Koffán Tamás
Koffán Tamás albumbemutatója a Vigadóban
Koffán Tamás csellóművész, fotográfus Közelből – Fényképek Erdélyből 1979–2012 című fotóalbumának bemutatójára került sor 2016. december 16-án a Pesti Vigadóban, az MMA székházában. Köszöntőt mondott dr. Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára, valamint Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke. Az albumot dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész mutatta be. Az esemény háziasszonya Juhász Judit, az MMA szóvivője volt.
Koffán Tamás eleinte csellóművészetet tanult, s közel negyvenévesen kezdett fényképezéssel foglalkozni. Aztán az 1970-es évektől kezdve feleségével gyakran járt Erdélyben, és látogatásaik során megragadta nemcsak a táj szépsége, az ottani közösségek példaértékű élete, hanem az emberi sorsok tragikuma is, s amit látott, átlélt, megfigyelt, úgy érezte, kötelessége megörökítenie fotókon. Fekete-fehér, hagyományos technikával készült képei, melyek azt mutatják, hogy szinte vallásos alázattal fordult nemzet- és embertársai felé, többször szerepeltek már kiállításokon, ám fotóalbuma most jelent meg először.
Kucsera Tamás Gergely főtitkár elmondta, hogy Koffán Tamás fényképeire eredetileg Sára Sándor, a Nemzet Művésze hívta fel a figyelmet egy évvel korábban. Ezután döntés született, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem készül el a fotóalbum. Kitért arra is, hogy a kötet az MMA és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös kiadványa.
Szász Jenő elnök felidézte Koffán Tamás azon megállapítását, amely szerint míg Karinthy Frigyes a humorban nem ismert tréfát, ő a mesékben nem ismer valótlant. Szász Jenő rámutatott, hogy a mai korban, amelyet az értékvesztés jellemez, szükség van a valósággá tett mesékre. Hozzátette azt is, hogy Koffán Tamásnak különleges képessége van ahhoz, hogy a megragadott pillanattal egész történeteket, teljes emberi életeket mondjon el, s hogy képein az örökkévalóságba merevedett idő dacol a mulandósággal.
Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki az album utószavát írta, arról szólt, hogy a könyv a tragikus erdélyi történelem lenyomata, ezáltal mindenki számára lehetővé teszi – ha másra nincs lehetőség, legalább – az azonosulást, a szolidaritást. Az épületek és tájak mellett a fényképeken olyan emberek láthatók, akik mintegy az arcukon viselik a magyar történelem tragédiáit. A megtört, kétségbeesett, reménytelen arcokra úgyszólván rá van írva az erdélyi magyar sors, mert – mint Pomogáts Béla hangsúlyozta – erdélyi magyarnak lenni tragikus terhet jelent.
Maga Koffán Tamás hosszan mesélt életéről, és elmondta, hogy miután 1969-ben diplomázott, és a Budapesti Szimfonikus Zenekar művésze lett, 1979-ben kezdett el fotózni Erdélyben. Érdekességként mesélt arról, hogy mivel egész Erdélyben hiánycikk volt a patkószög, ő Magyarországról vitt patkószögeket Erdélybe, és ezek mintegy kulcsok voltak az ottani ajtókhoz és szívekhez. Elmondta azt is, hogy felesége, Klaniczay Sára mind az 59 erdélyi útjára elkísérte. A fotográfiákról szólva megjegyezte, hogy ezek lassú képek, befogadásukhoz idő és türelem szükséges. Az album száz fotót tartalmaz, és – mint Koffán Tamás elárulta – mintegy negyvenezer felvételből válogatta ki őket.
Kucsera Tamás Gergely főtitkár elmondta, hogy Koffán Tamás fényképeire eredetileg Sára Sándor, a Nemzet Művésze hívta fel a figyelmet egy évvel korábban. Ezután döntés született, hogy addig nem nyugszanak, amíg nem készül el a fotóalbum. Kitért arra is, hogy a kötet az MMA és a Nemzetstratégiai Kutatóintézet közös kiadványa.
Szász Jenő elnök felidézte Koffán Tamás azon megállapítását, amely szerint míg Karinthy Frigyes a humorban nem ismert tréfát, ő a mesékben nem ismer valótlant. Szász Jenő rámutatott, hogy a mai korban, amelyet az értékvesztés jellemez, szükség van a valósággá tett mesékre. Hozzátette azt is, hogy Koffán Tamásnak különleges képessége van ahhoz, hogy a megragadott pillanattal egész történeteket, teljes emberi életeket mondjon el, s hogy képein az örökkévalóságba merevedett idő dacol a mulandósággal.
Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki az album utószavát írta, arról szólt, hogy a könyv a tragikus erdélyi történelem lenyomata, ezáltal mindenki számára lehetővé teszi – ha másra nincs lehetőség, legalább – az azonosulást, a szolidaritást. Az épületek és tájak mellett a fényképeken olyan emberek láthatók, akik mintegy az arcukon viselik a magyar történelem tragédiáit. A megtört, kétségbeesett, reménytelen arcokra úgyszólván rá van írva az erdélyi magyar sors, mert – mint Pomogáts Béla hangsúlyozta – erdélyi magyarnak lenni tragikus terhet jelent.
Maga Koffán Tamás hosszan mesélt életéről, és elmondta, hogy miután 1969-ben diplomázott, és a Budapesti Szimfonikus Zenekar művésze lett, 1979-ben kezdett el fotózni Erdélyben. Érdekességként mesélt arról, hogy mivel egész Erdélyben hiánycikk volt a patkószög, ő Magyarországról vitt patkószögeket Erdélybe, és ezek mintegy kulcsok voltak az ottani ajtókhoz és szívekhez. Elmondta azt is, hogy felesége, Klaniczay Sára mind az 59 erdélyi útjára elkísérte. A fotográfiákról szólva megjegyezte, hogy ezek lassú képek, befogadásukhoz idő és türelem szükséges. Az album száz fotót tartalmaz, és – mint Koffán Tamás elárulta – mintegy negyvenezer felvételből válogatta ki őket.
