– A nyári hónapokban egymást érik a művészeti programok, júliusban két kiállítása is nyílt a Balatonnál. Ilyenkor töltekezik, élményeket gyűjt a hűvösebb napokra?
– Itt, Salföldön élesen kettéválik az esztendő. Ezt nem mi akartuk így, de elfogadjuk, alkalmazkodtunk hozzá, szinte már szeretjük is. Nyáron nagy a jövés-menés. A badacsonytomaji Egry József Emlékmúzeumban augusztus közepéig látogatható a festményeimből nyílt kiállítás, a képek zömét a családi portrésorozat adja. A balatongyöröki galéria viszont grafikákat kért tőlem, a fekete-fehér rajzok nagyobb része a covid-járvány alatt és azóta készült 1848-as sorozathoz tartozik. Most elsősorban ez foglalkoztat, de azért a korai grafikáimat is elővettem.
– Szembetűnő a két korszak közötti különbség?
– Más a látásmód. Korai képeimen a nagyívű fekete és fehér foltok aprólékosan kidolgozott részletekkel váltakoznak. Ezek a nagy méretű képek ma már nem vonzanak. Egyre inkább a finom részletek felé fordultam. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc témája az 1970-es évek óta kísér. Számos emlékiratot, egykorú forrást elolvastam azóta, és egyre árnyaltabban rajzolódik ki előttem az a leegyszerűsített kép, amely szerint Petőfi kiáll, elszavalja a Talpra magyart, majd győzünk. A szabadságharc képsorozatát azonban ettől még dicshimnusznak szánom, mert amikor a környező népek ránk támadtak, a magyarság állta a sarat. A puszta létéért küzdött, s amit közben szervezetileg, katonailag felépített, az maga a csoda. Ez a felismerés persze nem csökkenti azt a rengeteg áldozatot, tragédiát, amit a Kárpát-medence népei elszenvedtek. Ezt próbálom ábrázolni, ebben vagyok benne éppen, s ha olvasom a közkatonák frontról írott emlékezéseit, az olyan nekem, mintha dokumentumfilmet néznék: rengeteg kép tolul a fejembe, már csak meg kell rajzolnom.
– De hogyan?
– A stílust a korai dagerrotípia ihlette, amely szinte rajzoltatja magát. Ne feledjük, hogy a 19. század a nemzeti modernizáció kora: gőzhajók járnak a Dunán és gőzmozdonyok a síneken, s képrögzítő eljárással meg is örökítik a személyeket és a helyszíneket. Felidézni, a képzelet erejével bemozdítani és újra átélni az egykori eseményeket, csodálatos érzés. A dagerrotípiák különben a székely hősökről festett portréimra is hatottak. Ennek magyarázata az expozícióban keresendő: a kép készítésekor húszig is elszámolt a korabeli fotográfus, és ez idő alatt a modell nem mozdulhatott. Húsz másodperc alatt pedig kiütközik a jellem az arcon – ilyen hosszan nem lehet tettetni. Ma csak annyit mondunk, csíz, és már kész is a fénykép, de hiába keresnénk rajta az elődök méltóságteljes arckifejezését. Én viszont éppen ezt próbálom érvényre juttatni a grafikákban és a portréfestészetben.
– A Magyar hősök arcképcsarnokának párjaként született meg a székely portrésorozat?
– Erdélyben napjainkban robbanásszerűen terjed a hagyományőrző huszárság. A játékon túl ennek az a jelentősége, hogy az ünnepségeken székely huszárok állnak díszőrséget anélkül, hogy nemzetiségi konfliktus okozói lennének. Ez önérzetet és tartást ad az ottani magyaroknak. Nekik száz éve nem tanítják a történelmüket, pedig micsoda hősi múltjuk, micsoda történelmük van! Tavaly tavasszal a Magyar hősök arcképcsarnoka című kiállításom sepsiszentgyörgyi megnyitóján a helybeli huszárok megkértek, hogy fessem meg a székely hősök panteonját is. Mivel részem volt az első székely huszárcsapat megalapításában, és emiatt tiszteletbeli székely vagyok, elvállaltam a munkát. Ötven képpel el is készültem mostanra.
– Mi alapján válogatott a székely hősök közül?
– A megrendelő Székely Nemzeti Múzeumtól kaptam neveket, s aztán kiegészítettem a listát. Elsősorban nem is katonákat, hanem nagy szellemeket – tudósokat, művészeket, feltalálókat – festettem meg, hiszen ott, ahol a magyarság be van kerítve, és küzd a megmaradásáért, egy múzeumigazgató vagy egy iskolaigazgató legalább akkora hős, mint egy huszár. Kőrösi Csoma Sándor, Puskás Tivadar vagy Orbán Balázs élete kész regény, de a festő a látvánnyal, a karakteres, jó arcokkal, a bajuszok, szakállak, hajfonatok, pitykegombok gondos kidolgozásával érzékelteti az ábrázolt személy nagyságát.
– Nézőként mondom: ez a részletgazdag kidolgozásmód, amely egész eddigi életművére jellemző, előhívja a személyes élményeket, emlékeket. Összeállnak ezek történetté?
– Van, hogy a kép elmeséli önmagát, de ezt nem tervezhetem meg, mert ha a festő történetekben kezd gondolkozni, és nem a kezére meg az ihletre hallgat, abból túlmagyarázás lesz. Nagyon sok képet megsemmisítettem már amiatt, mert túlburjánzott bennük a szándék. Ezért inkább a részletekből indulok ki, sokszor úgy, hogy nem is tudom, mi lesz a végeredmény. Megragad valami apróság, belefeledkezem, és akkor kibomlik, egyik szépség vonzza a másikat. Ebből áll a művészetem. Persze rengeteg terv gomolyog a fejemben, de hogy mi az, ami végül megvalósul, és mi marad örökre ábránd, azt nem én döntöm el. Hajnalonta lemegyek a műterembe, fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de aztán meglátok egy bogarat a falon vagy az újságban egy fotót, attól beindul a képzeletem, és elkezdek rajzolni.
– Most milyen tervek kavarognak a fejében, mi következik az 1848-as sorozata után?
­– Milyen terveim vannak? Élni szeretnék, márpedig ez azzal jár, hogy festek, rajzolok.

 Tóth Ida