– Hogyan került kapcsolatba a Magyar Művészeti Akadémia Veszprémi Regionális Munkacsoportjával?

– Amikor Magyarországra jöttem, minden csodaszép és gyönyörű volt, de – huszonkét év Erdély után – kicsit idegennek is tűnt. Meg kellett találnom a saját kapcsolódási pontjaimat ehhez az országhoz, hogy ne csak térkép, s táj legyen, hanem otthon is. Szigliget már korábban is közel állt a szívemhez, ráadásul jó pár éve rendszeresen odajárok írni: évente tíz napot, két hetet töltök ott. Lenyűgöz a domborzata, a nyugalma, a táj lélegzetelállító szépsége – és ez nem csupán a tapolcai járásról mondható el, hanem egész Veszprém vármegyéről –, sokban hasonlít szűkebb pátriám, Maros megye domborzati viszonyaihoz és hangulatához. Élő kapcsolat van köztem és a település között. Az alkotóház maga a csoda számomra, mint ahogy az itt töltött idő és a tágabb, vármegyényi tér is. Így amikor módomban állt regionális munkacsoportot választani, nem volt kérdés, hová csatlakozom. Voltam már fellépni is Veszprémben, és az a szeretet és jó hangulat, amely körülvett, megerősített abban, hogy a legjobb döntést hoztam.

 

– Március 15. alkalmából Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki. Hol foglal helyet ez az elismerés a díjak és kitüntetések sorában? Egyáltalán, mivel érdemelhető ki?

– Hivatalosan a Magyarország Babérkoszorúja díj a második legjelentősebb magyar irodalmi kitüntetés a Kossuth-díj után, számomra pedig az első és legfontosabb, egyben legrangosabb díj, amelyet eddigi pályám során elnyertem. Remélem, jól értem az üzenetet, hogy egy szervesen építkező, koherens, stilisztikai, műnemi és műfaji széttartásaiban is egységes életművel érdemelhető ki. 

 

– Huszonkét éves korában, 2002-ben költözött Budapestre a kincses Kolozsvárról, ahol az egyetemet végezte, illetve, ahol a legendás, a magyarországi olvasók előtt is jól ismert Kriterion Könyvkiadó szerkesztője volt. Nem érte – akár pozitív, akár negatív – "kultúrsokk"?

– A szerelem hozott Magyarországra (a mostani feleségem tanult itt akkoriban), és ez bármilyen sokkot képes flastromozni. Persze, nem állítom, hogy nem voltak gondok: akkoriban az erdélyi magyarok magyarországi letelepedését minden lehetséges módon akadályozta a rendszer, én magam is közel fél évtizedig küzdöttem az állampolgárságért. Annyit jártam hivatalokba megaláztatások közepette, annyit vitáztam ügyintézőkkel (akik rendre meglepődtek azon, hogy beszélek magyarul), és annyit jártam át kilencven naponként a határon pecsételtetni, hogy még egyszer nem csinálnám végig. Írtam is erről egy könyvet, A vendégmunkás (és a) dalai a címe. A másik ok/sokk spirituálisabb és irodalmibb volt: miután kiszakadtam a kolozsvári Előretolt Helyőrség műhely akolmelegéből, ahol velem egykorú barátaim könyvei mellett az én első kötetem is megjelent, egyedül kellett megállnom a lábamon. Sokáig nem is lettem semmiféle magyarországi műhely vagy társaság tagja, ami nehéz időszak volt, ugyanakkor kifejezetten jót tett a saját hangom megtalálásának és megerősödésének. 

                                           Nagy Koppány Zsolt (fotó: Czimbal Gyula)

 

– Az irodalmi, nyelvi igényességhez ragaszkodó, az írástudói felelősséget mindenek elé helyező alkotóként nincs olyan érzése, hogy túlságosan „demokratizálódott" az írói hivatás? Nem éli meg úgy, hogy a könyv, mint olyan ezzel elveszíti – talán nem túlzás ezt mondani – a szakralitását?

– Össztársadalmi szinten valóban ez a felfoghatatlan és rendkívül szomorú helyzet. A többi, hagyományosnak mondott értékkel a szakrális könyv – és mindaz, amit jelképez – szintén éppen deszakralizálódik és jelentőségét veszteni látszik. Egyéni szinten viszont megálljt lehet parancsolni ennek: a gazda megműveli – és bekeríti – kertjét, házát, különálló szigetként létezik (mert mindenki különálló sziget is) és hódol a könyvek fémjelezte szenvedélyének. Talán a végső mértékkel megmérve – valamiféle csak sejtett módon létező entitás előtt – ennek még nagyobb súlya is van. Mondom mindezt erősen reménykedve. 

 

– Sokáig konszenzus volt abban, hogy csak az lehet író, aki mögött azért van élettapasztalat, a fejében pedig műveltség – és persze rengeteget olvas. Vagy ma, az internetről, töredékidő alatt össze lehet gereblyézni egy regény alapanyagát?

– Az alapanyag bárhonnan származhat, ez meggyőződésem, elvégre nagyjából minden történet megszületett már; ez persze csak sejtés, hisz nincs egyetlen olyan átfogó elme sem, aki mindent elolvasott volna, és így a fentieket biztosan kijelenthetné. De szerencsére nem is az alapanyagtól vagy a történet-újdonságtól lesz irodalom az irodalom. Sokkal inkább a hogyantól, a mesélés módjától, a stílustól, a csak egyetlen emberre jellemző hangtól. Az irodalom "hangszerelés", mondták ezt már sokan, és ezzel messzemenően egyetértek. 

 

– Munkásságának fontos része, sőt, talán sarokköve a humor. A Magyar Etimológiai Szótár szerint a fogalom jelentése: „hajlam, képesség a helyzetekben rejlő komikum felismerésére". Ön hogyan definiálná?

– Az akadémiai székfoglalómat a humor, illetve a humoros szerzők háttérbe szorulása, öncenzúrára való hajlama és a korunkat jellemző, túlzásba vitt politikai korrektség témakörében írtam. Bár az egész dolgozatnak van egy erős történeti kitekintése, az elméleti részben megvizsgáltam a különböző korok és teoretikusok humorelméleteit is. Mindegyik tetszetős, az etimológiai szótár definíciója is pontos, ezért azt mondanám, hogy számomra mindezen vélemények és elméletek szétszálazhatatlan és az egyedi daraboknál a maga komplexitásában magasabb rendű keveréke a legpontosabb definíció. Persze, ezt egyszer meg kell írni, fél oldalnál lehetőleg nem hosszabb terjedelemben. Tehát inkább a gyakorlat híve vagyok: szeretem felismerni, és – remélem, sikerül! – művelni a humort, az irodalmi humort. Az mindenesetre jó, ha egy mondat, fordulat, jelenetleírás meg tud lepni: abból fakad leggyakrabban a gyöngyöző kacaj és a katarzis is, hiszen a kettő igen közel áll egymáshoz.  

 

– Nem érzi úgy, hogy amit ma sokszor humornak adnak el könyvekben, tévé- és rádióműsorokban, az valami egészen más?

– Dehogynem, sőt! Mindegyre összemosódik az irodalmi humor és az alpári, „hétköznapi" humor, vagy maga a humor szó fungál gyűjtőnévként… Valami sivár szellemi restség lehet ennek az oka. Ugyanakkor – és most magasztos szavak következnek – bármilyen humor, amely valakit, akárkit képes megnevettetni, és ezáltal segít neki elviselni a szürreálisan nehéz életet, az hasznos és jó humor; még akkor is, ha mondjuk számomra még elolvasni vagy megnézni is kínos. Claude Roy irodalomról tett megállapítását parafrazálva: a humor teljesen haszontalan; egyetlen haszna, hogy élni segít.

 

– Lehet, hogy közhelyes a kérdés, mégis fel kell tennem: hogyan látja a magyar nyelv jelenlegi helyzetét?

– A helyzet ad okot az aggodalomra. Ami pár évvel korábban a román nyelvvel történt – tudniillik, hogy egy csomó román szó helyett maguk az anyanyelvi beszélők angol megfelelőket használnak -  egészen szürreális, mikor például a foglalkozás helyett folyamatosan és kényszeresen azt mondják, hogy job –, az éppen most történik meg az általános iskolás vagy annál fiatalabb generációval nálunk. Könnyebb angolul vagy kevert nyelven elmondani nekik valamit, mint megkeresni a pontos és kifejező magyar szót rá. Ezt soha nem gondoltam volna, hogy megtörténik, de… megtörténik. Ugyanakkor a nyelv élő jelenség, fejlődik (még ha visszafelé is), alakul, nemigen szabható irány neki. Ha most erre megy, ezzel kell együtt élni. Mindenesetre nem vagyok híve az egyszerűsített nyelven újramesélt klasszikusoknak. Arany János, Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán nyelve nem veszhet el, ne vesszen el.

 

– Ön szerint száz év múlva, vagyis 2125-ben lesz valaki, aki megért, egyáltalán elolvas olyan verssorokat, mint pédául az „Éj-mélyből fölzengő / – csing-ling-ling száncsengő"?

– A fent említett különálló szigeteken, a bekerített birtokokon belül biztosan. És talán ott és akkor továbbadják a gyermekeiknek is. Mindenesetre féltve őrzött kincs lesz, afféle titkos nyelv, annak minden negatív és pozitív hozadékával. Kevesen fogják érteni, de akik érteni fogják, azokról mindent elmond majd a tény, hogy értik, és így talán könnyebben egymásra találnak, akiknek érdemes egymásra találniuk.

 

– Az interjúiban visszatérő téma, hogy az írásművek egy része idővel, ilyen okok miatt elveszíti érvényességét, mondhatni, érdektelenné válik. Ön megpróbálja elkerülni azt, hogy erre a sorsra jussanak a regényei, novellái?

– Ijesztően rövid idő alatt avulnak el bizonyos témák. Egy technológiai megoldások fölött lelkendező könyv tíz-tizenöt év múlva már szinte kínosan ósdi; persze nem annak, aki a nyelv, a stílus, és nem csak a téma miatt szeret olvasni. Így hát érdemes örökérvényű témákkal foglalkozni, de persze, nem csak ezért – az örökérvényű témákkal mindig foglalkozni kell. Azt viszont, hogy elavuljon az egyszeri szerző könyve, nem tudja megakadályozni senki, mert nem lehet (annyi) mindenre gondolni. Illetve lehet, de akkor a nagy nyomás miatt már nem is leszünk képesek írni. Én mindenesetre megelégednék azzal, ha néhány ember majd szereti és keresi a könyveimet, éppen úgy, mint ahogy én keresem a régebbi szerzők között azokat, akiket valamilyen érthetetlen utókori közöny elfelejtett. Csodákra bukkanok, bizony, csodákra… és örülnék, ha valaki(k)nek az én könyveim (is) ilyen csodákat jelentenének.

Szöveg: Hankó András
Fotó: Czimbal Gyula (MTI), MMA