A fesztivált 1995-ben alapították, 19 évadot élt már meg. Eddig több mint ezer alkotó munkáját mutatták be itt, a Nobel-díjas Czesław Miłosztól Lou Reeden át Derek Walcottig, John Coetzee-ig és Wole Soyinka-ig. A Genovai Nemzetközi Költészeti Fesztivált a helyi önkormányzatokkal együttműködésben szervezik, az Európai Unió és az Unesco támogatásával. Nemzetközi jelentőségét a több mint harminc európai országgal történő együttműködés adja. A következő, 20. fesztivált 2015. január 9-től 16-ig Genovában és a környező városokban, Liguriában tartják.

– Milyen előzetes várakozással érkezett a fesztiválra?
 
– Bár túl vagyok a hatvanon, a nagyvilágból – születésem, sorsom korlátai miatt – még viszonylag keveset láttam. Az egykori Szovjetunió néhány tagköztársaságába ugyan már korábban eljutottam, szovjet hadfiként hosszabban tartózkodhattam az egykori Német Demokratikus Köztársaságban. A későbbiek során viszont jártam Lengyelországban, Bulgáriában, turistaúton Párizsban, most pedig megláthattam Olaszországot is. Mindössze három napom volt rá, ugyanis a 19. Nemzetközi Genovai Költészeti Fesztivál rendezvényein június 11-től 14-ig vehettem részt. Örültem ennek is, azonban tudván, hogy jelentősebb európai nyelveken nem olvashatóak munkáim, előzetes várakozásaim sem lehettek. Csak remélhettem, hogy a Mezey Katalin által kitűnő olasz műfordítókhoz eljuttatott verseim a fesztivál közönsége előtt megértésre s talán tetszésre találnak.
 
– A fesztivál fő helyszíne a Genova központjában található Palazzo Ducale volt, ahol Ön is olvasott fel műveiből június 12-én és 13-án. Milyen szempontok alapján válogatott az életművéből?
 
– Az Ördöglakat, Fekete Rímek, Táltosok, Mint vérző pólya… és a Mítosztöredék című verseket Tomaso Kemeny műfordító, a Már ma éjjel, Nyolcsorosok, Már megint a régi, Ha majd a halál, Pásztorál, Változatok a halotti beszédre és az Ítélet című költeményeket pedig Roberto Ruspanti egyetemi professzor, műfordító fordította olaszra. Ezek a költemények röviddel a fesztivál előtt jutottak el a műfordítókhoz. A válogatáskor arra összpontosítottam, hogy általánosabb emberi érzésekről, értékekről, és sorsokról szóló műveket kínáljak fel tolmácsolásra, hogy a fordítók ne kényszerüljenek lábjegyzetben magyarázni a nálam amúgy gyakori történelmi utalásokat és sajátos kárpátaljai-kisebbségi környezetem sajátosságait. Ezt többnyire sikerült elkerülnöm.
 
– Hogyan zajlott a felolvasás? Miként fogadta a közönség a verseket?
 
– A költészeti estre a rendezvény Venti di poesia (Húsz vers) című sorozatában került sor. Húsz vers tökéletesen elegendő egy költői bemutatkozáshoz. Elsőként Odveig Klyve norvég költőnőt szólították színpadra, akinek egy helyi előadóművésznő volt az olasz hangja, utánam pedig Daniela Crasnaru, Rómában élő román költőnő, Milán Dekleva szlovén és Alessandro Fo olasz költők kaptak szót. Mivel az én fordítóim nem kaptak meghívást a fesztiválra, így korábbi elképzelésem, hogy segítő közreműködésükkel biztosabban állok majd a liguriai közönség elé, kútba esett. A fesztivál igazgatója, Claudio Pozzani mentett ki szorult helyzetemből, aki maga vállalta verseim olasz nyelvű felolvasását. A tizenkét szövegből hármat jelöltünk ki, mégpedig a Már ma éjjel, Már megint a régi és Ha majd a halál címűeket. A magyar felolvasást felváltva követte a kitűnő olasz előadás, amelyet élénk felkiáltásokkal kísért erős taps követett. Még le sem értem a színpadról, amikor Alessandro Fo, a neves olasz latinista és tudós kortárs költő elém jött, és hosszasan rázta a kezemet. Ebből arra következtetek, hogy verseim üzenete, akárcsak tartalmi és hangulati elemei hiánytalanul eljutottak a közönséghez. Voltak olyan költői estek is, amikor az eredeti versek elhangzásakor kivetítőn volt követhető az olasz változat. Így lehettünk tanúi és élvezői Jan Erik Vold norvég, Acep Zam Zam Noor indonéz, Eduard Harents örmény és Michael Farrell ausztrál költők mély átéléssel előadott, valóban lélektől lélekig ható megnyilatkozásának.
 
– Úgy tudni, hogy az olaszok elsősorban Márai Sándor neve kapcsán ismerik a magyar szépirodalmat. Mennyire tájékozottak a magyar líra területén?
 
– Így van, Márai rendkívül népszerű az olasz olvasók között, de ez nem jelenti azt, hogy a magyar költészet színe-java nem lenne hozzáférhető olaszul. A két kultúra közvetítői már a 19. századtól kölcsönösen fordítják egymás irodalmát, s a 20. század nagyjai (József Attila, Radnóti, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Pilinszky, Weöres, Csoóri stb.) szintén elérhetőek az olaszok számára. Márai népszerűségét az is fokozza, hogy a szerző hosszú éveket töltött Itáliában, s regényeinek gyakori színtere az olasz táj. Így aztán természetes, hogy az olaszok fellapozzák Márai könyveit, és elégedetten szembesülnek a szerző remekbe fogalmazott tájélményeivel.
 
– Milyen programokon vett részt? Kikkel találkozott személyesen?
 
– Csak késő délutáni és este kilenc órakor kezdődő irodalmi rendezvények voltak, többnyire a Palazzo Ducale-ban, de más városi és vidéki helyszíneken is. Ezeket rendszerint színvonalas zenei produkciókkal – cselló- és gitármuzsikával színesítették, melyek jóval éjfél utánig elhúzódtak. Sajnos, a fesztivál részvevőinek egy részével, mivel nem beszélek sem angolul, sem olaszul, csak passzívvá lett francia nyelvtudásomat leporolva voltam kénytelen érintkezni. A norvég Jan Erik Vold, a norvég költészet nagy öregje, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, két tenyerét imára kulcsolva, Attila Joszef nevét ismételve háromszor hajolt meg mélyen. Ő ezzel jelezte, hogy istenként tiszteli a mi József Attilánkat, akihez fogható költőt a világirodalomból sem tudna felhozni. Ez számomra azt bizonyítja, hogy Európában mindenfajta híresztelések ellenére még mindig magas a 20. században formálódott hagyományos, a szellemében mélyen humánus, a tudathoz a lélek csapásain eljutó költői gondolkodás árfolyama. De találkoztam – már a második napon – az örmény és a moldovai küldöttségekkel, s azt kell mondanom, hogy egész életemben nem örültem ennyire az orosz nyelvnek, mint ez alkalommal. Végre kibeszélgethettem magam én is, s ha több az időnk, biztos vagyok benne, hogy barátságok szövődhettek volna.
 
– Milyen érzésekkel és tapasztalatokkal érkezett vissza Kárpátaljára?
 
– A hazatérés mindig öröm. Akkor is, ha két napot még Budapesten kellett töltenem, hiszen szülőföldem mellett Magyarországot egy ideje már hazámnak tekintem. E néhány, Itáliában eltöltött nap egyrészt arra figyelmeztet, hogy idegen nyelvet beszélni szükséges, másrészt pedig abban a tudatban erősít meg, hogy a költészetben kitárulkozó szavak, a Parole spalancate, nyelvismeret nélkül is képesek egyesíteni, együttgondolkodásra ösztönözni a költészet akár fajilag és nyelvileg, nemzetiségileg különböző művelőit. Erre csak egy a magyarázat. A költészetet a szeretet és egymás kölcsönös tisztelete élteti, de ugyanezek a hordozói is.
 
– A Kortárs több részletet közölt a Vásártér című regényéből a közelmúltban. Elárulna többet erről a művéről?
 
– A Vásártér újabb prózám, amelyen még dolgoznom kell. Előző regényemnek, a Tábori postának nem folytatása, inkább nagyon korai előzményének mondható. A gyermekkoromat, az ugocsai környezetet és akkori kis közösségünket, az 50–60-as évek hangulatát szeretném benne felidézni, azt, ami a történelemkönyvekből rendszerint kimarad. A Kortárson kívül közölt belőle részletet a Bárka, valamint a kolozsvári Helikon is.