A Műcsarnok 120 éve
Ünnepel a Magyar Művészeti Akadémia intézménye, a Műcsarnok. Művészettörténészek és társintézmények vezetői folytattak nyilvános műhelybeszélgetést az MMA irányítása alatt álló intézmény múltjáról és jövőjéről a kiállítóhely fennállásának 120. évfordulója alkalmából május 4-én a Műcsarnokban.
Az 1896. május 4-én, a millenniumi tárlatra megnyitott Műcsarnok kiállításai a jubileum alkalmából 120 forintos jegyekkel voltak látogathatók, és elindult az az eseménysorozat is, amely a Műcsarnok első aranykora című tárlattal ér majd véget idén novemberben.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója felhívta a figyelmet arra, hogy a Schickedanz Albert által tervezett épület 120 éve teljesíti küldetését, és mutatja be egyrészt a magyar képzőművészet, másrészt a társművészetek alkotásait.
Haris László, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának tagja arról beszélt, hogy a Műcsarnok homlokzatán az a felirat olvasható: a magyar képzőművészetnek, tehát szerinte ezt iránymutatásnak érdemes venni, és reményét fejezte ki, hogy a Műcsarnok elsősorban a magyar képzőművészetet fogja szolgálni az elkövetkező 120 esztendőben is.
Sármány-Parsons Ilona művészettörténész rámutatott, hogy a képzőművészet szerepét csak a 19. században kezdték megfogalmazni Magyarországon. A magyar kultúra hagyományosan nyelvi-irodalmi kultúra volt, s a képzőművészettel csak egy vékony réteg, az arisztokrácia foglalkozott, a tömegek jobbára csak templomokban találkoztak vallásos képekkel, ezért az akkori szakemberek és kultúrpolitikusok arra törekedtek, hogy a felvilágosodás alapján és a modernizáció végett meggyökereztessék a nyugati gyakorlatot. Sármány-Parsons Ilona hangsúlyozta, hogy az állam hathatós támogatása nélkül nem lehetett volna megteremteni a képzőművészeti kultúrát Magyarországon, s ezt segítette a Műcsarnok is.
Sisa József, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója hozzátette: a millennium évében voltaképpen három műcsarnok is volt, ám a mai Műcsarnok épületét állandónak szánták, ami jelzi, hogy a kortárs művészetet milyen nagy becsben tartották.
Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója azt emelte ki, hogy az ország akkoriban is fővárosközpontú volt, s emiatt sok tehetséges, de vidéken élő képzőművész nem érvényesülhetett.
Barki Gergely művészettörténész azt a véleményét fejtette ki, hogy a Műcsarnok mindig is a hivatalos kultúrpolitika reprezentációs színhelye volt, s a Műcsarnok 1907-ig, a Nemzeti Szalon megnyitásáig jóformán monopolhelyzetben volt, ekkortól azonban a modern irányzatok gyakran rivalizáltak vele. Barki Gergely felidézte Galimberti Sándor alakját, aki azok közé tartozott, akik a falakon kívül rekedtek, vagyis nem juthattak be a Műcsarnokba, s amikor a festő felesége meghalt, a temetés után, 1915-ben a művész az épület mögötti részt választotta öngyilkossága helyszínéül, annyira szimbolikus jelentőségű volt a Műcsarnok az ő számára is.
Inkei Péter, a Budapesti Obszervatórium igazgatója és a beszélgetés moderátora arra emlékeztetett, hogy a Műcsarnok az első világháborúig nemcsak művészeti intézményként működött, hanem műtárgypiacként is, ezért is volt életbevágó kérdés, hogy ki kaphatott kiállítási lehetőséget.
A beszélgetés második részében, amely a Műcsarnok jövőjéről szólt, Katarzyna Sitko, a Budapesti Lengyel Intézet igazgatója lengyel párhuzamokat vonva elmondta, hogy a Műcsarnokot leginkább az 1860-ban létrejött Zachetához, a kortárs művészet legfontosabb lengyelországi bemutatóhelyéhez lehetne hasonlítani.
Sturcz János művészettörténész, az MKE tanszékvezető tanára azt hangsúlyozta, hogy jelen pillanatban lehetetlen megjósolni, miként fog festeni a Műcsarnok jövője, és hogy szerinte elsősorban a kormányon és a politikusokon múlik, hogy a Műcsarnok milyen szerepet tölthet be a művészeti életben. Sturcz János azt is elmondta, hogy a Műcsarnokban – némileg vitába szállva mások álláspontjával – nemcsak a magyar képzőművészeket, hanem a külföldi sztárokat is be kellene mutatni. Sturcz professzor felhívta a figyelmet arra is, hogy New Yorkban sincs ilyen kiváló kiállítóhely, mint amilyen a Műcsarnok, tehát a külföldi sztárok számára is rendkívül vonzó lenne a bemutatkozás lehetősége a Műcsarnokban. Sturcz hangsúlyozta azt is, hogy a képzőművészet támogatása jó üzlet, miként ezt a világon számos országban felismerték, s egyetlen jellegzetes példaként említette a Guggenheim Múzeumot Bilbaóban, mivel a múzeum által a baszk főváros gazdasági fellendülésen ment keresztül.
A Műcsarnok életére nagy hatással lesz a Városligetben tervezett múzeumi negyed, jegyezte meg Sturcz János, s hozzátette, hogy a magyar múzeumok és a magyar képzőművészet jövőjét a magyar oktatás is nagy mértékben meg fogja határozni.
Gőz László muzsikus, a Budapest Music Center (BMC) igazgatója szerint a BMC léte bizonyítja, hogy bár az állam szerepe továbbra is elengedhetetlen, a magánszférára is számíthat a kultúra. Balog László, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének elnöke pedig többek közt arról beszélt, hogy nem csupán a tehetségeket kell keresni és támogatni, s ebben szerinte az elmúlt tíz év némi előrelépést jelent, hanem azt is elő kell segíteni, hogy a fiatalok nyitottá váljanak a művészetek iránt. A beszélgetőtársak ezt illetően egyetértettek abban, hogy nemcsak a művészeket és a művészetet kell támogatni, hanem a befogadó közönséget is ki kell nevelni.
A Műcsarnok történetéről röviden másik írásunkban olvashat.
Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója felhívta a figyelmet arra, hogy a Schickedanz Albert által tervezett épület 120 éve teljesíti küldetését, és mutatja be egyrészt a magyar képzőművészet, másrészt a társművészetek alkotásait.
Haris László, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának tagja arról beszélt, hogy a Műcsarnok homlokzatán az a felirat olvasható: a magyar képzőművészetnek, tehát szerinte ezt iránymutatásnak érdemes venni, és reményét fejezte ki, hogy a Műcsarnok elsősorban a magyar képzőművészetet fogja szolgálni az elkövetkező 120 esztendőben is.
Sármány-Parsons Ilona művészettörténész rámutatott, hogy a képzőművészet szerepét csak a 19. században kezdték megfogalmazni Magyarországon. A magyar kultúra hagyományosan nyelvi-irodalmi kultúra volt, s a képzőművészettel csak egy vékony réteg, az arisztokrácia foglalkozott, a tömegek jobbára csak templomokban találkoztak vallásos képekkel, ezért az akkori szakemberek és kultúrpolitikusok arra törekedtek, hogy a felvilágosodás alapján és a modernizáció végett meggyökereztessék a nyugati gyakorlatot. Sármány-Parsons Ilona hangsúlyozta, hogy az állam hathatós támogatása nélkül nem lehetett volna megteremteni a képzőművészeti kultúrát Magyarországon, s ezt segítette a Műcsarnok is.
Sisa József, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója hozzátette: a millennium évében voltaképpen három műcsarnok is volt, ám a mai Műcsarnok épületét állandónak szánták, ami jelzi, hogy a kortárs művészetet milyen nagy becsben tartották.
Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója azt emelte ki, hogy az ország akkoriban is fővárosközpontú volt, s emiatt sok tehetséges, de vidéken élő képzőművész nem érvényesülhetett.
Barki Gergely művészettörténész azt a véleményét fejtette ki, hogy a Műcsarnok mindig is a hivatalos kultúrpolitika reprezentációs színhelye volt, s a Műcsarnok 1907-ig, a Nemzeti Szalon megnyitásáig jóformán monopolhelyzetben volt, ekkortól azonban a modern irányzatok gyakran rivalizáltak vele. Barki Gergely felidézte Galimberti Sándor alakját, aki azok közé tartozott, akik a falakon kívül rekedtek, vagyis nem juthattak be a Műcsarnokba, s amikor a festő felesége meghalt, a temetés után, 1915-ben a művész az épület mögötti részt választotta öngyilkossága helyszínéül, annyira szimbolikus jelentőségű volt a Műcsarnok az ő számára is.
Inkei Péter, a Budapesti Obszervatórium igazgatója és a beszélgetés moderátora arra emlékeztetett, hogy a Műcsarnok az első világháborúig nemcsak művészeti intézményként működött, hanem műtárgypiacként is, ezért is volt életbevágó kérdés, hogy ki kaphatott kiállítási lehetőséget.
A beszélgetés második részében, amely a Műcsarnok jövőjéről szólt, Katarzyna Sitko, a Budapesti Lengyel Intézet igazgatója lengyel párhuzamokat vonva elmondta, hogy a Műcsarnokot leginkább az 1860-ban létrejött Zachetához, a kortárs művészet legfontosabb lengyelországi bemutatóhelyéhez lehetne hasonlítani.
Sturcz János művészettörténész, az MKE tanszékvezető tanára azt hangsúlyozta, hogy jelen pillanatban lehetetlen megjósolni, miként fog festeni a Műcsarnok jövője, és hogy szerinte elsősorban a kormányon és a politikusokon múlik, hogy a Műcsarnok milyen szerepet tölthet be a művészeti életben. Sturcz János azt is elmondta, hogy a Műcsarnokban – némileg vitába szállva mások álláspontjával – nemcsak a magyar képzőművészeket, hanem a külföldi sztárokat is be kellene mutatni. Sturcz professzor felhívta a figyelmet arra is, hogy New Yorkban sincs ilyen kiváló kiállítóhely, mint amilyen a Műcsarnok, tehát a külföldi sztárok számára is rendkívül vonzó lenne a bemutatkozás lehetősége a Műcsarnokban. Sturcz hangsúlyozta azt is, hogy a képzőművészet támogatása jó üzlet, miként ezt a világon számos országban felismerték, s egyetlen jellegzetes példaként említette a Guggenheim Múzeumot Bilbaóban, mivel a múzeum által a baszk főváros gazdasági fellendülésen ment keresztül.
A Műcsarnok életére nagy hatással lesz a Városligetben tervezett múzeumi negyed, jegyezte meg Sturcz János, s hozzátette, hogy a magyar múzeumok és a magyar képzőművészet jövőjét a magyar oktatás is nagy mértékben meg fogja határozni.
Gőz László muzsikus, a Budapest Music Center (BMC) igazgatója szerint a BMC léte bizonyítja, hogy bár az állam szerepe továbbra is elengedhetetlen, a magánszférára is számíthat a kultúra. Balog László, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének elnöke pedig többek közt arról beszélt, hogy nem csupán a tehetségeket kell keresni és támogatni, s ebben szerinte az elmúlt tíz év némi előrelépést jelent, hanem azt is elő kell segíteni, hogy a fiatalok nyitottá váljanak a művészetek iránt. A beszélgetőtársak ezt illetően egyetértettek abban, hogy nemcsak a művészeket és a művészetet kell támogatni, hanem a befogadó közönséget is ki kell nevelni.
A Műcsarnok történetéről röviden másik írásunkban olvashat.
