Muharos Lajos: Lófej • 1968; méret: 350×220 mm
Kótai – Máté – Muharos: Kortárs ötvösművészek
Képgalériával
A Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozata Kótai – Máté – Muharos címmel három magyar ötvösművész, Kótai József, Máté János és Muharos Lajos közös kiállítását rendezi meg a Klebelsberg Kultúrkúriában. A megnyitót 2014. február 12-én tartották, a kiállítás március 2-ig lesz látogatható.
A Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozata Kótai – Máté – Muharos címmel három magyar ötvösművész, Kótai József, Máté János és Muharos Lajos közös kiállítását rendezi meg a Klebelsberg Kultúrkúriában. A megnyitót 2014. február 12-én tartották, a kiállítás március 2-ig lesz látogatható.
A három művész egy korosztályhoz tartozik, kollégák és barátok. Összeköti őket az ősi ötvös-technikák alkalmazása, mint a viaszveszejtéses eljárás és a limoges-i zománcos technika. Mindhárman megformázták az ötvösök és kovácsok védőszentjét, Szent Eligiust, aki az 500-as évek végén Franciaországban patkolókovács, majd fémműves volt, később pap lett és Noyon püspöke. Kótai és Máté Ferenczy Noémi-díjasok, míg Muharos Munkácsy-díjas.
A kiállításon – amelynek kurátora Katona Katalin ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja – több mint 100 műtárgy látható. Kótai József 6-7 centiméteres ezüst és bronz kisplasztikáit, köztük a Szent Eligius állomásai című sorozatból A csodatévő kovácsot és éremsorozatait, Máté János aquamaniléit, vagyis vízöntő edényeit és groteszk, humoros kisplasztikáit, köztük az Európa elrablása címűt és Muharos Lajos mintegy 30 násfáját, liturgikus kelyheit és Szent Eligius ezüstből készült kisplasztikáját tekintheti meg a közönség.
Kótai József 1940-ben született Sopronban. Ötvös, éremművész és restaurátor, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az országos érembiennálék résztvevője és díjazottja. A viaszveszejtéses bronzöntés egyik mai mestere. A technika lényege, hogy a művész viaszból megformázza a figurát, agyaggal beborítja, az üreget kiönti, a viasz elfolyik, majd az agyagköpenyt leveri a tárgyról. Kótai József művei megtalálhatók számos magyar múzeumban, Budapesten, Pécsett, Kecskeméten, Sopronban és Nyíregyházán.
Máté János Szabadkán született 1938-ban, 1962-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványaként. (Borsos ugyancsak ötvösként kezdte a pályáját.) Máté munkásságára jellemző darabok az aquamanilék, a 12. századból, a franciaországi Limoges-ból származó technikával készült bronz figurális víztartó vagy vízöntő edények. Ismertek humorral átszőtt bronz kisplasztikái is, például az Ülő kutya. Az ő munkája díszíti Genfben a Szerzői Jogok Világszövetsége épületének előcsarnokát.
Muharos Lajos 1941-ben született Balassagyarmaton. 1965-ben diplomázott az iparművészeti főiskolán. Korai művein a vörösréz domborítások felületét limoges-i technikával, beágyazott zománccal díszítette. Később középkori hangulatú bronz kisplasztikákat készített. Násfái, nyakban vagy fülön függő ékszerei a 16–17. századi erdélyi ékszereket idézik, ugyanis ott volt szokásban násfát vinni nászajándékba. Muharos ékszereiről Ernyey Gyula művészettörténész azt írja, játékosan gyönyörűek.
A kiállítás alkalmából az MMA katalógust jelentetett meg Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész előszavával.
A kiállítást Szent Eligius szellemi örökösei összefoglaló címmel rendezte meg Kótai József és Katona Katalin, amely tárlat hosszú évek után, ismét előtérbe helyezte ezt az évezredes hagyományú műfajt. A kiállítás megnyitására megjelent reprezentatív magyar/angol nyelvű katalógus három olyan kortárs ötvösművész munkásságát elemzi, és mutatja be gazdag illusztrációkkal, akik az elmúlt évtizedek alatt e műfaj meghatározó képviselőivé váltak. A kiállítás egyúttal tisztelgés a 2014. január 8-án elhunyt Máté János ötvösművész életpályája előtt is. Mind a katalógus tanulmányát, mind a kiállításon elhangzott megnyitó szövegét Bakonyvári M. Ágnes írta. Amíg a katalógusban arányos elosztásban méltatja az egyes művészek munkásságát, addig a megnyitó szövegét Szent Eligius jelentőségének kihangsúlyozása mellett, a szakmát és a közönséget érintő művészetpszichológiai gondolatok köré szőtte.
A kortárs magyar ötvösművesség fénykorát az 1960–1970-es években élte, amikor még létezett az Iparművészeti Vállalat és működtek a Képcsarnok Vállalat értékesítéssel foglalkozó üzletei is. Úgy, amint a közös bemutatón szereplő ötvösművészek, más, még feldolgozatlan életművű, vagy elhunyt egykori kortársaik (pl. Péri József, Kopcsányi Ottó stb.) is ezen a csatornán keresztül juttatták el alkotásaikat a közönséghez. A klasszikus ötvösművészet a nemesfémekhez, az aranyhoz, az ezüsthöz és a drágakövekhez kötődött. Magyarországon az említett időszakban ezekhez az anyagokhoz szinte egyáltalán nem lehetett hozzájutni. Ezért a művészek az ezüst mellett sárga- és vörösréz lemezt, vasat alkalmaztak, illetve bronzba öntötték alkotásaikat. Ezen korlátozottságuk mellett gyakran, már akkor is kiemelt, egyedi megrendelésekre készített műveket produkáltak, amelyeknek különleges művészi értékeit a korban szokásos, más iparművészeti műfajokhoz hasonlóan, gyűjteményes kiállításokon mutatták be. 1976-ban, 1981-ben és 1985-ben Ötvös- és Fémművészeti Quadriennálékon láthatta a közönség ezeket a műveket, majd ezután hosszú szünet következett. A magyarországi rendszerváltás után,1996 óta került sor újra a kortárs ötvösművészeti biennálék megrendezésére, kezdetben a Ráckevei Savoyai Kastélyban, majd az utóbbi időkben a Klebelsberg Kultúrkúriában. (Ezek szervezését és megrendezését is elsősorban Kótai József és Katona Katalin ötvösművészek vállalták magukra.) A műfaj művészeti jelentősége azonban a megváltozott közönségigények miatt jelentősen csökkent. Az igazi műgyűjtők azonban különleges műtárgyként őrizték meg a kiállításon szereplő művészek kisplasztikai igényességgel készült ékszereit, gyűrűit, nyakékeit, érmeit, a serlegeket és több, más különleges műtárgyait. A kiállítás, így tehát például, az Iparművészeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a soproni Liszt Ferenc Múzeum gyűjteményeiből megszerezhető alkotások mellett, a magántulajdonosok és a művészek tulajdonában lévő tárgyakból állt össze. A kiállításnak is nevet adó Szent Eligius középkori püspök volt, aki „egy fél évezred távolából is erőforrást jelent az ötvösmesterség műveinek akkor, amikor életidejük társadalmi valósága meghatározhatatlanná teszi hivatásbeli azonosságtudatukat" – írta Bakonyvári M. Ágnes a katalógusban. Ez a püspök – akinek neve a művészettörténész szerint „kiválasztott"-at jelent – maga is művelte ezt a mesterséget, kézműves munkájának köszönhetően a király mellett töltött be jelentős gazdasági pozíciót, sőt politikai tanácsadója is volt. A szerző szerint „rangbéli lehetőségeivel és a hozzájuk tartozó anyagi eszközökkel képes volt szolgálni a politikai béke és a társadalmi igazságosság ügyét: nemcsak háborúkat előzött meg diplomáciai közreműködésével, de számos rabszolga szabadságát is megváltotta."
Az ötvösművesség mesterségbeli titkait egyébként évszázadokon keresztül mindig titokként őrizték az egyes mesterek. Nyilvánvaló, hogy a magas színvonalú kompozíciós készséggel megáldott alkotóknak köszönhető, hogy az eredetileg „használati" funkciót betöltő ékszerek, ruhadíszek, illetve a gazdagságot jelképező, és az étkezési kultúrát szolgáló, vagy az egyház liturgikus szertartásaihoz tartozó tárgyak különleges művészeti értékkel rendelkeztek már saját korukban is.
E három kortárs magyar ötvös alkotásainak együttes bemutatása kiváló lehetőséget kínál arra, hogy a műfajtörténettel, a mesterségbeli tudás újra felfedezésével ismét foglalkozzanak az iparművészet-történet (jelenleg még hiányzó) művészettörténészei, valamint a főiskolai oktatásban résztvevők. A kétségtelenül kissé provokatív hangvételű kiállítás megnyitó is, mintha erre az árnyalt megközelítésre, az ötvösművészet szerepének újraértelmezésére szólított volna fel.
Ennek érdekében, valamint az iparművészeti műfajok között mostanra szerényebb jelentőséggel bíró ötvösség művészi értékeinek megismerése érdekében érdemes olvasni és közölni Bakonyvári M. Ágnes kiállítás megnyitó szövegét, melyet az alábbiakban, teljes terjedelmében – a szerző egyetértésével – adunk közre.
fotók a megnyitóról: Szöllősi Mátyás
Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész megnyitóbeszédét ide kattintva olvashatják el.
Tekintsék meg a kiállításon készült videoriportunkat:
A kiállításon – amelynek kurátora Katona Katalin ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja – több mint 100 műtárgy látható. Kótai József 6-7 centiméteres ezüst és bronz kisplasztikáit, köztük a Szent Eligius állomásai című sorozatból A csodatévő kovácsot és éremsorozatait, Máté János aquamaniléit, vagyis vízöntő edényeit és groteszk, humoros kisplasztikáit, köztük az Európa elrablása címűt és Muharos Lajos mintegy 30 násfáját, liturgikus kelyheit és Szent Eligius ezüstből készült kisplasztikáját tekintheti meg a közönség.
Kótai József 1940-ben született Sopronban. Ötvös, éremművész és restaurátor, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az országos érembiennálék résztvevője és díjazottja. A viaszveszejtéses bronzöntés egyik mai mestere. A technika lényege, hogy a művész viaszból megformázza a figurát, agyaggal beborítja, az üreget kiönti, a viasz elfolyik, majd az agyagköpenyt leveri a tárgyról. Kótai József művei megtalálhatók számos magyar múzeumban, Budapesten, Pécsett, Kecskeméten, Sopronban és Nyíregyházán.
Máté János Szabadkán született 1938-ban, 1962-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványaként. (Borsos ugyancsak ötvösként kezdte a pályáját.) Máté munkásságára jellemző darabok az aquamanilék, a 12. századból, a franciaországi Limoges-ból származó technikával készült bronz figurális víztartó vagy vízöntő edények. Ismertek humorral átszőtt bronz kisplasztikái is, például az Ülő kutya. Az ő munkája díszíti Genfben a Szerzői Jogok Világszövetsége épületének előcsarnokát.
Muharos Lajos 1941-ben született Balassagyarmaton. 1965-ben diplomázott az iparművészeti főiskolán. Korai művein a vörösréz domborítások felületét limoges-i technikával, beágyazott zománccal díszítette. Később középkori hangulatú bronz kisplasztikákat készített. Násfái, nyakban vagy fülön függő ékszerei a 16–17. századi erdélyi ékszereket idézik, ugyanis ott volt szokásban násfát vinni nászajándékba. Muharos ékszereiről Ernyey Gyula művészettörténész azt írja, játékosan gyönyörűek.
A kiállítás alkalmából az MMA katalógust jelentetett meg Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész előszavával.
A kiállítást Szent Eligius szellemi örökösei összefoglaló címmel rendezte meg Kótai József és Katona Katalin, amely tárlat hosszú évek után, ismét előtérbe helyezte ezt az évezredes hagyományú műfajt. A kiállítás megnyitására megjelent reprezentatív magyar/angol nyelvű katalógus három olyan kortárs ötvösművész munkásságát elemzi, és mutatja be gazdag illusztrációkkal, akik az elmúlt évtizedek alatt e műfaj meghatározó képviselőivé váltak. A kiállítás egyúttal tisztelgés a 2014. január 8-án elhunyt Máté János ötvösművész életpályája előtt is. Mind a katalógus tanulmányát, mind a kiállításon elhangzott megnyitó szövegét Bakonyvári M. Ágnes írta. Amíg a katalógusban arányos elosztásban méltatja az egyes művészek munkásságát, addig a megnyitó szövegét Szent Eligius jelentőségének kihangsúlyozása mellett, a szakmát és a közönséget érintő művészetpszichológiai gondolatok köré szőtte.
A kortárs magyar ötvösművesség fénykorát az 1960–1970-es években élte, amikor még létezett az Iparművészeti Vállalat és működtek a Képcsarnok Vállalat értékesítéssel foglalkozó üzletei is. Úgy, amint a közös bemutatón szereplő ötvösművészek, más, még feldolgozatlan életművű, vagy elhunyt egykori kortársaik (pl. Péri József, Kopcsányi Ottó stb.) is ezen a csatornán keresztül juttatták el alkotásaikat a közönséghez. A klasszikus ötvösművészet a nemesfémekhez, az aranyhoz, az ezüsthöz és a drágakövekhez kötődött. Magyarországon az említett időszakban ezekhez az anyagokhoz szinte egyáltalán nem lehetett hozzájutni. Ezért a művészek az ezüst mellett sárga- és vörösréz lemezt, vasat alkalmaztak, illetve bronzba öntötték alkotásaikat. Ezen korlátozottságuk mellett gyakran, már akkor is kiemelt, egyedi megrendelésekre készített műveket produkáltak, amelyeknek különleges művészi értékeit a korban szokásos, más iparművészeti műfajokhoz hasonlóan, gyűjteményes kiállításokon mutatták be. 1976-ban, 1981-ben és 1985-ben Ötvös- és Fémművészeti Quadriennálékon láthatta a közönség ezeket a műveket, majd ezután hosszú szünet következett. A magyarországi rendszerváltás után,1996 óta került sor újra a kortárs ötvösművészeti biennálék megrendezésére, kezdetben a Ráckevei Savoyai Kastélyban, majd az utóbbi időkben a Klebelsberg Kultúrkúriában. (Ezek szervezését és megrendezését is elsősorban Kótai József és Katona Katalin ötvösművészek vállalták magukra.) A műfaj művészeti jelentősége azonban a megváltozott közönségigények miatt jelentősen csökkent. Az igazi műgyűjtők azonban különleges műtárgyként őrizték meg a kiállításon szereplő művészek kisplasztikai igényességgel készült ékszereit, gyűrűit, nyakékeit, érmeit, a serlegeket és több, más különleges műtárgyait. A kiállítás, így tehát például, az Iparművészeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a soproni Liszt Ferenc Múzeum gyűjteményeiből megszerezhető alkotások mellett, a magántulajdonosok és a művészek tulajdonában lévő tárgyakból állt össze. A kiállításnak is nevet adó Szent Eligius középkori püspök volt, aki „egy fél évezred távolából is erőforrást jelent az ötvösmesterség műveinek akkor, amikor életidejük társadalmi valósága meghatározhatatlanná teszi hivatásbeli azonosságtudatukat" – írta Bakonyvári M. Ágnes a katalógusban. Ez a püspök – akinek neve a művészettörténész szerint „kiválasztott"-at jelent – maga is művelte ezt a mesterséget, kézműves munkájának köszönhetően a király mellett töltött be jelentős gazdasági pozíciót, sőt politikai tanácsadója is volt. A szerző szerint „rangbéli lehetőségeivel és a hozzájuk tartozó anyagi eszközökkel képes volt szolgálni a politikai béke és a társadalmi igazságosság ügyét: nemcsak háborúkat előzött meg diplomáciai közreműködésével, de számos rabszolga szabadságát is megváltotta."
Az ötvösművesség mesterségbeli titkait egyébként évszázadokon keresztül mindig titokként őrizték az egyes mesterek. Nyilvánvaló, hogy a magas színvonalú kompozíciós készséggel megáldott alkotóknak köszönhető, hogy az eredetileg „használati" funkciót betöltő ékszerek, ruhadíszek, illetve a gazdagságot jelképező, és az étkezési kultúrát szolgáló, vagy az egyház liturgikus szertartásaihoz tartozó tárgyak különleges művészeti értékkel rendelkeztek már saját korukban is.
E három kortárs magyar ötvös alkotásainak együttes bemutatása kiváló lehetőséget kínál arra, hogy a műfajtörténettel, a mesterségbeli tudás újra felfedezésével ismét foglalkozzanak az iparművészet-történet (jelenleg még hiányzó) művészettörténészei, valamint a főiskolai oktatásban résztvevők. A kétségtelenül kissé provokatív hangvételű kiállítás megnyitó is, mintha erre az árnyalt megközelítésre, az ötvösművészet szerepének újraértelmezésére szólított volna fel.
Ennek érdekében, valamint az iparművészeti műfajok között mostanra szerényebb jelentőséggel bíró ötvösség művészi értékeinek megismerése érdekében érdemes olvasni és közölni Bakonyvári M. Ágnes kiállítás megnyitó szövegét, melyet az alábbiakban, teljes terjedelmében – a szerző egyetértésével – adunk közre.
Dvorszky Hedvig
művészettörténész
művészettörténész
fotók a megnyitóról: Szöllősi Mátyás
Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész megnyitóbeszédét ide kattintva olvashatják el.
Tekintsék meg a kiállításon készült videoriportunkat:
February 12, 2014
