„Azért kezdtem el rajzolni, hogy legalább a képeimen elérjem azt a világot, amelyben nem élhetek a valóságban."

Berki Viola (Kiskunhalas, 1932. május 5. – Budapest, 2001. március 26.) festő- és grafikusművész. 1951 és 1958 között volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója (közben származása miatt egy évre kitiltották a főiskoláról). A kötet prológusában így jellemzi művészetét a szerző: „Romantikus, nosztalgikus vággyal és konok öntudattal a klasszikus művészet útja felé fordult. A középkor, a közel- és távol-kelet, a németalföldi későgótika és a trecento itáliai művészetére, Piero della Francesca, Mantegna, Uccello alkotásaira tekintve fogalmazta meg moralizáló üzeneteit […] Tradicionális témái, naiv szemlélete, kompozíciós biztonsága, élénk színei, neoprimitív formái, meséinek őszinte, bájos világa, egyszerű szépsége egyszerre szigeteli el és emeli piedesztálra művészetét a kortárs jelenségek között."
Munkácsy Mihály-díjas (1975), érdemes művész (1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének (1994) és a Magyar Művészeti Akadémia Arany-díjának (2000) birtokosa, az MMA posztumusz tiszteleti tagja.
Kovács Zita tanulmánya az életmű áttekintésére vállalkozik, melyet időrendi-műfaji alapon tagol. A kötet bevezetőjében a szerző felvillantja azt a művészeti-társadalmi hátteret, amelyben Berki Viola munkássága kibontakozhatott. A „Gyökerek" című fejezet a művészi indíttatással foglalkozik, melyben nem mellékes körülmény, hogy Berki Viola Thorma János festőművész közeli rokona volt. A történelem és a keleti világ iránt érdeklődő művész pályakezdése a diktatúra éveiben hihetetlenül küzdelmesnek bizonyult. A „Hatások" című rész a kortársakat, például a trecentóhoz, illetve a perzsa miniatúrákhoz szintén vonzódó Gross Arnoldot és Kondor Bélát említi, akikkel együtt végezte a főiskolát, valamint egy társaságba tartozott. Precíz, aprólékos kidolgozásában, álom- és meseszerű jellegében hasonló grafikai világot a korban több társa is felépített: Gross Arnold mellett Rékassy Csaba vagy Gyulai Líviusz is, de az ezzel egyenrangú festőiség megteremtése Berki Viola sajátja maradt.
Szovjetunióbeli tanulmányútja során a művész figyelme a bizánci kultúra felé irányult, melynek hatása később is visszaköszön művein. Egy fejezet Berki Viola grafikusi pályafutását tárgyalja: ahogy a kezdeti szén és ceruza technika után megismerkedik a tussal és rézkarccal, hogy azután komoly grafikusi, ezen belül például könyvillusztrátori tevékenységet fejtsen ki. A köztéri alkotásokkal foglalkozó rész Berki Viola nagy nyilvánosságot eredményező munkáit veszi számba. Kovács Zita műve alapvetően elsősorban Berki Violát festőként bemutató album, a festészetével foglalkozó fejezet ennek – mint művészi csúcsteljesítménynek – általános vonásait igyekszik megragadni.
A tanulmányt a Berki Viola művészetéről szóló írások szemelvényfüzére egészíti ki. Frank János idézett 1995-ös írása például festészetének a pointillizmussal való rokonságát vizsgálja, Dinnyés László cikke pedig a naiv művészettel való kapcsolatára nézve forrásértékű.
A függelék másik részében Kovács Zita képelemzései olvashatók, kiemelve a művész festői erényeit, és kulcsot adva néhány mű kódjának megfejtéséhez.
A könyv mintegy kétharmadát kitevő képanyag rendkívül gazdag – csak a színes reprodukciók száma százhúsz –, ami alapján az olvasó átfogó képet kaphat Berki Viola művészi formanyelvének alakulásáról.
Berki Viola művészi alapállásával, szemléletével kapcsolatban összefoglalásul érdemes ismét Kovács Zita szavait idézni: „Ha naiv ez a szemlélet, akkor talán jóhiszeműségében leginkább. Mert bár sokat csalódott, keresztyénként töretlenül hitt az emberekben, az emberi jóságban."
 
(Kovács Zita: Berki Viola – Violaszín pecsét alatt. Berki Viola művészete. Thorma János Múzeum – Halasi Múzeum Alapítvány, Kiskunhalas, 2013, 120 p., illusztrált)