonban a nyugati értelemben vett tömegkultúra még sokáig nem létezett. Ez az oka, hogy a sokszor más irányzatokkal is keveredő, magyar pop art törekvések ikonográfiailag kevésbé kapcsolódnak az amerikai vagy angol példákhoz. Inkább a formai-technikai elemeket vették át: felnagyítás, szitanyomás, ready-made, appropriation (kisajátítás) módszere, stb. Itthon azonban a '70-es években nem világsztárok vagy a tömegfogyasztás kellékei jelentek meg, hanem az amerikai életérzéssel szinkronban a hidegháborús gombafelhő, a pénz és a sokszorosíthatóság maga, a nyomat, mint médium általi lehetőség, a konzerves doboz, mint életminőség, a kenyér, a mindennapok valósága. A kockakő pár évvel a párizsi diáklázadások és a prágai események után az egyik legkedveltebb médiummá vált, számos festményen, nyomatokon és objekteken fedezhető fel. „Szedjétek fel az utcaköveket, strand van alatta!" – hangzott az egyik párizsi diákszlogen, és valóban, az utcakő a változás egyik szimbóluma lett a magyar művészetben is, ami mai napig lappang a köztudatban.