A vetítés előtt halálának második évfordulóján az egykori tanítvány, barát és későbbi munkatárs, Turi Attila építész emlékezett meg Makovecz Imréről. Turi Attila szerint Makovecz Imre elsősorban ember volt, és csak másodsorban építész. Mint fogalmazott: olyan ember, aki alázatos lélekkel fordult a másik ember felé. Pontosan ebből az emberi nagyságából fakadt építészi zsenije is, hiszen az anyaggal és a szerkezettel úgy tudott kiválóan bánni, hogy az általa életre keltett tér mindig az azt használó közösséget szolgálta.
 
Tóth Klára filmkritikus a „Hetvenöt perc Fábry Zoltán filmrendezőről" című dokumentumfilm vetítése előtt hangsúlyozta: Fábrit életműve alapján annak ellenére is a magyar filmkultúra kimagasló géniuszai közé kell sorolni, hogy az elmúlt 20-30 évben már nincs akkora rajongótábora, mint mondjuk Jancsó Miklósnak, vagy Tarr Bélának. Mégis: megdöbbentő, hogy alkotásai mennyire állják az idő próbáját. „A Húsz óra drámája például semmit sem veszített az erejéből és az aktualitásából. Az áthallások ma is ugyanúgy ülnek. Ugyanez mondható el az Édes Annáról. Fábry hihetetlen rendezői zsenije a sűrítési technikában is megfigyelhető. A tömörítés egyik legnagyobb mestere" – mondta. Megemlítette még: elgondolkodtató, hogy a Magyar Művészeti akadémia 53 magyar film válogatásába messze Fábritól került be a legtöbb film, pontosan 7 (őt Makk Károly és Jancsó követi 3-3 filmmel).
A portréfilm egyébiránt egyike azoknak a dokumentációs erőfeszítéseknek, amelyekkel az MMA igyekszik a jelentős művészi életművekről nyomot hagyni az utókornak. A filmből kimaradt felvételek, beszélgetések, azaz a sok-sok órás forgatási nyersanyag is megőrzésre kerül az Akadémia dokumentációs Szakkönyvtárában. Idővel minden (élő és már nem élő) akadémiai tagról készül hasonló portré. A filmek elérhetők lesznek bárki számára, a legjobbak és leginkább érdeklődésre számot tartók – mint a Fábri-film is – pedig remélhetőleg a televízióban is bemutatásra kerülnek.
Fábri Zoltánt, a sokarcú művészt, film- és színházi rendezőt, a színészt, díszlettervezőt, főiskolai tanárt, festőművészt és grafikust egyetlen filmben bemutatni szinte lehetetlenség. Medgyesi Gabriella rendező dokumentumfilmjével mégis erre vállalkozott, amelyben egykorú pályatársak, színészek, rendező-kollégák és filmkritikusok szólalnak meg néha tömören, pusztán csak egy-egy mondatban, néha pedig hosszabban. És ez a váltakozás érdekes dinamikát, lendületet ad a portréfilmnek. Megszólal például Törőcsik Mari, akit a világ a Fábri által rendezett Körhintában ismert meg – s valójában Fábri fedezte fel főiskolásként –, s amellett, hogy kifejti, hogy „Magyarország egyik legnagyobb filmes rendezője, aki első kelet-európaiként tudott a Locarnoi Nemzetközi Filmfesztiválon [Nappali sötétség] sikert elérni", forgatási élményeire emlékezve elmeséli azt is, mennyire bízott benne Fábri.
A dokumentumfilmben természetesen Fábri klasszikus filmjeiből, mint például a Körhintából, a Hannibál tanár úrból, a Magyarokból, A Pál utcai fiúkból, vagy éppen a Húsz órából is fel-felvillan néhány epizód, nagyban növelvén a drámai hatást. Külön erőssége, hogy archív felvételről maga a mester is megszólal néhány perc erejéig. E képkockákon mondja el: filmjeiben arra a kérdésre keresi a választ, hogy amikor választás elé kerül az ember, hogyan működik az etikuma. Mint fogalmazott: „ember tud-e maradni, vagy esetleg elbukik. Időnként azonban éppen azért kell elbuknia, hogy ember tudjon maradni. Hiszek az emberben, és a reményben. A remény fontos eleme az életnek." A film másik érdekessége, hogy a rendező-zseni jelenleg Londonban élő unokája is megszólal benne, aki egyébként tevékenyen is hozzájárult az alkotáshoz, lévén, hogy a film zenéjének a szerzője. Fábri Péter amúgy a Kecske utcai vetítésre is eljött, így szívesen válaszolt a résztvevők kérdéseire a mozi után. Elmondta, hogy nagyapja élete utolsó tíz évében nagyon sok képet festett. Ezeknek egy jelentős része ideiglenesen a Nemzeti Múzeum raktárában várakozik. Számos eredeti filmforgatókönyvet is megtalált a hagyatékban. Mint fogalmazott: „minél több időt töltök kint, Londonban, annál inkább rádöbbenek, hogy micsoda hagyatékon ücsörgök. Lelkemben a honvágy a kinti idő múlásával egyenes arányban növekszik."