- Gondolom, már nagy az izgalom, hisz hamarosan indul a forgatás. Honnan jött a film témájának ötlete?
- Berecz András ihlette, akinek több bolondos története van, és a régi falusi bolondok inspiráltak, akik nagy igazmondók és bölcsek voltak. Az egész valahol a Covid kitörésekor kezdődött. Már akkor láttam magam előtt képeket furcsa, alakoskodó figurákkal. Andrissal szerettem volna megírni, de ő sajnos nem tudta vállalni, éppen más dolgok jártak a fejében. Az akkori egészen bolond helyzet viszont engem megindított, ezért elkezdtem kollázsokat készíteni. Eleinte némafilm volt a fejemben, de a szereplőim lassan megszólaltak, és furcsa film története kerekedett ki a szavaikból, amely továbbra is magán viseli a látomásos, némafilmes, regeszerű jelleget, ezért nyelvében biztosan eltér majd a mai filmektől. Pusztai balladának kereszteltük el.
 
- Azt mondod, kollázsokat készítettél, majd megszólaltak a szereplők, tehát a történet sokat formálódott. Hogyan alakult ki a végleges forgatókönyv?
- Hónapokig nem szólaltak meg a szereplőim, és történet sem volt, csak kisebb történetmagocskák, amelyek nem is függtek össze. Ekkor még csak lerajzoltam, amit elképzeltem, szabadon fantáziáltam. Az volt a legboldogabb korszak. Ha az ember ki tud ebből valami jót sajtolni, az közel áll a gyermeki tiszta képzelethez és a teremtéshez. Hosszan vívódtam, aztán újraírtam az egészet, visszanyestem az eredeti elképzelés felé, elkezdtem szabadon használni az idősíkokat, és visszalépkedtem a belső szabadsághoz, mert annak éreztem az igazságát és a súlyát. A lényeg az, hogy képből indultam ki. De fontos lesz a filmben a zene és a zörejek is. Minden képiség, ami időben történik, zenei ritmust követel magának.
 
- Itt lép akkor a képbe a zeneszerződ, Mezei Szilárd, akinek eszerint jó nagy feladata van.
- A zenék legnagyobb részét ő szerzi, aztán van még egy Scarlatti- és egy Vivaldi-darab, amelyet Berecz Mihály játszik majd, továbbá pár Szabados György-szóló. Szilárd tizenvalahány kompozíciót szerez a filmhez. Mind ütőhangszer nélküli zene, hogy a film belső ritmusát ne fékezzük. Csak irányvonalakat adtam neki, egyébként meghagytam a művészi szabadságát. Gyönyörű vezérdallamot hozott, ami egy filmnél nagyon fontos. Finom, fátyolos, szomorkás vezérgondolat, mert a film egyik alaptémája az elveszett gyermekkori paradicsom.
 
- Ami esetedben itt van a Vajdaságban?
- Igen. A film nyolcvan-nyolcvanöt perces lesz, és két perc kivételével mindent itt, Magyarkanizsa mellett, a járás pusztaságában veszünk fel. Egy rövid búcsújelenet helyszíne a kanizsai kis temető szélén lévő akácos lesz, és egy porondjelenetet is forgatunk majd: a homokszigetek jelenetét, ami az én gyerekkorom paradicsoma. Ami ma már nincs is meg, és amióta nincs, a város is megszűnt közösen létezni. A hatvanas években mindenki ott volt a homokszigeteken, és együtt játszott. Ezt a jelenetet a Tisza északi szakaszán, Magyarországon forgatjuk majd le.

 
- K. Kovács Ákos a film operatőre. Vele már nem először dolgozol. Most miért őt választottad?
- Szeretem az érzékenységét, és azt, hogy soha nem elégszik meg egyetlen megoldással. Ezért mi ketten sokat vitatkozunk is, ami segíti a munkánkat – hisz neki már csak a korosztályánál fogva is más az attitűdje. Nálam a belső mozdulatlanság az alap, még ha meg is mozdul a kamera, nála pedig a kíváncsi tekintet, ami a mozgékonyságból, elemi kíváncsiságból következik. Szerencsére a kettő jól ötvözhető, csak ki kell izzadni. Szeretek vele vívódni, mert rengeteg ötletet hoz, és ez nagyon inspirál. Biztos a keze, a tekintete. Aki ezen a vidéken nőtt fel, annak különleges ritmusérzéke van, képes a szimmetriát és az asszimmetriát egyedien ötvözni. Sajnálatos, hogy a nevelés során nem foglalkozunk ezzel az adottsággal. Ákosban ott van ez a képesség, és ez az a közös alap, ami minket – akármilyen messzire szárnyal is a fantáziánk – összeköt.
 
- Ki nyeri ezeket a küzdelmeket?
- A rendező dönt, mert egy fej, egy kapitány van. A világban nem volt, nincs és soha nem is lesz demokrácia, a művészetben és a teremtésben pedig pláne nem. De sokszor engedek Ákosnak, mert belátom, hogy jó dolgokat emel be. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy a belső látomásommal külső hatásokat ötvözhessek. A mozgófilmet ma teljesen tévúton járó valaminek látom. Igaza lett Hamvasnak, aki a harmincas években azt mondta, hogy az ideológiát hamarosan felváltja a mozgókép. Ezt akkor mondta, amikor Magyarországon még tévé sem volt. A mai divatokra, a különféle, könnyen mozgó kamerákra tehát nem vagyok igazán vevő. Szeretem állóképben mozgatni a dolgokat, a szereplőket, mert akkor önvalóan működő ritmus születik.
 
- A filmben magyarországi és vajdasági színészeket is láthatunk majd. Hogyan válogattál?
- Mivel a film belterjes és remélhetőleg bensőséges világról szól majd, adja magát, hogy ki illik bele. Az idevalósiak eleve beleillenek. Ami nálam a válogatáskor elsődleges szempont volt, az az arc a tájban. Ki illik bele a pusztai tájba? Akinek polgári arca van, az nem lehet pusztalakó. Táj és ember együttese ilyen helyen még inkább szembeötlő. Amikor egy figuráról elkezdek fantáziálni, szinte megjelenik előttem, hogy kire osztanám a szerepet, így el is kezdem rá írni a történetet. Szarvas József a főszereplőm. Berecz Andristól kaptam meg az önéletrajzi könyvét (Könnyű neked, Szarvas Józsi), de ismertem filmekből is. Nem mindennapi, nagyon életes ember tele humorral. Könnyen rá alakítottam a karaktert, és ő eggyé vált vele.
 
- A profi színészek mellett amatőrök is lesznek a filmben. Mennyire könnyű velük dolgozni?
- Ha megnézed a nagyokat: Pasolinit, Fellinit, ők fantasztikus eredményeket értek el amatőrökkel, egyszerű emberekkel. Én a nyomukba sem érhetek, és nem is vagyok jó színészvezető, mert ahhoz pszichológia kell. A nagy színészekhez nem, ők tudatos, felkészült lények, könnyű őket valamerre elindítani. A mai színjátszás, legyen szó filmről vagy színházról, többségében nagyon naturális, nem archetipikus, nem hagyományból fakadó, hanem utánjátszó, csak a pszichére épülő, ezért azok a rendezők eredményesek, akik pszichológusként is tudják kezelni a színészeket. Én erre alkalmatlan vagyok.
 
- Melyik fázisát élvezed a legjobban a filmkészítésnek?
- Szerintem mindenki a fantáziálást élvezi a legjobban. A képzelet szabadságát. Én nem tanultam filmrendezést, autodidakta vagyok, de sokat olvastam, filmeket és a forgatásról szóló dokumentumfilmeket néztem, és forgatásokra jártam, öreg mestereket faggattam. Sok minden függ az adott közegtől, a hely geniusától. Az olasz közegben másképp dolgozott Fellini, mint a skandinávban Bergman. Izgalmas rész maga a megvalósulás is. Ha úgy érzed, hogy nem sokat hibáztál, a vágás is lehet élvezetes, különösen, amikor a hang kezdi kibontani a kép mögöttit. Nagyon szeretem a zörejek készítését, amelyek nálam egy kicsit mindig elemeltek, a valóshoz képest túlzottak, zeneiek. Az Álom hava című filmemben például a szél hangja több hangból van összeszerkesztve: a szél búgása mellett megjelenik benne egy-egy brácsaszólam is, olyan hatást keltve, mintha valamit suttogna. Elválik a természetestől, emelkedettebb lesz. Szeretek a tájban dolgozni, amelynek részei a madárhangok, és a füvek, kórók furcsa hajladozásával együtt hihetetlenül gazdag ritmusszövetet tudnak létrehozni. Azért is forgatunk júliusban, mert olyankor szép sárga színárnyalata van a járásnak. Szóval a filmkészítés minden fázisának van izgalmas része.

 
- Ki támogatta a Bolondmese létrejöttét?
- A Nemzeti Filmintézet pályázatán nyertünk, így az ő támogatásukkal készül, és a Duna Tv mutatja be, de aztán remélhetőleg a mozikban is látható lesz.
 
- Szoktál moziba járni?
- Már nem igazán. Régi filmeket szoktam nézni a helyi filmklubban, amelyet Magyarkanizsán Oláh Tamás vezet. Az új filmek előzeteseibe bele-belenézek, de nem emlékszem, mikor történt velem utoljára olyan, hogy egy filmért lelkesedtem. Sok jó dokumentumfilmet látok viszont mostanság is; szerintem ma ez a műfaj az, ami még igazán film. A többin jószerivel csak a pénz arcát látom csillogni. Nagyon ideologikusak is, ezért engem nem érdekelnek. A pénz uralkodik a mozivásznon, holott a film lehetett volna, ahogy Buñuel mondta: a legálomszerűbb műfaj. Lehetett volna olyan teremtő álom, amely segíti az embereket a megtisztulásban.
 
- Készítettél portréfilmeket is, ami nagyon más műfaj. Dokumentumfilmet is ugyanolyan elánnal csinálsz, mint játékfilmet?
- Én csak olyan filmet tudok csinálni, amit megkívánok, amihez a szívem ragaszkodik. Rajzolóként is csak olyan könyveket vállaltam illusztrálásra, amelyek közel álltak hozzám. A Forum Könyvkiadó több kiváló alkotó könyvét kínálta nekem illusztrálásra annak idején, de nem vállaltam, mert távol álltak tőlem. Ezt a szabadságot úgy őriztem meg, hogy a kenyérkeresetem mindig más volt, mint a művészet. Hol technikus voltam, hol szervező. Amit rajzolóként vagy filmesként választottam, az mindig szívből jött, így e résszel elégedett vagyok. Semmilyen elfojtott, meg nem valósult vágyam nincs, semmit sem csináltam kényszerből. Úgy érzem, hogy az én igazi műfajom a rövidfilm, a filmetűd. 14 éves koromban kezdtem el szuper 8-as kamerával filmetűdöket csinálni, a legutóbbi rövidfilmem pedig a Láttam című volt, amelyet Ákossal vettünk fel.
 
- Akkor a Bolondmese után nem készítesz újabb egész estés játékfilmet?
- Nem hiszem. A kisfilmek esetében az a szép, hogy nem hajt senki: szép lassan, álmodozósan tudod őket csinálni. A Láttam című filmetűdöm esetében még a pontos formát sem láttuk előre. Volt egy versszerű váz, kimentünk, fantáziáltunk, filmeztünk. Soha szebb képzelődést. Saját pénzből, szimbolikus összegből, önzetlen odaadásból készült. Az viszont érdekes, hogy amióta a kamera a zsebünkben van, egyre kevesebb kisfilm készül, egyre kevesebbet képzelődnek az emberek. Mások képzetei által befolyásolva élnek. A hatvanas években, amikor csak szuper 8-as kamerák léteztek, Kanizsán négyen-öten is filmeztek. Miután azonban megjelent a VHS, csak lagzit és temetést vettek fel, és már senki nem fantáziált. Most pedig, amikor a telefon is lehet kamera, felveszik, hogy hol voltak, mit ettek, mutogatják önmaguk gyengébb felét, fantáziálásra, belső szabadságra, alkotásra pedig szinte alig van példa. Ennek az is oka, hogy túltelítődtünk a mozgóképpel. Már nincs iránta éhség senkiben, mert a zsebből is mozgókép folyik.
 
- Nem szeretnéd a rajzaidat közönség elé tárni, megmutatni mondjuk kiállításon?
 
- A képnek nem helye a kiállítás. Kiállítás csak olyan százharminc éve létezik. A képtárak találták ki, és eredetileg vásárlási célzattal, árumintavásárként (galerie) működött. Kiállításon nem tudsz belemerülni egy-egy alkotásba. A festmények helye csak szakrális tér: kastély, templom, közösségi hely, kocsma lehet. És az otthon. Hamvasnál olvastam, hogy a kínaiak hogyan nézik a festményeket. Nincsenek kirakva a szobájukban, hanem összetekerve vigyázzák őket egy ládában. Amikor pedig valamelyikre vágyni kezdenek, teát készítenek, előveszik a képet, kiterítik, nézegetik, eltelnek vele, majd összehajtják és elteszik. Így nem unják meg, és a kép helye nem szürkül el.
Nekem 1980-ban volt az első és utolsó önálló kiállításom. Weboldalam nincs, albumom nincs, ellene megyek a másolatok másolatának korának. Most kellene még inkább a közvetlen találkozás, a képekkel is. De a képeket most is meg lehet nézni a festő műtermében, mint régen, így nálam is otthon. Szívesen megmutatom őket bárkinek, aki kíváncsi rájuk.
 
- Hogyan definiálnád Kanizsa lakóit, a kanizsaiságot? Én úgy látom, hogy az itt élők különösen büszkék a városukra.
- Itt maradt még egy kis öntudat, ami szerintem jó. Jó, ha az ember úgy hiszi, hogy ahol él, az a világ közepe. Másként nem is lehet élni. Összhangban kell létezni a hellyel, ahová születünk, mert nem véletlenül születtünk éppen oda. Persze kell utazni, világot látni, de visszatérni is. Ahol mi vagyunk, az a nyugat-kínai sztyeppének és vidékeknek a legdélkeletibb része. Ha részeiben stilárisan nem is, szemléletében ugyanannak a kultúrának a különféle árnyalatait láthatjuk. Nem véletlen tehát, hogy például a magyarkanizsai Dobó Tihamér olyan „japánosan" tudott rajzolni tussal. A táj szelleme erős és meghatározó. Hogy ebből mi mutatkozik meg, mit mutatunk föl ma itt, Kanizsán, ebben az uniformizált világban? Egyre kevesebbet. Kevesebb a falu bolondja is, kevesebb a csavarintos ember, mindenben egyre több a jellegtelenség. De ez sajnos világjelenség. Ma egyenruhás külsőségekben vergődünk, és nem látjuk, hogyan kéne magunkat a hajunknál fogva kirántani a rosszból. Na, erre is jók voltak a falusi bolondok.