Eltalált idők
Fábián László: Balla András — napló és kritika
Az előzéklapon, miként a könyvborítón is, a kötet élén, mely műveit mutatja majd sorra: egy-egy a művészről készült fotó. Az előbbi képen berendezés közbeni tér: Balla András középhelyzetben üldögél, egyik kezével testét, a térdén támasztékot találó másikkal fejét tartja, haránt vele, egymással ellentétesen fekvő két női test – alig csomagolva. Fotográfia van születőben. Jellemzőbb nyitánnyal nem is vehetne kezdetet Balla András igényesen kialakított, egy életmű különböző szakaszaiba bepillantást nyújtó, mégis annak egészére fényt derítő, válogatott műveket tartalmazó kötet.
Az előzéklapon, miként a könyvborítón is, a kötet élén, mely műveit mutatja majd sorra: egy-egy a művészről készült fotó. Az előbbi képen berendezés közbeni tér: Balla András középhelyzetben üldögél, egyik kezével testét, a térdén támasztékot találó másikkal fejét tartja, haránt vele, egymással ellentétesen fekvő két női test – alig csomagolva. Fotográfia van születőben. Jellemzőbb nyitánnyal nem is vehetne kezdetet Balla András igényesen kialakított, egy életmű különböző szakaszaiba bepillantást nyújtó, mégis annak egészére fényt derítő, válogatott műveket tartalmazó kötet.
Balla éppen annyira kertészmérnök, mint fotográfus. Mindkét területre szabadságvágya vezethette. És e két tevékenység nemhogy gyengítené, de egymás hasznára van. Hiszen az egyik nélkül a másik sem lehetne éppen így, éppen abban a formában, azon gondolkodásmód szerint, amelyet elénk táruló fotóalkotásai mutatnak.
Munkáiban többnyire nem keresi a természetben fellelhető sokszínűséget: megmarad a fekete-fehér kolorit világában, s ha további színek is jelentkeznek alkotásain, azok visszafogottan, monokróm változatokban jelentkeznek.
Témái ugyan tárgyakhoz kötődnek, de húzóerejüket mégsem ezek alkotják, hanem a nyomukban vizuálisan megfogalmazott, s vélhetőleg a befogadóban is artikulálódó gondolat. A tárgyat, a tárgyak kisugárzásában jelentkező jelentésességeket fogalmazza gondolattá. Szándéka nem az, hogy valamit újra megmutasson, reprodukáljon, ami a természetben vagy egyebütt egyébként már jelen van, hanem valaminek a konstellációját kívánja felmutatni a kép köré szervezett gondolatban.
Képein, sorozatai szinte mindegyikében jelentkező motívum a kertből, a természet közelségéből adódó mozzanat. A természet, a táj, s annak körülhatárolt, tervezett és épített, vagy éppen szabad burjánzásban feledett látványa: rögzítésre indító, az egész életművön átívelő, visszatérő téma. Ez nem meglepő, inkább evidens. Közhelyes volna azt állítani, hogy a természet szeretete igazgatja kenyérkereső és művészi munkájában. Helytállóbb azt jelezni, hogy együtt él a természettel. Szabadságvágytól vezérelt szabad ember. Többek között ezért is lett, lehetett fotográfus. Sietségnek, sürgősségnek semmi nyoma képein. Komótos, megfontolt képalkotói eljárások vezetik. A fent említett fotó is erről tanúskodik. És talán éppen ezért hagyományos fényképezőgéppel dolgozik." Balla András a kézműves, az analóg fotografálás és képalkotás, képkészítés híve és alkotója, a modern kor vívmányaival, a digitális képrögzítéssel nem foglalkozik" – jelzi a kötetet felvezető írások egyik szerzője, Wehner Tibor.
Kreatív alkotó, talán ezért eklektikus. A témák sokfélesége, a megoldási lehetőségek sokszerűsége, multiplikálódása vonzza. Így teremt stílust – igényes megjelenítésben. Nem kell keresnie, noha szükséges választania képtémáit. Engedi, hogy a természet a maga nyilvánvalóságával, buja természetességével képeire rajzolja magát. Máskor a már megtalált téma szorul rendezésre, berendezésre: jeleneteket, csendéleteket állít be, vagy éppen sejtelmesen erotikus aktkompozíciókat állít össze, miként a fenti képen is.
Balla András eredeti szakmájára tekintve kertépítész és tájrendező, és nem mellette, hanem az előbbivel azonos rangon: fotóművész. A két tevékenységi kör éppen csak annyiban különül el egymástól, hogy mindkettőnek más a megnyilatkozási helyszíne, holott együvé tartoznak. A szemlélet egysége fogja őket össze.
Mintegy négy évtized gyakorlata formálta azt a látásmódot, amely fotóvilágát övezi. Jobbára szekvenciákban gondolkodik, experimentál, képeit tulajdonképpen „csinálja": az alakítás révén teszi olyanná, ahogyan talán megálmodta. Néha meg a dokumentációs irányzat felé elkötődve például Borostyán Imre nyomába ered.
Nem az a fajta fotós, aki látva ezt-azt, rögtön fotót készít róla, csak mert szép vagy érdekes, különös vagy különleges. Bár állandóan készenlétben tartja magát: „vadász". És nem csak a szemet, hiszen az önmagában elégtelen forrása lenne a Balla-képek megszületésének. A fejét, meg valami olyasmit is, ami a lélekkel kapcsolatos. Mint Fábián László messziről elindított, és hasonlóképpen messze mutató, hosszadalmasságában is érdekfeszítő bevezetője jelzi: „…minden egyes fotográfiai szekvencia ugyanarról szól: a megfoghatatlan időről."
(Fábián László: Balla András. Bp., 2017, Magyar Művészeti Akadémia, 224 p.)
Munkáiban többnyire nem keresi a természetben fellelhető sokszínűséget: megmarad a fekete-fehér kolorit világában, s ha további színek is jelentkeznek alkotásain, azok visszafogottan, monokróm változatokban jelentkeznek.
Témái ugyan tárgyakhoz kötődnek, de húzóerejüket mégsem ezek alkotják, hanem a nyomukban vizuálisan megfogalmazott, s vélhetőleg a befogadóban is artikulálódó gondolat. A tárgyat, a tárgyak kisugárzásában jelentkező jelentésességeket fogalmazza gondolattá. Szándéka nem az, hogy valamit újra megmutasson, reprodukáljon, ami a természetben vagy egyebütt egyébként már jelen van, hanem valaminek a konstellációját kívánja felmutatni a kép köré szervezett gondolatban.
Képein, sorozatai szinte mindegyikében jelentkező motívum a kertből, a természet közelségéből adódó mozzanat. A természet, a táj, s annak körülhatárolt, tervezett és épített, vagy éppen szabad burjánzásban feledett látványa: rögzítésre indító, az egész életművön átívelő, visszatérő téma. Ez nem meglepő, inkább evidens. Közhelyes volna azt állítani, hogy a természet szeretete igazgatja kenyérkereső és művészi munkájában. Helytállóbb azt jelezni, hogy együtt él a természettel. Szabadságvágytól vezérelt szabad ember. Többek között ezért is lett, lehetett fotográfus. Sietségnek, sürgősségnek semmi nyoma képein. Komótos, megfontolt képalkotói eljárások vezetik. A fent említett fotó is erről tanúskodik. És talán éppen ezért hagyományos fényképezőgéppel dolgozik." Balla András a kézműves, az analóg fotografálás és képalkotás, képkészítés híve és alkotója, a modern kor vívmányaival, a digitális képrögzítéssel nem foglalkozik" – jelzi a kötetet felvezető írások egyik szerzője, Wehner Tibor.
Kreatív alkotó, talán ezért eklektikus. A témák sokfélesége, a megoldási lehetőségek sokszerűsége, multiplikálódása vonzza. Így teremt stílust – igényes megjelenítésben. Nem kell keresnie, noha szükséges választania képtémáit. Engedi, hogy a természet a maga nyilvánvalóságával, buja természetességével képeire rajzolja magát. Máskor a már megtalált téma szorul rendezésre, berendezésre: jeleneteket, csendéleteket állít be, vagy éppen sejtelmesen erotikus aktkompozíciókat állít össze, miként a fenti képen is.
Balla András eredeti szakmájára tekintve kertépítész és tájrendező, és nem mellette, hanem az előbbivel azonos rangon: fotóművész. A két tevékenységi kör éppen csak annyiban különül el egymástól, hogy mindkettőnek más a megnyilatkozási helyszíne, holott együvé tartoznak. A szemlélet egysége fogja őket össze.
Mintegy négy évtized gyakorlata formálta azt a látásmódot, amely fotóvilágát övezi. Jobbára szekvenciákban gondolkodik, experimentál, képeit tulajdonképpen „csinálja": az alakítás révén teszi olyanná, ahogyan talán megálmodta. Néha meg a dokumentációs irányzat felé elkötődve például Borostyán Imre nyomába ered.
Nem az a fajta fotós, aki látva ezt-azt, rögtön fotót készít róla, csak mert szép vagy érdekes, különös vagy különleges. Bár állandóan készenlétben tartja magát: „vadász". És nem csak a szemet, hiszen az önmagában elégtelen forrása lenne a Balla-képek megszületésének. A fejét, meg valami olyasmit is, ami a lélekkel kapcsolatos. Mint Fábián László messziről elindított, és hasonlóképpen messze mutató, hosszadalmasságában is érdekfeszítő bevezetője jelzi: „…minden egyes fotográfiai szekvencia ugyanarról szól: a megfoghatatlan időről."
Balázs Sándor
(Fábián László: Balla András. Bp., 2017, Magyar Művészeti Akadémia, 224 p.)
Villamos No. 3 100×100 cm / 1977 Miskolc, Perecesbánya
