Ez az évszázad a fényé” –– fogalmazott Moholy-Nagy László 1927-ben, egy évtizeddel azután, hogy megírta Fényvízió című versét. Ki ne értene egyet ezzel a profetikus kijelentéssel a 21. század elején, látva azt, hogy a mesterségesen előállított fény mindennapi életünk elmaradhatatlan kellékévé vált? Kevés olyan területet ismerünk az egyetemes művészet történetében, aminek a fejlődését ne befolyásolta volna ennyire számottevő módon néhány jelentős magyar származású alkotó. A kiállításon szereplő művek annak a tradíciónak, annak a szellemi-kulturális örökségnek a történeti ívét rajzolják meg, ami a technológiai alapú művészet „mesterkulcsát” megteremtőmagyar művészek a fény alapú vizualitás autonóm művészeti formáváemelésére tett kezdeményezéséből létrejött. Kepes György és Moholy-Nagy László a huszadik századi művészet történetében az elsők között voltak, akik gyakorló művészekként és elméleti szakemberekként is foglalkoztak a fény közösségi szerepével és a fényművészet urbanisztikai funkciójával. Moholy a kinetikus művészet ikonikus alkotásának tekintett Fény-tér-modulátor (1922––1930) megtervezésével, Kepes pedig a legelső köztéri neonmű (1949––1950) felállításával. A kiállításon bemutatott következő két generáció művészei az ő szellemi örökségükre hivatkozvataláltak rá a médium nyelvével kifejezhetőúj lehetőségekre. Közülük is kiemelkedik a digitális művészet születésénél bábáskodó, rajzai, festményei elkészítéséhez a legelsők között számítógépet használó Molnár Vera, aki az 1960-ban létrejött párizsi Groupe de Recherche d’Art Visuel (GRAV) társalapítója volt, valamint az 1977-ben a budapesti FOTON-ART csoportot létrehozó Csáji Attila, aki az akkoriban felfedezett új fényforrás, a lézer művészeti vonatkozásainak a tanulmányozásában ért el úttörő eredményeket Magyarországon és az Egyesült Államokban, az MIT vizuális kutatóközpontjának ösztöndíjasaként. A téma és a helyszín szempontjából is szimbolikus jelentőségű, hogy az európai avantgárd történetének egyik legelső, a művészet és a technológia összekapcsolására irányuló elképzelését, a Fényproblémák a képzőművészetben című könyvet a magyar szobrász, Barna Miklós és a román festő, Arthur Segal közösen fogalmazta meg és adta ki 1925-ben. Az ő, és a korszak hasonló, az optikai kultúra új formáit vizsgálóesztétikának volt köszönhető, hogy a művészek egy csoportja a pigment alapú festészetnek tudatosan hátat fordítva a direkt fényalakítás mellett tört lándzsát, megteremtve a lehetőségét az olyan köztes műfajok kialakulásának, amelyekre nem csak a kortárs médiaművészet, de bizonyos értelemben a mindennapjainkat behálózó digitális kultúra is épül. Technológia alapú művészet a huszadik századi és kortárs vizuális kultúrában: Bukta Imre, Csáji Attila, Gyarmathy Tihamér, Gerő György, Kelle Antal, Kepes György, Kuchta Klára, Mattis-Teutsch Waldemár, Moholy-Nagy László, Molnár Vera, Németh Hajnal, Nicolas Schöffer, Orosz István, Szelényi Károly, Szigeti Gábor Csongor, Szvet Tamás A kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia és az egri Kepes Intézet szervezésében jött létre.