Juronics Tamás koreográfussal, művészeti vezetővel, az MMA levelező tagjával a megemlékezés méltóságáról beszélgetünk.

– Milyen volt a darab bulgáriai fogadtatása?

– Az október 23-i bulgáriai bemutató csodálatos jól sikerült. Diplomáciai szempontból is, hiszen több mint tíz ország nagykövete volt jelen, de a közönség is nagyon szerette, méltó volt az ünnephez.

– A tánc a művészi eszközeivel hogyan képes megmutatni a történelmet?

– E darab elkészítésekor a méltó megemlékezés volt a célunk. Bartók Béla 18 perces Táncszvitjére komponáltam egy rövid etűdöt. A darabban felvillantottuk a forradalom képét, emlékét, szellemiségét, és mindezt úgy tettük, hogy a háttérben a forradalom képeit vetítettük. A táncosok jelmeze nagyon stilizáltan szintén utalt erre, hiszen korhű jelmezek voltak monokróm vajszínű egységben. A felvetés volt fontos, a megemlékezés.

– A mozdulatok meg tudják fogalmazni, hogy ez egy történelmileg átitatott mű?

– Hiszek abban, hogy mozdulatokkal mindent ki lehet fejezni. A darab teljesen szimbolikus, 12 táncos van a színpadon és az ő közös létezésük, együtt mozgásuk, örömük, lendületük, félelmük, ezek az érzetek együttesen adják a csoport dinamikáját és ez mutatja az egységet és a közösen átélt élményeket. Nagyon jól illeszkedett a Táncszvit és a Rítus egymáshoz, hiszen az egyik komoly és klasszikus, a másik modern, kimondottan fiataloknak szóló darab, de mindkettő a közösségi erő, a közös értékek megformálója és így nem utolsó sorban a Társulat két arcát is láthatta a közösség.

– Miért külföldi bemutatója volt a Táncszvitnek október 23-án, illetve hogyan tervezik a hazai bemutatót?

– A Táncszvit bemutatója szeptember elején egy turnésorozat keretében Kanadában volt, az ottani Főkonzulátus szervezésében Torontóban. Kanadának jelentős a magyar lakossága, és többségük éppen az 1956-os események után vándorolt ki, több mint harminckétezren. Különös hangulatot adott az előadásnak, hogy a nézőtér több mint fele magyar ajkú volt, köztük több '56-os menekült, illetve leszármazottaik. Ezt az előadást aztán átvittük Montreálba, ahol szintén a két Bartók darabot adtunk elő, a Táncszvit mellett a Fából faragott királyfi szerepelt műsoron, és ott az angol bevezetőmben rákérdeztem, hogy ki beszél magyarul, és szinte a fél közönség ott is feltartotta a kezét. Számukra még különlegesebb volt ez a megemlékező darab, hiszen a fotók felelevenítették az emlékeiket. Az előadást természetesen játsszuk itthon is, elsőként a Várkert Bazárban, aztán Szegeden.

– Fiatal művészként, aki nem élte át az 1956-os eseményeket, hogyan készült fel e megemlékező darabra? A fotók válogatása mellett miből táplálkozott?

– A megemlékezés gesztusát szerettem volna megtenni ezzel a darabbal, ami a mai generációtól fontos, hiszen szüleink ezt átélték és mi büszkén és tisztességgel emlékezünk a hősökre és az '56-os szellemiségre. A fotók egymás utáni vetítésével egyfajta ívet rajzoltunk az események menetét és hangulatát követve. A másik pedig, hogy minden ilyen eseménynek sok személyes olvasata van, hiszen minden átélő más családi helyzetből, más társadalmi réteghez tartozva, ezáltal más-más szemszögből élte át azokat a napokat. Én ennek a különbözőségnek az elfogadását is fontosnak tartom. De most a forradalom társadalmi, történelmi megítélése a legfontosabb számunkra. Az ünnep méltó megélése. Az én feladatom pedig alkotóművészként, hogy egy ilyen szép kerek ünnepen a forradalom üzenetét, szellemiségét, erejét demonstráljam egy ilyen műben, és a megemlékezés szépségét közvetítsem.