fotó: Lugosi Lugo László / MMA
Tóth Ilonka
Beszélgetés Vidnyánszky Attilával
Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, Kossuth-díjas rendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nem először foglalkozik az 1956-os forradalom és szabadságharc feldolgozásával. Számára ez olyan megkerülhetetlen és elfelejthetetlen történelmi esemény, amit mindannyiszor meg szeretne mutatni, amikor csak alkalma nyílik rá.
Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója, Kossuth-díjas rendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nem először foglalkozik az 1956-os forradalom és szabadságharc feldolgozásával. Számára ez olyan megkerülhetetlen és elfelejthetetlen történelmi esemény, amit mindannyiszor meg szeretne mutatni, amikor csak alkalma nyílik rá.
A 60. évforduló pedig kitűnő alkalomnak ígérkezett arra, hogy a Nemzeti Színház színpadára állítsa Tóth Ilona történetét. Annak a fiatal lánynak a koncepciós perét, aki ellen égbe kiáltó bűnt követtek el, és akinek pere az egész akkori rendszerre rávilágít. Vidnyánszky Attila rendezőként is ennek az embertelen gépezetnek a működését akarta feltárni, annak a rendszerét, ami sok ártatlan áldozatot követelt.
– Milyen formai újításokat hozott ebben a darabban?
– Ez egy totális színház lett, sok tényt fogalmazott meg, balladisztikus a történetmesélés és keverednek benne a dokumentum-elemek a fikcióval. Mindenképpen egyfajta foszlány-dramaturgia, érzések mentén megy, asszociációk mentén működik.
– A darabból érezhető, hogy Vidnyánszky Attila részére a tényeken túl az emberi oldal az izgalmas. Nem is csupán az ártatlanság hangsúlyozása, de akkor valójában mit szándékozott megértetni a nézővel?
– Elsősorban is az ember érdekelt, hiszen ez egy nagyon megrázó, felkavaró történetsor, ugyanakkor legalább annyira érdekelt a gépezet, a mechanizmus, amely képes volt ilyen tettekre, nemcsak Magyarországon, az egész régióban, hiszen amikor Lengyelországban játszottunk, ott ismertük meg Inka történetét, egy fiatal lányét, akit 19 évesen lőttek tarkón, ápolónő volt és harcolt a fasiszták ellen és a kommunistákkal is szembefordult. Ez láthatóan egy ördögien működő gépezet volt, sémák, technikák mentén működött és ezt akartam feltárni.
– Ezt a kutatómunka elvégzése után tudta láttatni?
– Nyilván minden kutatással árnyalódik a kép, ahogy Szilágyi Andor forgatókönyvével is, de én még ezt saját bőrömön is tapasztaltam, hiszen egy kommunista világban nőttem fel én is. Öt évig a KGB ügyködése miatt nem tudtam külföldre utazni a kárpátaljai Beregszászról. Sok kellemetlenséget éltem át, csupán azért, mert mondtam némely dolgot szűk baráti körben, amit utólag látva nem szabadott volna, hiszen kitudódott, mert valaki leírta, amit beszéltünk. Voltak tehát mély személyes tapasztalataim ennek kapcsán, valamint 10 évvel ezelőtt, az 50. évfordulóra elkészítettem a Liberté'56 című előadást és filmet Szőcs Géza szövegéből, amihez szintén sok információt gyűjtöttem, de kétségkívül a Tóth Ilonka című színdarabot is egy két, két és fél éves munka eredményeként állíthattuk színpadra. Ehhez a témához is rengeteg dokumentumanyagot olvastam el, archív filmeket néztem és nagyon sokat egyeztettem Szilágyi Andorral is. Bevallom, most, hogy ennyire mélyen beleástam magam, látom, hogy ezzel nem lehet leállni. Még most is kapom a szövegeket, kapok izgalmas könyveket, nagyon érdekel 1956, az ötvenes évek, az előzmények, és ez még biztos, hogy alaptémaként felbukkan majd a Nemzeti Színházban, éppúgy, mint az I. világháború vagy a gulág-téma.
– Nagyon érdekes kontraszttal dolgozott, hiszen hívott olyan színművészeket, akik maguk is érintettek voltak a forradalom eseményeiben, átélték 1956-ot és a címszerepre Waskovics Andrea egyetemi hallgatót választotta, akinek ifjú kora miatt nem lehetnek személyes élményei, ahogy az egész, darabban résztvevő kaposvári osztály fiataljainak sem.
– Igen, ez tudatos volt, mert folyamatosan az átadás-átvételről beszélünk, érzékeljük azt, hogy ezen a területen van probléma. Ezért egy furcsa beavatási szertartáson mentek át a fiatal színinövendékek, hiszen közösen, az idősebb kollégákkal együtt készültünk, sokat beszélgettünk. Mert az egy dolog, hogy hallják valahonnan a tényeket, de amikor ott áll velük szemben az a hiteles művész, aki mesél a saját élményeiről, aki kezet fog velük, az számukra is egészen más. Így közösen készültünk, Bodrogi Gyulával, Mécs Károllyal, Dózsa Lászlóval, Csurka Lászlóval és a kaposvári végzős növendékekkel. Egy kiemelkedő pillanata is volt a generációk találkozásának. Katartikus élmény volt ugyanis, hogy néztünk egy korabeli dokumentumfilmet, és egyszer csak Dózsa Laci meglátta magát egy tankon egy lyukas zászlóval a kezében. Ahogy a gyerekek ezt megélték, ahogy hirtelen kézzel foghatóvá vált a történelem, hiszen ott ült velük az egykori fiatal hős. Napról napra beljebb kerültek a történetbe és a lelküket egészen megérintette. Nemcsak az agyukban szaporodott az információ, hanem – ez nagyon fontos – üggyé vált az egész csapat számára is. Azt gondolom, ilyen szempontból is messze túlmutat magán az előadás.
– Érzékenyen rezonált a művészek személyes élményeire és ezt is beleépítette a darabba.
– Így vált számukra még közelibbé a történet. Ezt a technikát már alkalmaztam az I. világháborús darabunk kapcsán. Igen, kiprovokáltam belőlük, és személyessé formáltam a darabot, és nagy megnyilatkozások voltak, főleg az idősebb generáció részéről, de egy idő után már a gyerekek is hozták az otthoni történeteiket.
– Milyen lett a fogadtatása az előadásnak?
– Nagyon nagy sikerrel játsszuk a darabot, teltházzal. Persze a nézősereg nagyon vegyes, és nyilván egészen más jelent azoknak, akik valamilyen formában kötődnek 1956-hoz, akár maguk élték át – de ilyenből már nagyon kevés van – vagy szülők, nagyszülők révén érintettek, illetve más, ha egy gimnáziumi osztály jön. Pár hete egészen döbbenetes élményem volt, odajött hozzám egy férfi, az előadás után, és azt mondta, hogy ő Kardos ügyvéd unokája. Szóval ez egy egészen különleges előadás a repertoárunkban és nagy boldogság játszani.
– Miért Varsóban volt a világpremier? Miért Lengyelországban mutatták be ezt a kimondottan magyar gyökerű történetet?
– Ez kicsit a véletlennek is köszönhető. Magyar évad volt Varsóban, a magyar kultúrát ünnepelték a lengyelek, meghívtak bennünket egy előadással, és akkor már nem volt számomra kérdés, hogy ezzel a darabbal megyünk. Volt benne kockázat, hogy ott szülessen meg elsőként, de minden az elképzeléseink szerint alakult.
– Milyen formai újításokat hozott ebben a darabban?
– Ez egy totális színház lett, sok tényt fogalmazott meg, balladisztikus a történetmesélés és keverednek benne a dokumentum-elemek a fikcióval. Mindenképpen egyfajta foszlány-dramaturgia, érzések mentén megy, asszociációk mentén működik.
– A darabból érezhető, hogy Vidnyánszky Attila részére a tényeken túl az emberi oldal az izgalmas. Nem is csupán az ártatlanság hangsúlyozása, de akkor valójában mit szándékozott megértetni a nézővel?
– Elsősorban is az ember érdekelt, hiszen ez egy nagyon megrázó, felkavaró történetsor, ugyanakkor legalább annyira érdekelt a gépezet, a mechanizmus, amely képes volt ilyen tettekre, nemcsak Magyarországon, az egész régióban, hiszen amikor Lengyelországban játszottunk, ott ismertük meg Inka történetét, egy fiatal lányét, akit 19 évesen lőttek tarkón, ápolónő volt és harcolt a fasiszták ellen és a kommunistákkal is szembefordult. Ez láthatóan egy ördögien működő gépezet volt, sémák, technikák mentén működött és ezt akartam feltárni.
– Ezt a kutatómunka elvégzése után tudta láttatni?
– Nyilván minden kutatással árnyalódik a kép, ahogy Szilágyi Andor forgatókönyvével is, de én még ezt saját bőrömön is tapasztaltam, hiszen egy kommunista világban nőttem fel én is. Öt évig a KGB ügyködése miatt nem tudtam külföldre utazni a kárpátaljai Beregszászról. Sok kellemetlenséget éltem át, csupán azért, mert mondtam némely dolgot szűk baráti körben, amit utólag látva nem szabadott volna, hiszen kitudódott, mert valaki leírta, amit beszéltünk. Voltak tehát mély személyes tapasztalataim ennek kapcsán, valamint 10 évvel ezelőtt, az 50. évfordulóra elkészítettem a Liberté'56 című előadást és filmet Szőcs Géza szövegéből, amihez szintén sok információt gyűjtöttem, de kétségkívül a Tóth Ilonka című színdarabot is egy két, két és fél éves munka eredményeként állíthattuk színpadra. Ehhez a témához is rengeteg dokumentumanyagot olvastam el, archív filmeket néztem és nagyon sokat egyeztettem Szilágyi Andorral is. Bevallom, most, hogy ennyire mélyen beleástam magam, látom, hogy ezzel nem lehet leállni. Még most is kapom a szövegeket, kapok izgalmas könyveket, nagyon érdekel 1956, az ötvenes évek, az előzmények, és ez még biztos, hogy alaptémaként felbukkan majd a Nemzeti Színházban, éppúgy, mint az I. világháború vagy a gulág-téma.
– Nagyon érdekes kontraszttal dolgozott, hiszen hívott olyan színművészeket, akik maguk is érintettek voltak a forradalom eseményeiben, átélték 1956-ot és a címszerepre Waskovics Andrea egyetemi hallgatót választotta, akinek ifjú kora miatt nem lehetnek személyes élményei, ahogy az egész, darabban résztvevő kaposvári osztály fiataljainak sem.
– Igen, ez tudatos volt, mert folyamatosan az átadás-átvételről beszélünk, érzékeljük azt, hogy ezen a területen van probléma. Ezért egy furcsa beavatási szertartáson mentek át a fiatal színinövendékek, hiszen közösen, az idősebb kollégákkal együtt készültünk, sokat beszélgettünk. Mert az egy dolog, hogy hallják valahonnan a tényeket, de amikor ott áll velük szemben az a hiteles művész, aki mesél a saját élményeiről, aki kezet fog velük, az számukra is egészen más. Így közösen készültünk, Bodrogi Gyulával, Mécs Károllyal, Dózsa Lászlóval, Csurka Lászlóval és a kaposvári végzős növendékekkel. Egy kiemelkedő pillanata is volt a generációk találkozásának. Katartikus élmény volt ugyanis, hogy néztünk egy korabeli dokumentumfilmet, és egyszer csak Dózsa Laci meglátta magát egy tankon egy lyukas zászlóval a kezében. Ahogy a gyerekek ezt megélték, ahogy hirtelen kézzel foghatóvá vált a történelem, hiszen ott ült velük az egykori fiatal hős. Napról napra beljebb kerültek a történetbe és a lelküket egészen megérintette. Nemcsak az agyukban szaporodott az információ, hanem – ez nagyon fontos – üggyé vált az egész csapat számára is. Azt gondolom, ilyen szempontból is messze túlmutat magán az előadás.
– Érzékenyen rezonált a művészek személyes élményeire és ezt is beleépítette a darabba.
– Így vált számukra még közelibbé a történet. Ezt a technikát már alkalmaztam az I. világháborús darabunk kapcsán. Igen, kiprovokáltam belőlük, és személyessé formáltam a darabot, és nagy megnyilatkozások voltak, főleg az idősebb generáció részéről, de egy idő után már a gyerekek is hozták az otthoni történeteiket.
– Milyen lett a fogadtatása az előadásnak?
– Nagyon nagy sikerrel játsszuk a darabot, teltházzal. Persze a nézősereg nagyon vegyes, és nyilván egészen más jelent azoknak, akik valamilyen formában kötődnek 1956-hoz, akár maguk élték át – de ilyenből már nagyon kevés van – vagy szülők, nagyszülők révén érintettek, illetve más, ha egy gimnáziumi osztály jön. Pár hete egészen döbbenetes élményem volt, odajött hozzám egy férfi, az előadás után, és azt mondta, hogy ő Kardos ügyvéd unokája. Szóval ez egy egészen különleges előadás a repertoárunkban és nagy boldogság játszani.
– Miért Varsóban volt a világpremier? Miért Lengyelországban mutatták be ezt a kimondottan magyar gyökerű történetet?
– Ez kicsit a véletlennek is köszönhető. Magyar évad volt Varsóban, a magyar kultúrát ünnepelték a lengyelek, meghívtak bennünket egy előadással, és akkor már nem volt számomra kérdés, hogy ezzel a darabbal megyünk. Volt benne kockázat, hogy ott szülessen meg elsőként, de minden az elképzeléseink szerint alakult.
* * *
Következő előadások a Nemzeti Színházban:
RÁHANGOLÓ a szerzővel az előadás előtt egy órával!2017. január 13. péntek | 19.00
2017. január 28. szombat | 19.00
2017. február 9. csütörtök | 19.00
2017. február 13. hétfő | 19.00
